A mostani interjúalanyom a magyar szurkolói mozgalom egyik legismertebb alakja, igaz, soha nem tartotta magát ultrának, mégis ő lett a magyar ultrák atyja, a szurkolói mozgalom egyik legismertebb honi kutatója, írója, és nem mellesleg a mai napig aktív tagja. Sándor Mihály nevét lehetetlen megkerülni, ha arról beszélünk, miként és hogy alakult ki a szervezett szurkolás Magyarországon. Tanár úr, Caniggia, Miska, Misi, egy élő legenda, aki felkérésemre egyből igent mondott, habár szerényen megjegyezte, hogy nem hiszi, hogy valaki kíváncsi még a fiatalabbak közül a „józsai remetére”. Nem végeztem közvéleménykutatást, de szinte biztos vagyok benne, hogy sokan örömmel veszik majd ezt a kis „történelmi leckét”.
Nekem külön megtiszteltetés, hogy elkészíthettem az interjút. Nem titok, hogy 1995-ben Misi cikkeinek hatására kezdtem el írni a csoportunk (Szívtiprók Ultras Debrecen) naplóját, és az ő hatására kutatom – igaz, én csak amatőr szinten – a magyar labdarúgást és a lelátói szubkultúrát. Előljáróban még annyit, hogy igazán felemelő érzés, amikor a „diák” a mentorával készíthet el egy ilyen volumenű interjút. Köszönöm, Misi!
Eddig még nem sikerült frappánsabb bevezető kérdést kitalálnom, így marad a jól bevált szöveg: Kezdjük az alapokkal. Hol és mivel töltötted a gyerekkorod?
Berettyóújfaluban születtem, de négyéves koromban átköltözött a család Biharkeresztesre. Lényegében ott nőttem fel, jártam óvodába, majd általános iskolába.
Első sportélmény?
Az első sportélményemre nem emlékezhetek, apám szerint pólyás voltam, amikor már vitt magával a Berettyóújfalu mérkőzéseire. Egyébként az öregem egy ideig a keresztesi sportkör elnöke volt, korábban röplabdázott és rúgta is a labdát szülőfalujában, Tiszasülyön, aztán Szolnokon és Újfaluban is. János öcsémmel gyakran szedtük a labdát a helyi csapat meccsein.
Ti is sportoltatok?
Mindketten futballoztunk, iskolai válogatottságig vittük. Sőt, kézilabdáztunk is, abban a sportágban szintén iskolai válogatottak lettünk. Fivérem néha kapus volt, én kéziben jobb-, futballban balszélső.
Milyen volt a helyi sportélet akkoriban?
Remek sportélet folyt a faluban, Szántó Pista (Öcsi, a toldi srác osztálytársam volt) a Vasas ifijéig, Belényesi Laci a DVSC, a DUSE és a Siófok együtteséig vitte, utóbbival Magyar Népköztársasági Kupát nyert 1984-ben, ifjúsági válogatott is volt. Kézilabdában Garzó Jani (öcsém osztálytársa volt) és Ferenczi Csabi (barátom és osztálytársam volt) az NB I-es Debreceni Dózsában szerepelt. Sajnos, 2018 márciusában elveszítettem az öcsémet, és tavaly a „kis” Belényesi is elment ebből a világból.
Esetleges emlékek az akkori megyei körítésről?
Óriási csaták dúltak hatvanas évtizedben a járási egyben, vagyis az országos hetedik vonalban. Ha ellátogatott Keresztesre a Komádi, gyakran ezer néző állta körül a labdateret. A másik nagy rivális a BUSE volt, ámbár a szomszédvári „rossonerók” akkortájban is a magasabb kategóriát képviselték.
Hogyan tovább? Hová szólított a középiskola?
1971 nyarán atyámat (repülőtiszt volt) Debrecenbe helyezték, akkor kerültünk a Cívitasba. Én a Tóth Árpád Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, igaz, előtte a fővárosban tanultam, az óbudai Szabó József Geológiai Technikumban. Nem túlzottan sok sikerrel, mert mint tudod, nem lett belőlem geológus.
Azt tudom, tudjuk, de hogyan alakult tovább az életed? A sportot űzted tovább?
Szóval, a TÁG-ba jártam, ahol bekerültem a gimi csapatába. Nem akárki mellett játszottam néha szélsőt, a középcsatárunk Tőzsér Géza volt, Danika édesapja. Az 1970-es évek elején elképesztően jó labdarúgók fordultak meg a középiskolai bajnokságban, az Irinyit erősítette Herczeg Bandika és Puskás Gyuszi, a Gépiparit Debreczeni Zsolt, az Építőiparit Bodonyi Béci, a Bethlent Babály Laci, a Fazekast Magyar Balázs, a Csokonait Kocsis Csigu. Nem volt hát véletlen, hogy egy-egy mérkőzésen akár 400-500 néző is megjelent, és nem csak az iskolatársak jöttek biztatni bennünket. A DSI-ben is megfordultam, ott szintén kitűnő futballisták rúgták a labdát meg a gólokat: Haller Pista (osztálytársam volt), Primó Laci, Orosz Judy vagy Nagy Sanyi magasan képzettek voltak.
Neked hogy ment a foci?
Belőlem kétségkívül nem lett Maradona, ellenben meglehetősen gyors voltam, 12 mp körül futottam a százat. Nem nőttem túl magasra, 175 cm szerepel a katonakönyvemben, ehhez képest meglepően jól fejeltem, mert elég jól ugrottam magasat is.
Akkor komolyabb kérők nem is akadtak?
Értettségi után úgy tűnt, hogy Rakamazra igazolok, a Spartacus akkoriban NB III-as volt, aztán „közös megegyezéssel” maradtam Debrecenben.
Hol folytattad akkor? Folytattad egyáltalán?
Nem igazán erőltettem tovább a dolgot, ráadásul törést okozott, hogy nem vettek fel egyből az egyetemre. El is engedtem magam, nem edzettem rendesen, hétvégeken poharazgattam a cimboráimmal, bár az AGROBER kispályás társulatában játszottam tovább, mégpedig a szakszervezeti első osztályban. 1977 nyarán végre bejutottam a KLTE magyar-történelem szakára, és akkor elvittek katonának 11 hónapra.
Katonaság. Egyik kedvenc témám. Hogyan alakultak a bakaévek a számodra?
A seregben előfelvételisként szolgáltam, a futball ott csak hobbiszinten folyhatott. Ugyan esett arról szó, hogy esetleg a Hódmezővásárhelyi Porcelánhoz kerülök, de 1977. december 1-jén a KLTE bölcsészeit áthelyezték Szegedre, egy piciny, Vorosilov marsallról elnevezett garnizonba, a 85-ös páncéltörő tüzérekhez, ahonnét nem lehetett kijárni klubokban játszani. Szinte állandóan szolgálatot adtunk.
Azért csak fociztatok?
Természetesen a ritka szabadidőnkben rúgtuk a labdát, és ott is akadt néhány pengés társam, például Mile Luigi, Marczin Pista vagy Borzován Pityu. Sportágat váltottam, tagja voltam a laktanya 4×800-as fegyveres váltójának, elvittük a hadosztálybajnokságig, de ott leégtünk. Szó szerint értsd, mivel a futás délelőttjét a vásárhelyi strandon töltöttük, napoztunk meg söröztünk, nem is akartunk továbbjutni. Hát, nem is jutottunk…
Vissza a nagypályás focira. Hol játszottál még?
Ott Biharkeresztesen és Debrecenben futballoztam, majd a második katonai korszakomban (az egyetem elvégzése után ugyanis azonnal visszavittek hét hónapra) az aquincumi Honvéd Nógrádi SE-ben. Igaz, ritkán öltöttem szerelést a BLASZ kettőben, mivel általában vasárnap folytak a mérkőzések, én meg a hétvégéken inkább hazajártam a menyasszonyomhoz. Nem nagyon ízlett nekem a III. kerületi TTVE göcsörtös salakpályája.
Később kispályán láttalak focizni az újságíró-válogatottban. A katonaság után itt még termett babér a számodra?
Az egyetemen kispályáztam, a nagy érdeklődés övezte tanár–diák meccseken elég sok gólt rúgtam. Egyszer dr. Nyirkos István tanár úr (a későbbi mentorom és barátom) meg is jegyezte, hogy legyek szíves a szigorlaton is úgy villogni, mint ellenük tettem.
Gondolom a lobogó szőke sörényed miatt ragadt rád a Caniggia becenév?
Amikor 2004 elején ballal nagy gól vágtam a hosszúba az újságírók csatáraként a zenészek (Tankcsapda+P Box+Necropsia „vegyes”) hálójába, a Hajdú-bihari Napló-ban közölték a gólörömömről készült fotót, és akkor a cikkíró elnevezett az argentin fiúról. Nem tiltakoztam ellene, bár szerintem Claudio megtenné, ha ismerne… Azonban fűződik e jeles eseményhez még egy, számomra emlékezetes momentum. A meccs után a büfében a torna fővédnöke, Buzánszky Jenő bácsi gratulált, majd nevetve ezt mondta: „Szép volt, fiam, te rúgtad az est gólját! Jövőre a rockerek között játszol…” Akkor ismerkedtem meg az Aranycsapat hajdani villámgyors jobbhátvédjével. Amint tudod, könyv született a kapcsolatunkból és barátság.
Az egyetemi éveid alatt a DEAC szóba se került, mint egyesület, ahol játszhatnál?
Pechünk volt, mert amikor egyetemisták voltunk, akkor a DEAC helyett a DUSE funkcionált, az meg rogyásig volt tele a DMVSC-nek (így hívták akkor a Lokit) nem kellő futballistákkal, akik ugyan az egyetemet maximum csak kívülről láthatták, ellenben klasszisokkal jobb labdarúgók voltak nálunk. Esélyem, esélyünk sem lett volna bekerülni közéjük. Jellemző, hogy csupán két nappalis egyetemi hallgató jutott lehetőséghez abban a gárdában, a két orvosis: Balla Ferike meg Varga Lehel. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy ma sokszoros válogatott lenne mindkettőből. Különben talán a legbüszkébb arra lehetek, hogy 1998 nyarán egy VIP-formációban együtt játszhattam Boglárlellén (aktuálisan ez volt a település neve) Ladinszky Attilával, Szőke Istvánnal, Weimper Istvánnal és Szeiler Józseffel. Hát, nem homályosítottam el alakjukat a tudásommal meg a teljesítményemmel…
A futballista karriered után jöjjön a lelátó. Mikor mentél ki először Loki-meccsre?
Pontosan emlékszem a napjára: 1971. július 31. Kupaselejtezőn a DVSC a Komlói Bányászt fogadta a Vágóhíd utcában. Ne a mai viszonyokat vegyétek alapul! A Loki akkor már több éve a másodosztályban szenvedett, sőt, volt egy kellemetlen időszaka a harmadik ligában is, míg a Bányász 1970-ben MNK-döntőt vívott, indulhatott a KEK-ben, és az erejét fémjelezi, hogy a debreceni mérkőzése után másfél hónappal 2:1-re megverte a Crvena zvezdát a belgrádi Marakanában! Persze, előtte hetet kapott otthon a szerbektől (2:7), de így is veretes eredmény volt ez.
Élményeket akarok hallani!
János öcsémmel mentem a kupameccsre, és annyira nem ismertük még a várost, hogy egy illetőtől megkérdeztük: „Bácsi, kérem, merre van a stadion?” Ránk nézett, majd ezt mondta: „Tűnjetek a bunkó, baranyai, bányász anyátokba, surmók!” Komlóinak vélt bennünket… Aztán valahogyan csak kitaláltunk a Vasutas-pályára, ahol a mára sajnos már nyomaiban sem létező fedett tribünre ültünk fel. Ez rögvest el is döntötte a sorsunkat, mivel pont szemben működött a lokista B-közép. A DVSC 2:1-re nyert és továbbjutott, mi pedig a következő hazain már a táborban alakítottunk. Kuriózum, hogy véletlenül (ámbátor messze nem hiszek a véletlenekben) Szil András tanár úr (a legendás Lófej barátom) is azon a mérkőzésen jelent meg először a Vágóhíd streeten.
Ez volt az első, igazi szurkolói élményed is?
Korábban is volt már szurkolói élményem, mert mint említettem, röpke ideig Budapesten tanultam, ahol kijárogattam a Népstadionba meg a Kisstadionba, a hokiderbikre. Hat csapat alkotta akkor a magyar jégkorong NB I-et, természetesen mind pesti volt. Képes voltam egy teljes fordulót, azaz három mérkőzést végignézni a helyszínen, a farkasordító hidegben.
Mi fogott meg a szurkolásban? Hogy lettél a lelátó szerelmese?
Hogy mi fogott meg? Az angolok. Ezt meg kell magyaráznom. 1965 kora nyarán édesapám kivitt a Ferencváros–Manchester United VVK-elődöntőre. El lehet képzelni: hetvenezer néző a betonteknőben, izzó hangulat, 2:1-es magyar siker és továbbjutás. A családomban nincs és soha nem is volt fradista, viszont nemigen tudta magát senki sem függetleníteni attól a légkörtől, ami abban a monumentális struktúrában kialakult. Kivéve engem, mivel én végig a szigetországi drukkereket figyeltem, ahogy piros-fehér-fekete sapkájukkal a fejükön sálaznak. Soha nem láttam korábban ilyet, és egy életre megfogott a látvány. Felőlem rúghatta Karába azt a piszkos nagy gólt, nem is vettem észre, hisz végig az albioni fanatikusokat bámultam!
Sikerült valamit átvenni és bevinni ebből a magyar lelátóra?
Addig nyúztuk anyánkat, amíg végre kötött nekünk piros-fehér kockás sálakat, azzal jártunk a bajnokikra. Nekem különben is praktikus volt a „stóla”, mivel akkoriban Honvéd-drukker is voltam, gyakran utaztam el a kispestiek találkozóira. Kocsis Lajos volt a kedvencem, ahogyan még ma is az. Nem láttam nála jobb magyar spílert, pedig többször is testközelből figyelhettem meg olyan zseniket, mint amilyen Albert Flórián, Varga Zoltán, Bálint László, Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Bene Ferenc, Göröcs János, Fazekas László, Dunai II Antal, Zámbó Sándor, Törőcsik András, Tichy Lajos, Farkas János, Mészöly Kálmán, Müller Sándor, Kiss László, Izsó Ignác vagy Várady Béla voltak.
A DVSC meccsei mellett kijártál más debreceni gárdák fellépéseire is?
Igen. Ha tehettem, főleg a DEAC-éra, de néha megnéztem a DMTE-t, a Kinizsit, ahogy korábban a GÖCS Vasast meg az Építőket.
Szurkolás volt ezeken a meccseken is?
Voltak táborok akkoriban, és nem csupán a DVSC, hanem a D. Dózsa (férfi kézilabdában), a DEAC, a Kinizsi és a DMTE mellett is.
Volt akkoriban helyi rivalizálás a drukkerek között?
A Demtét utáltuk, az a nomenklatúra favoritja volt, a többiekkel semleges volt a viszonyunk. Illetve a D. Dózsára sokan jártunk a DVSC B-középből, azonban nem lengettünk lila-fehér zászlókat, nem ordítottuk, hogy „Hajrá, Dózsa!”, mert gyűlöltük ezt a színt meg a nevet. No, nem az újpestiek, velük akkor nem egy osztályban voltunk, hanem az egriek meg a kádárista rendőrség miatt. Talán el sem hiszitek, hogy a háromezres Kisstadionba tízezren is bepréselődtünk, amikor Varga Pistáék bajnokságot nyertek.
Mivel kevesen éltünk meg olyan debreceni derbit, ahol mindkét szurkolótábor aktívan képviselte a színeit, mesélnél nekem arról, milyen volt a DMTE tábora, milyen volt a derbihangulat akkoriban a cívisvárosban?
A DMTE-közép furcsa tákolmány volt. Varrattak a tagjai számára kék-sárga egyenzászlókat, a kezdés előtt kiosztották, majd a lefújás után beszedték őket. Többször is bőszen „mocskoslokiztak”, amiért alkalomadtán rendesen kihúzták a gyufát. Amikor az elvtársak ráerőltették a DVSC-re a fúziót, és megszületett a DMVSC, megjelentek közöttünk a kék-sárga zászlóikkal. Hát, azt a napot megemlegették! Rövid időn belül már csak a piros-fehér lobogók lengtek, de a csapat kék-sárgában játszott továbbra is.
A fáma arról szólt, hogy egy ideig két tábor volt a DMVSC meccsein. Igaz ez?
Az jelentős túlzás, hogy két tábor jött volna létre, a piros-fehér meg a kék-sárga, mert utóbbi színpáros nagyon gyorsan eltűnt közülünk. Frusztrált a kényszerunió, elkeserített, mint minden igazi lokistát. Kiabáltuk is az utolsó másodosztályú meccs lefújása után, hogy:
„Ha színetek sárga-kék,
Nem lesz többé B-közép!”
Volt foganatja?
Nem érdekelte a fejeseket a véleményünk, nagy ívben és magasról tettek rá. Különben a centralizáció központi pártutasításra ment végbe, ahogyan máshol is, például Szolnokon, Pécsett meg Kecskeméten. Alig telt bele pár hét, már megszületett a fentebb idézett kétsoros vulgárisabb változata:
„A színetek kék-sárga,
Menjetek a picsába!”
Amennyire tudom (hisz átélni nem élhettem át), folyamatos lázadás volt a debreceni tábor részéről a fúzió és a kék-sárga színek ellen.
Emlékszem, hogy a Képes Sport teremtornáján egyszer a mai Hódosban piros-fehérbe öltözködve futottak ki a fiúk a küzdőporondra, és sokan közülük nem értették (mert nem is érthették), miért kezd el üvöltve, eszeveszetten tombolni a publikum, miért fakadnak többen is sírva a nézők közül. Menyhárt Ernő (történhetett bármi vele, hiszen tudjuk, hogy megtörtént, Menyus örök kedvenc marad mifelénk), aki futballozott a kierőszakolt unió előtt is az együttesben, szóval, ő kapcsolt a leghamarabb, és megcsókolta a mezét. Felejthetetlen pillanat volt, ráadásként az NB I-be 15 évi hányattatása után visszakerült Lokomotív megnyerte a serleget.
Elhomályosították ezen sikereket a későbbi bajnoki és kupagyőzelmek, a nemzetközi szereplések?
Én rengeteg sikert megéltem lokistaként, ott voltam minden kupadöntőnkön, bejártam Európát Albániától Norvégiáig, Liverpooltól Donyeckig, ám azokat a felemelő másodperceket máig őrzöm a szívemben. Ezt nem értheti meg, csak az, aki átélte az 1979-től 1989-ig tartó sötét korszakot, az elnyomatás időszakát, amikor néha még akkor is yardért kiabáltak a rendezők, ha piros-fehér cuccot megláttak valakin, de nem érdekelt bennünket a város, a párt meg a DMVSC színpárosa, megmaradtunk piros-fehérnek.
Túrák. Hogyan utaztatok akkoriban? Hová vezetett az első utad a Vasutassal?
Idegenbe 1973 szeptemberében jutottam el először. Vonattal vágtunk neki, lehettünk kb. háromszázan. Az egri bajnoki 1-1-re végződött, ellenben bennünket a hevesi police a szünetben szó szerint kivert a stadionból. Tetejébe úgy indult az affér, hogy az akkor 15 éves János öcsémet megütötte egy helybéli. A testvérem a sor szélén ült, a fazon hirtelen elkapta a hosszú haját, mire a fivérem ellökte, és akkor jött a balegyenes. Elborult az agyam, belerúgtam az illetőbe. (Bár nem sorolom magam az agresszív kasztba, de mint jeleztem, kölyökként a bihari végeken kezdtem futballozni, kézilabdázni, és az ember „vadkeleten” gyorsan kénytelen megtanulni, miként védje meg magát a durva roma vagy román ellenfelekkel szemben. Ott nem volt mese: vagy a baba, vagy a labda!) Hamarosan kiderült, irtó rosszul tettem, amit tettem, mivel a provokátor önkéntes rendőrként szolgált. Amikor a zsernyákok meglátták, hogy mit cselekedtem, egyből ránk rontottak. Négyünket (Jánost, Csíkhúzót, Gercsákot és engem) azonnal kivittek, a falhoz állítottak, közben szorgalmasan püfölték hátsóinkat a gumibotjaikkal. A többieket is csépelték, a lányokat sem kímélték, sokak fejéből, orrából ömlött a vér. Furcsa volt ellenben, hogy rögtön utána elengedtek, sőt, fel sem írtak. Szerencsém volt, mivel ha ügy keletkezett volna belőle, minimum kicsapnak a gimnáziumból. Az más kérdés, hogy az ütlegek miatt hónapokig fájt a derekam, sajgott a hátsóm.
Hogyan történhetett meg, hogy ennyivel megúsztad? Ma egy ilyenért talán egy életre vagy legalábbis jó hosszú időre a rácsok mögé kerülnél.
A korabeli szervek nem szerették a papírmunkát. A rossznyelvek szerint nehezükre esett az írás, emiatt a maguk puritán módján oldották meg a helyzeteket: veréssel. A második félidőben kiegyenlített a Loki, ám a gólt értelemszerűen már nem láthattuk. Füzesabonyban át kellett szálljunk egy másik szerelvényre, ott már vártak bennünket a fakabátok. Nem engedtek be debrecenit az állomásra, nem adtak inni sem, pedig ott volt a kút, és többen közülünk véreztek, szomjasok voltak. Sajgott minden testrészünk, tisztára úgy bántak velünk, akár a hadifoglyokkal szokás. Néhány „civil” megsajnált bennünket és hozott vizet.
Ez egy relatíve szervezett túra volt, azonban akkortájban mindenki úgy ment el a portyákra, ahogyan tudott: vonattal, autóval, busszal vagy stoppal. Egyszer Szentendrére a pesti rakpartról hajóval. Az érdekelt bennünket a legjobban, hogy érjünk oda a kezdésre, az már kevésbé, miként jutunk haza.
Mennyien túráztatok akkoriban a Lokival?
Sokan jártunk el idegenbe, a kisebb egyesületek pénztárosai előre dörzsölték a markukat, ha érkezett a DVSC, mert tudták, jönnek a hajdúsági drukkerek is, lesz bőven bevétel. Ezért aztán a legtöbb helyen kedvelték a Vasutast. Gyakran a csapatot szállító busz hozott haza bennünket, főként akkor, amikor idősebb Makray Balázs volt az edzőnk, akit ezért (is) nagyon tiszteltünk.
1978 novemberében hétezren voltunk Nyíregyházán, ki is kaptunk 1-0-ra a Szparitól. Huszonötezer néző volt kint a hideg, szeles időben, azért „csak” ennyi, mert többen nem fértek be a stadionba. Ja, míg el nem felejtem, ezt a rangadót az NB II-ben vívták…
Hogy nézett ki akkoriban a lelátói biztosítás, a rivalizálás?
Kezdetben vala a káosz, vagyis az ultrakorszak hajnala előtt szervezetlen volt minden. A bajnokikon csetlett-botlott néhány öreg, karszalagos rendező, a nagyobb tétnél pár rendőr császkált a futópályán, ennyivel tudták le eleink a biztosítást. Verekedések akkor is folytak, ám nem táborszinten, általában a „vezérbikák” bokszoltak, a többi meg nézte. A stadionokon kívül akadt pár nagyobb csata, dobálózás (üvegek, kövek, betondarabok és hógolyók formájában), zászlórudakkal történő kaszabolás.
Emlékezetes csaták debreceni szemszögből?
Néhányukra visszaemlékszem, például a diósgyőriekkel, a nyíregyháziakkal, a kazincbarcikaiakkal, a hódmezővásárhelyiekkel, a békéscsabaiakkal. A debreceni meccs előtti este pofozkodás robbant ki a Kinizsi Sörözőben a kaposváriakkal. Még az URH-t is kihívták a pincérek. Szétkergettük a DMTE-közepet is.
Mivel fiatalabbak is olvassák az interjút, az URH szerintem egy kis magyarázatra szorulna.
Így hívták akkortájban a rendőri készültséget, mert fel volt szerelve adóvevővel, azaz ultrarövid-hullámú berendezéssel. Nem volt még forgalomban mobiltelefon vagy valami egyéb rafinált kommunikációs eszköz.
Mennyire volt akkoriban divat a csapattal utazni? Kik érkeztek jó létszámban Debrecenbe?
Téved, aki azt hiszi, hogy öt-hat évtizede nem élte divatját a túrázás. Mi a legtöbb helyre elmentünk, olyan településekre is, mint Bábolna, Oroszlány vagy Nagybátony. Hozzánk is rengeteg klub hívei látogattak el: DVTK, Békéscsaba, Salgótarján, Tatabánya, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Győr, Veszprém, Szombathely, Kazincbarcika, Szolnok, Hódmezővásárhely, Szeged, Eger, Ózd, Tiszavasvári, Dorog, Nagykanizsa, Dunaújváros, Kaposvár, Kecskemét, Pécs, Siófok, Szekszárd, Várpalota, Baja, Nagybátony. A DEAC-pályára jöttek gyöngyösiek, hatvaniak, záhonyiak, tuzsériak, mátészalkaiak, nagykállóiak, sajószentpéteriek, rakamaziak, szarvasiak, karcagiak. Itt most a megyénken kívülieket lajstromoztam, és remélem, nem hagytam ki senkit sem.
Budapestiek?
A fővárosiakat is rendre elkísérték Debrecenbe, a legnagyobb számban a ferencvárosiak. Kevesebben a honvédosok, az újpestiek, a vasasosok, a csepeliek, de még az MTK, a Volán (a rákoscsabaiak egyszer közel ezren állítottak be a Vágóhíd utcába), a Budafok, a BKV Előre, a Ganz MÁVAG rajongói is tiszteletüket tették olykor.
Kik voltak a legszimpatikusabbak? Kik tettek rád jó benyomást?
Tinédzserként általánosságban rokonszenveztem azokkal, akik vállalták az utazások fáradalmait, a hatósági vegzálásokat, a rendszeres igazoltatásokat, a koszos, húgyszagú vasúti kupékban alvást, ha lehetett egyáltalán valamit is aludni bennük, szóval, ebből az alapállásomból eredően szinte valamennyi brigádot tiszteltem.
Akkor úgy kérdezem, voltak olyan táborok, amelyek valamiért jobban megmaradtak emlékeid közt?
Tetszett, hogy a dorogiak NDK-s motorokkal érkeztek, a cilinderes budafokiak üvegszámra nyomták a pezsgőt (az alkoholt legtöbbször még fel lehetett vinni a lelátóra), a szolnokiak kongadobokat puffogtattak, egy hozzávetőleg hetvenéves, ősz veterán vezényelte őket, a nyíregyháziak buzdítását trombita kísérte, a szekszárdiak autószirénákat vijjogtattak, a zalaegerszegiek apró, alumíniumból készített rudacskára szerelt, zöld-fehér zászlókat röptettek és ritka sportszerűen szurkoltak, a csabaiak rendre tömegesen érkeztek hozzánk.
Létezett akkoriban barátság a táborok között?
Még nem volt divatban a smúzolás, a táborszintű haverkodás, de azt tudtuk, hogy Fehérváron vagy Dunaújvárosban nem lehetnek gondjaink, ellenben az Üllői úton, Angyalföldön, Újpesten, Kispesten, Békéscsabán, Egerben, Nyíregyházán, Diósgyőrben, Szolnokon, Hódmezővásárhelyen vagy Kazincbarcikán melegünk lesz. Baráti B-közép nemigen rémlik, ám mint jeleztem, a székesfehérváriakkal (Videoton, MÁV Előre) meg a dunaújvárosiakkal rendezett volt a kapcsoltunk. Többször italozgattunk együtt velük. Rendhagyó és dühítő volt ellenben, hogy egyes dunántúli helységekben „letirpákoztak” bennünket. És még egy érdekesség: a Heysel után a fradisták hatalmas, embernagyságúra felfújt, műanyagból készült banánokat hurcoltak mindenüvé magukkal. Nem értettük a gesztust. Jó pár év múlva derült ki, hogy nyugati mintára tették ezt, csak hát 1985 környékén még nem futballoztak idehaza afrikai légiósok. Egyetlen fekete bőrű csatárra emlékszem, Patrick Umohnak hívták, a 43. számú Építőkben, az Újpesti Dózsában és a Csepelben játszott a nyolcvanas évek első felében. Sok lehetőséget nem kapott a nigériai srác az NB I-ben, pedig iszonyatosan gyors volt.
Tudom – és már említetted is –, hogy jártál Honvéd-meccsekre is. Rendszeresek voltak ezek a meccslátogatások? És a mitikus kettős rangadók milyenek voltak?
Igen, jártam a kispesti találkozókra, de nem rendszeresen. 1970. április 5-én voltam először kettős rangadón. Előtte sikerrel felvételiztem a technikumba. Az első meccsen mindjárt le is nyeltem a békát, mert a Fradi 1:0-ra megverte a Honvédot. Utána a Dózsa 3:1-re a Vasast. Csalódást okozott, hogy nem volt telt ház, „csak” ötvenezren tekintették meg a derbiket…
A nemzetközi kettős mérkőzések?
Voltam nemzetközi kettős kupamérkőzésen is a hatalmas katlanban, 1973 szeptemberében az FTC a varsói Gwardiával, a Vasas a Sunderlanddel csapott össze. Zuhogott végig az eső, mindkét magyar társulat zakózott, még gólt sem rúgott, majd utazhattunk haza a 23 óra 40 perckor a Nyugatiból induló fapadossal. Mit ne mondjak, pazar napot és éjszakát hagytunk magunk mögött Jánossal, aki akkor még Angyalföld-szimpatizáns volt…
Ezen kívül?
Nyaranta szolás volt rangos, kétnapos nemzetközi tornákat rendezni. Több ilyet is láttam, például 1974-ben a Fradi, a Honvéd, a Celta Vigo és a Telstar Ijmuiden, 1975-ben a Csepel, az FTC, az Estudiantes La Plata és a CSZKA Moszkva, 1980-ban a Ferencváros, a Honvéd, az FC Bruges és az antwerpeni Beerschot, 1981-ben az FTC, a Bp. Volán, a Zaragoza és a kubai válogatott, 1985-ben a Fradi, a Vasas, a Ganz MÁVAG és az Arisz Szaloniki vett részt rajtuk. Ragyogó kezdeményezések voltak ezek a holt szezonban, s a legtöbbször nagy közönség izgulta végig őket. Gondolj csak bele, a Csepel 15 ezer szemtanú előtt végzett 1-1-re a Világkupa-győztes Estudiantes ellen a szigeten, de úgy, hogy a végén az argentinok arra rúgták a labdát, amerre álltak! Másnap már nem úszták meg a verést a gauchók, a Ferencváros 5-1-re mosta le őket a Népstadion gyepszőnyegéről. Közben állandóan arról lehetett olvasni a lapokban, hogy beteg, sőt, haldoklik a magyar futball, mivel 1966 óta nem jutott ki a válogatott világbajnokságra. Istenem, vajon mit írnának ma a rég halott zsurnaliszták?
Számos külföldi brancsot láttál fellépni Magyarországon. Róluk mi a véleményed?
Valóban számos külhoni tábort láttam nálunk megfordulni. Nemcsak Debrecenben, hanem Budapesten, Békéscsabán, Diósgyőrben és Székesfehérváron is, amely városokban nemzetközi kupameccseken megfordultam. Azonban számottevő külföldi brigáddal csak Debrecenben és Budapesten találkoztam, mert Diósgyőrbe 3-4 skót (Dundee United) jött el, norvég Csabára (Bryne) meg egy sem. Fehérváron ugyan megjelentek a portugál ultrák (Sporting Club), ám több drapit raktak ki, mint ahányan tiszteletüket tették.
Budapesten?
A fővárosban több csoportot volt alkalmam megfigyelni az évtizedek folyamán (Barcelona, Real Madrid, Atl. Bilbao, Manchester United, Newcastle United, Manchester City, Sunderland, Aberdeen, Austria Wien, Innsbruck, Hamburger SV), hogy csak az előkelőbbeket említsem. Ezek még messze az ultrakorszak előtti időkben érkeztek hozzánk, és a legmélyebb benyomást rám az angolok tették, illetve a HSV és a Bilbao drukkerhada.
Mesélj az angolokról, kérlek, hisz az olasz ultrairányzat mellett sok magyar drukkernek az albioni szurkolók jelentették az etalont!
1969 júniusában kint voltam a Megyeri úton, az Újpesti Dózsa–Newcastle United VVK-döntő visszavágóján, amelyet az angolok nyertek meg 3:2-re. Az első meccsen 3:0-ra győztek, így övék lett a kupa. Dugig tele volt a stadion, ez akkor harmincezer nézőt jelentett. Tényleg még a lépcsőkön is álltak. Különgépekkel nagyjából négyszáz albioni repült Budapestre. Kellőképpen piások voltak, iszonyatos hangerővel bömböltek, egyik nótát fújták a másik után. Szinte mindegyiknél volt fekete-fehér csíkos vagy kockás sál, és ami számomra abszolút újdonság volt, klubmezekben feszítettek. Nálunk ilyesmi akkortájban elképzelhetetlen volt. A lefújás utáni örömünnepüket szájtátva bámultam. A skótokat kétszer is láttam, 1970 őszén Kispesten, majd 1984 tavaszán Újpesten. Csak jelzem, hogy mindkét kupacsatát eléggé simán nyerték a magyarok. Az Aberdeen-tábor mellett álltam a Honvéd-pályán, és hát közelről láttam, amint egy gyanúsan dülöngélő, vörös pofaszakállas kelta egyszerre csak megfordul, előkapja a szoknyája alól a műszerét, hogy mindenféle hezitálás nélkül, klasszikusan kivitelezett ívben pisáljon egyet a temető irányába. Vallásos lehetett, hisz amikor felfogta, hogy merre brunzolt, keresztet vetett. Azzal a részéről el is volt felejtve az aktus. Igazán részletkérdés, hogy a történésektől mintegy 15 méterre szuperált egy férfivécé…
Debrecenben?
Debrecenbe a rostockiak, a chorzówiak, a szalonikiek, a splitiek, a berniek, a torinóiak és a bécsiek (kiegészülve a fradistákkal) állították be megfelelő létszámban. Közülük legjobban a horvát Torcida tetszett. Nem túlzás, a kilencven percből hetvenet sálaztak az emberei. Az félelmetes volt, ahogy a dalmátok a fullasztó hőségben üvegekből vedelték a szilvapálinkát, kísérőnek meg (szintén a palackból) tokajit nyomattak, és nem estek össze! Amíg megtehettem és ihattam, én sem futottam el egy-két kupica jóféle elől, de ilyet korábban nem láttam sehol.
Jártál úgy is külföldi csapatok meccsére, hogy nem volt magyar érdekeltség?
Az 1970-es dekád közepén többször is megfordultam Varsóban és más lengyel városokban, számos bajnokijukat élvezhettem élőben. Akkor lett kedvencem a Żyleta Legia. Mind máig a „zsiletteseket” tartom a polákok között a legtöbbre.
Nemzetközi túrák a Lokival. Melyik volt a legemlékezetesebb?
Sok helyre eljutottam a DVSC híveként, fantasztikus portyákat élhettem át. A legszívesebben a donyecki útra tekintek vissza, az öt felejthetetlen napra a vonaton. De ezt te is tudod, mert ott voltál, Hancsi! Mindig azt mondom, már azért az egy kirándulásért megérte, hogy lokista lett belőlem. Stimmelt minden, csak az eredmény nem…
Sztori, amelyre szívesen visszagondolsz?
Rengeteg sztorit tudnék mesélni, egyet most felelevenítek. Splitben, a legendás Poljudban marcona robotzsaruk álltak közöttünk, az arcukat sem láthattuk a plexi mögött. Az egyik páncélos lovag minden debreceni gól után a levegőbe ugrott, kezét rázta az ég felé örömében. Mi nem ujjongtunk úgy, mint ő. Kérdem a parancsnokukat, hogy az illető talán horvátországi magyar? Mire a nagyfőnök: „Dehogyis magyar! Megátalkodott Dinamo Zagreb szurkoló.”
Liverpool?
Katartikus élmény volt számomra az Anfield Roadon buzdítani a Vasutast. Ha ezt nekem valaki pár évtizeddel korábban megjósolja, bolondos álmodozónak neveztem volna. Az meg egyenesen a testet öltött csoda kategóriájába tartozott, hogy a nagy Liverpool az utolsó öt percben húzta az időt ellenünk, óvta az 1-0-s előnyét. Háromezren voltunk a szentélyben, és mögöttem egy idősebb fazon minden hazai helyzetnél felüvöltött, majd mérgelődött egy sort. Egy idő után idegbe jöttem, és megkérdeztem az illetőtől, hogy kinek szurkol. „Kinek, kinek, ilyen hülye kérdést! Hát, a magyaroknak, kinek?!” „És nem zavarja az urat – firtattam én –, hogy a Loki játszik fehér szerelésben?” „Igen?” – csodálkozott az öregúr a fejét csóválva. Kiderült, hogy dunántúli, és életében nem látta még a DVSC-t…
Amire a legbüszkébb vagy?
2004-ben mi lettünk az Év vendégtábora Belgiumban, a Bruges-ben nyújtott teljesítményünk alapján, holott megfordult akkortájban arrafelé a BVB Dortmund, az Ajax és a Milan is. Ez még úgy is megtisztelő, ha tudjuk, hogy a belgák nem nagyon csípik a németeket, a hollandusokat meg a taljánokat. 1450 jegyet kaptunk, órák alatt elkapkodtuk valamennyit.
Legjobb külhoni táborok? Már azokon a helyeken, ahová elkísérted a Lokomotívot?
Primer tapasztalataim alapján mondom, hogy a PAOK, a Hajduk és a Levszki ultrái pokoli hangulatot tudnak teremteni. Kéretik a témához figyelembe venni, hogy jártam Firenzében és Genovában is!
Vissza Magyarországra és a piros-fehér szerelemhez. Milyen volt az első Budapest Honvéd–Debreceni Vasutas meccsed? Kinek szurkoltál?
Természetesen nem hagyhattam ki az első Bp. Honvéd–DMVSC bajnokit, azonban egy pillanatig sem volt kétséges, melyikért szorítok. Az történt előtte, hogy a Loki nem akarta elengedni a legjobb támadóját, az ifjúsági válogatott Bodonyi Bélát Kispestre, erre behívták katonának, és így kénytelen volt „átigazolni”. Akkortájban ekként mentek a dolgok. És mit tesz a Jóisten? 1979. október 6-án már a 3. percben betalált Husi (Szabó II József) hálójába, azzal el is dőlt a pontok sorsa (1-0). Meg az is, hogy én azóta nem vagyok Honvéd-fanatikus, ámbátor el kell ismernem, hogy a fővárosiak közül lelkileg még mindig a Kispest áll hozzám a legközelebb. Persze, inkább csak a Curva Nord miatt.
A lelátó hamar lekötötte a figyelmed – ahogy azt már írtad –, de hogyan érintett meg az ultras, amely szurkolói stílusirányzat magyarországi népszerűsítésében és elterjesztésében elévülhetetlen szereped van. A pisai vagy udinei KK-meccsek adták az alapot?
Udinében tényleg jártam, Pisában (akkor még) nem, de 2009-ben ott aludtunk két éjszakát, miután Firenzében már nem jutottunk szálláshoz. Számomra emlékezetesen alakult a friuli út. 1980 tavaszán kiutazott vagy négyszáz debreceni és hajdúsági, amolyan szocialista brigádtagok voltak, zömmel nem érdekelte őket a KK-visszavágó, ki sem szagoltak a meccsre. Elég hideg volt, esett is, ők meg szépen bevásároltak, ettek, ittak, grasszáltak a cityben. Szó se róla, a helyieket sem hozta lázba a DMVSC vendégjátéka, alig lézengtek a szektorokban. Egyébként jellemzi a tifosóik hozzáállását, hogy a régi Nagyerdei Stadionba egy sem jött el közülük, pedig hogy vártuk őket az első összecsapásra! Szóval, nálam volt az édesanyám kötötte piros-fehér kockás sál, és amikor kivonultak a futballisták, kifeszítettem. Mire a szomszédos blokkokban helyet foglaló olaszok mutogatni kezdtek és ezt kiabálták felém: „Ultra, ultra!” Nem értettem, hogy miért, miután nálunk akkoriban ez a fogalom egy mosópormárkát takart. Ismertem a szót a történelemből, tanultam is róla, hiszen felbukkant a nagy francia forradalom meg a II. világháború kapcsán, de a szurkoláshoz kötődve? Hát, így ismerkedtem meg a kifejezés modernebb jelentéstartalmával, ugyanakkor nem állíthatom, hogy úgyszintén a valódi itáliai ultramentalitással.
Akkor itt ültették el az „ultrabogarat” a füledben?
A szurkolás lélektanáról sokan és sokat írtak, a legtöbb munka tudományos indíttatású-igényű, a szerzők zöme azonban kívülállóként elemzett, vont le következtetéseket vagy mondott ítéletet. Én nem foglalkoztam mélyebben szociológiával, pszichológiával vagy közgazdaságtannal, ellenben 1971 nyara óta vagyok aktív drukker, és a lelátók eseményei, az azokat mozgató erők, a háttérben zajló társadalmi folyamatok eszmélésem óta érdekelnek. Lényegebében ezekről adok elő 2006 óta a Debreceni Egyetemen.
Akkoriban nagyon kevesen foglalkoztak a szurkolói kultúrával Magyarországon. Konkrétan senki. Hogyan kezdődött nálad a kutatás és az írás e témában?
Az 1980-as évek utolsó harmadában írtam egy könyvet, a Kupagyőztes klubok krónikája volt címe, melynek aztán csupán a folytatásait közölte az akkor még létező Képes Nemzeti Sport. A szerkesztőség (konkrétabban: dr. Dénes Tamás barátom és legfőbb szerzőtársam) felkérésére kezdtem meg 1992 szeptemberének nyitányán a hazai és nemzetközi huligán-, illetve ultramozgalom históriájának összefoglalását. Azóta ezernél jóval több cikket közöltek tőlem ebben a témában itthon és külföldön, mondhatni, hogy szakértője lettem a jelenségnek, noha nem készültem annak.
Hogyan tudtad egyáltalán elkezdeni azt, amivel korábban még senki sem foglalkozott idehaza?
Úgy kezdődött, hogy a jelzett könyvhöz illusztrációul szurkolói fotókat kerestem, hiszen azok idehaza anno még tényleg ritkaságok voltak. A Kádár-rezsim irtózott a spontán szerveződő közösségektől, nem tudta őket ellenőrizni, ezért tiltotta is az ilyetén csoportosulásokat. Közellenségnek számítottak az úgynevezett B-közepek, leginkább a ferencvárosi, amely akkortájban a Népstadion P jelű szektorában, a kanyarban gyülekezett, mert az Üllői utat évekig átépítették. Nos, kapcsolatba kerültem az olasz Supertifo nevű fanmagazinnal, lehozta a címemet, és özönleni kezdtek a számomra postázott montázsok, felvételek, matricák, negatívok.
Erre te se számítottál.
Megdöbbentem, hisz arról fogalmam sem volt, hogy tőlünk nyugatra mennyien gyűjtik az ultrafotókat, újságokat. Akkor írt Bruno Fabio, a Supertifo egyik munkatársa, a négy nyelven tökéletesen beszélő közgazdász, akivel sajnos – a súlyos betegsége miatt – már nem tartom a kapcsolatot. Fabio, az Ultras Tito Doria tagja számos könyvet írt ebben a témában, egyik művét, a Vita da Ultra címűt több nyelven kiadták. Ő kért fel az első dolgozat megírására ebben a témakörben, miután a nevemet ismerte az évente megjelenő olasz almanachból (Annuario Del Calcio Mondiale), amely a világ labdarúgásának legfrissebb adatait közölte évről évre, és a magyar meg a kelet-európai fejezeteket pár esztendőn keresztül magam írtam bele. Vagyis az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy külhonban hamarabb jelentek meg a cikkeim, mint idehaza.
Térjünk át a honi lelátói viszonyok megváltozására. Te hogyan élted meg a magyar ultrák megjelenését?
Szerintem a honi ultraság nyitánya nem 1991-re, hanem inkább az 1992–1993-as szezonra tehető. Jól van, aláírom, hogy léteztek már 1991-ben is kisebb-nagyobb kompániák, de mozgalmi szintre az egész a jelzett évadban emelkedett.
Mit jelentett ez debreceni szinten?
A Red Front DVSC 1991-ben alakult, az első matricáját, a halálfejeset az egyik tanítványom, Jóczik Bálint készítette el, az első sáljait Bács Zoli nagymamája kötötte. Bocsánat, ma már professzor dr. Bács Zoltán egyetemi kancellár! Félre a tréfával, Zolika napjainkban is a Red Veterans DVSC vezetője, amely csoportnak magam is a tagja vagyok. Ezek a rekvizitumok úttörőnek számítanak, úgy tudom, hogy Kárpáthazában mindegyik az első volt a maga műfajában.
Akkori szervezettség a táboron belül?
A Front nem volt igazán szervezett, úgy is mondhatom, hogy a B-közép modernített változata volt csupán. Az Unscarred, a Red Territory és a többiek már valamivel organizáltabbak voltak, azonban elég rövid ideig szuperáltak.
Később?
Noha akkor nem hittem volna, ám mégis a SZUD lett az első igazán szervezett ultrabrancs az Oláh Gabi északi oldalában, ahogyan az ma is az új Nagyerdei Stadion B 6-os blokkjában. Nem kis érdeme volt ebben szegény Komcsinak, tudniillik Gabika nélkül aligha vált volna azzá a csoport, amivé fejlődött. Úgy látom, a tragikus halálával betöltetlen űr támadt, mert eddig senki sem tudta átvenni a szerepét.
Mostanság hogyan fest a meccsre menetel? Mert most se tágítasz, szinte mindig látni téged a debreceni táborban és idegenben egyaránt.
Igen, rendületlenül kijárok a mérkőzésekre. Igaz, 2018 eleje óta nekem a hazai találkozók is „idegenben” kerülnek sorra, tekintettel arra, hogy a feleségemmel kiköltöztünk Józsára. Mivel nincsen jogosítványom, Melinda vezeti az autónkat, ergo bonyolultabbá vált a mérkőzésekre utazásom. Szerencsémre az egyik szomszédom, Szakácsi Szabi (Komcsi özvegyének, Encinek az unokatestvére) rendszeresen hoz és visz, lévén maga is fanatikus lokista. Idegenbe ritkábban megyek már, tetejébe ahová az utóbbi időszakban elmerészkedtem (Mezőkövesd, Diósgyőr, Kisvárda, Kecskemét, Újpest, Angyalföld, Groupama Aréna), rendre kikaptunk, s a kudarcok nem szították a túrázási vágyaimat. Egyedül Bécsben volt némi sikerélményben részem. Mint mondottam, korábban bekóboroltam a vén kontinenst a Lokiért, nagyjából a nemzetközi kupafellépései ötödén voltam jelen. Nem számoltam össze, mégis nyugodt szívvel állítom, hogy párszor körbeutaztam már az Egyenlítőt DVSC-fanként.
Néha látom feltűnni a Red Veterans DVSC molinóját. Hogyan fest most a társaság?
A Red Veterans DVSC létezik, legutóbb Mezőkövesden pakoltuk ki a drapiját, el is buktuk azt a bajnokit 2-1-re… Bár tavaly nyáron nem volt velünk a transzparensünk, ám sokan megjártuk Hütteldorfot, a Rapid fellegvárát. Az egy remek este volt.
Hogyan állsz a válogatottal. Jártál, jársz a nemzeti csapat meccseire?
Régebben gyakrabban jártam a válogatott találkozóira, amelyik mérkőzést az én életemben a debreceni stadionokban rendezték meg, mind az ötöt láttam: a finnek, a beloruszok, a lengyelek, a dánok és a litvánok ellenit. Ugyan őszinte tiszteletem Marco Rossi szövetségi kapitányé, de manapság már nem hoz annyira lázba a nemzeti tizenegy fellépése, mint ifjabb koromban, marad a televízió meg a Vasutas. Illetve az új Puskás Arénában megnéztem az uruguayiak, a németek és az olaszok elleni fellépéseit. Mondanom sem kell, hogy a három meccsén összejött egy pont....
Lelátói szempontból legemlékezetesebb hazai válogatott meccseid, ahol voltak vendégszurkolók is?
A válogatott mérkőzéseken a Népstadionban igazán sokan az osztrákok (kb. 15 ezren) és a románok voltak, utóbbiak is kb. tízezren. A két mérkőzésre 1970 őszén, illetve 1972 tavaszán került a sor. A románokkal nagy verekedés folyt a Keleti pályaudvar előtt, mire a rendőrök odaértek, már több autóbuszuk ablakát beverték kővel. Akik nem tudtak közülük időben felszállni a járgányaikra, azokat igencsak megcsapkodták a zászlórudakkal. Úgy tudom, több román szurkolót kórházba kellett szállítani, vagy legalábbis én arra emlékszem, hogy pár mentőautó szirénázva robogott a helyszínre, majd onnét tova.
Idegenben?
1981 őszén átéltem a bukaresti román–magyar csatát, és akkor már tudtam, hogy ha ott nem patkoltam el, nyugodtan elmehetek bárhová, nem esik bántódásom. Talán még döglött patkánnyal is dobáltak bennünket, engem például sörös butéliával találtak vállon. Ha picivel feljebb megy... A román szekusok jó távolról nézték a hajigálást, nagyokat derültek rajta, a térdüket csapkodták. Szóval, tényleg „meleg, baráti és elvtársias” volt a légkör az Augusztus 23. stadionban. Szerencsénkre 0-0 lett a vége, sőt, a legnagyobb ziccert Nyilasi Tibi hibázta el. Azóta sem értem, hogyan tudta elfuserálni.
Magyar viszonylatban hogy fest nálad egy rangsor, ha figyelembe veszed az elmúlt három évtized lelátói munkáját?
Hat magyar kompániát jellemez a viszonylagos állandóság, a nagyobb létszám odahaza, a megfelelő stáb idegenben. Ezek közül ötnek a csapata megjárta a másodliga bugyrait (kivéve az Újpestet), ám a brigádok az NB II-ben is kitartottak a kedvenceik mellett. Mivel rólam tudják, hogy megveszekedett lokista vagyok, nem lenne etikus a részemről, ha közöttük valamiféle rangsort állítanék fel, ahogyan azt nem is teszem meg. Íme, az említett hatok (hangsúlyozottan betűrendben!): Debrecen, Diósgyőr, Ferencváros, Kispest, Újpest, Videoton. A többieknek voltak és vannak jó periódusaik, azonban nem jellemzi őket a kiegyensúlyozottság. Siker- és eredményfüggők, azaz ha fut a szekér, gyarapszik a létszámuk, viszont ha jön a kudarc, elfogynak. Neveket itt sem szeretnék sorolni.
Tudom, hogy tanárként soha nem árultad el a kedvenc íród, költőd nevét, versed vagy könyved címét, de szurkolóként megosztanád velem, hogy van-e külföldi kedvenced?
Valóban így van, a tanár ne erőszakolja rá a kedvenceit a tanítványaira. Ezért azt a trükköt alkalmaztam, hogy azon költőket vagy írókat, akiket kevésbé kedveltem, azoknak a munkásságát, életrajzát nagyobb hévvel és részletességgel adtam le. Így a diákjaim méltán hihették, hogy ezek az alkotók lehetnek a favoritjaim…
A kedvenc külhoni táborom és klubom a Lazio. Szintén szeretem a Milant s a Barcelonát. Megemelem a kalapom a dortmundiak, a bilbaóiak és a rotterdamiak előtt is. Szívesen átélnék néhány derbit a helyszínen: Boca–River, Atlético–Real Madrid, Beşiktaş–Galata, Zvezda–Partizan, Olympiakosz–Panathinaikosz, Benfica–Sporting. Irigylem a szerencséseket, akiknek az élmény megadatott. Korábban az Arsenalt is díjaztam, amíg angol csapat volt, nem pedig egy internacionális vegyesfelvágott. Megengedem, e jelzős szerkezet a Lazióra, a Milanra, a Barcelonára és sajnos a Lokira vonatkozik. Nem tetszik az amerikanizálódási tendencia, de hamar megtanultam, hogy az egyén nem igazán tudja befolyásolni a körülményeit, sokkal inkább a körülmények hatnak rá.
Két lány, két unoka, két feleség. A család hogy fogadja az őrületet? Jár valaki veled meccsre, lesz-e, akinek átadhatod a berkeken belül a szenvedélyed?
A leányaimat hidegen hagyja a dolog, bár az idősebbik, Izabel (Zizi) a fiai megszületése előtt még idegenben is volt (Mezőkövesd, Győr) a férjével, Jocival. Ők a Bocskaikertben laknak. A vejem ki szokott jönni a mérkőzésekre, de nem minden hazaira. Utaztunk is együtt, aztán 2020 őszén elkaptuk a Covid 19-et Nyíregyházán. Joci kórházba került, az nagyon megviselte, ahogyan engem is. És pont Szabolcsban ragadt ránk a kórság… A nagyobbik unokám, Benedek már igazolt futballista, hatévesen rúgja a gólokat, a kisebbik, Márton még csak ismerkedik a játék alapjaival. Nagyon úgy fest, ezen a téren le fogják pipálni a nagyapjukat. Hogy idővel jönnek-e velem, velünk a Lokira, az a jövő kérdése.
A két feleségem közül az első is, de a második is járt velem a mérkőzésekre (még idegenbe is), amíg a menyasszonyom volt. Utána sürgősen leszokott róla mind a kettő. Időközben rájöttem, a hajdani „érdeklődésük” nem annyira a sportágnak, sokkal inkább nekem szólt…
A famíliám tolerálja a szenvedélyemet. Elfogadta, hogy nekem ez a dilim, nem fogom kinőni soha. Szegény anyám ugyan megjegyezte, hogy egy címzetes egyetemi docenstől konszolidáltabb viselkedésformát várna, de élesebb kritikai észrevételt ő sem vágott a fejemhez.
Írás. Eddig több mint húsz könyvben vállaltál aktív szerepet, ebből több magánszám. A magyar focit és a világfocit átfogó munkátok nívós produkció, akárcsak a DEAC-história négy kötete. Viszont nálam A szívünk, a vérünk a Lokié az első, a lelátó miatt, továbbá nagy kedvencem A debreceni futball képes kalauza 1899– is. Tervezel-e újabb könyveket a közeljövőben?
Az a helyzet, hogy jelenleg is több könyvön dolgozom. Én ezeket a könyveket, sőt, a cikkeimet is, nem úgy írtam, hogy kitaláltam, hogy meg akarom őket írni, hanem felkértek a megírásukra. Most a honi és nemzetközi szurkolás teljes történetét kutatom, nem túlzok, a Római Birodalom korától napjainkig. Óriási munka, rendkívül izgalmas, szerteágazó. Ha lesz belőle valami, nyilván több kötetre rúg majd. Ebből olvashattak részleteket a Vendégszektor című fanmagazinban az érdeklődők, amíg az megjelent. Ezeken kívül folytatom a DEAC történetét, az az eredeti elképzelés, hogy évkönyvek formájában adják ki. De hogy mikor, azt nem tudom, a megjelentetés már nem az én kompetenciám.
A Futballtörténelmi lecke, nem csak fiúknak című könyvetekkel úgy volt, hogy lesz második része. Miért nem lett?
Tényleg úgy volt, hogy a nagy sikert aratott Futballtörténelmi lecke, nem csak fiúknak folytatódik, sőt, bizonyos fejezeteit meg is írtam-írtuk Tamással, aztán nem lett belőle második rész. Hogy miért nem, ne tőlem kérdezd. Több projektünkkel is hasonló történt, megrendelték, meg is írtuk, és annyiban maradt az ügy. Ez lett a sorsa a Videoton történetének is. A szerző nem tehet mást, teljesíti, amivel megbízták, onnét azonban nem az ő asztala a folytatás.
A labdarúgáson kívül más sportágak, sportok érdekeltek-e valaha?
Számomra egy sportág létezik, a labdarúgás. Mint fentebb említettem, amikor Budapesten tanultam, gyakran kilátogattam a Kisstadionba, megnéztem a jégkorongbajnokság komplett fordulóit, de aztán leszoktam róla.
Azt tudom, hogy a DVSC kézilabdás lányai nem ragadtak el soha. Ennek volt valami oka?
Női kézilabdára sohasem jártam, mert egyszerűen nem érdekelt. Tisztában vagyok azzal, sokan idiótának tartanak, amiért nekem a DVSC kizárólag a labdarúgást jelentette és jelenti, azonban ez a színtiszta igazság. Nem mentem ki a lányok egyetlen meccsére sem. Viszont mégis van hozzájuk némi közöm, mert a mostani címerüket én kapartam elő Komlóssy Imre bácsi hagyatékából, Komcsi pedig megrajzolta.
Debreceni Dózsa meccsekre viszont kijártál a Kisstadionba.
Igen, ki-kijárogattam a Dózsa mérkőzéseire. Egyrészt magam is kézilabdáztam diákként, másrészt azért, mert imádtam Varga Pista, Süvöltős doktor és a Pocsolyának becézett Sárközi játékát. Extraklasszisok voltak. Magával ragadott a hangulat, ami a betonteknőben kifejlődött. Ha ott tízezer drukker ordított, beleremegtek a Nagytemplom falai is, holott eléggé messzire esnek a Kisstadiontól.
Más? Debreceni kosár? Jégkorong? Röplabda? Lengőteke?
Olykor kinéztem a Hódosba is, ha a férfi kosarasok léptek a parkettára, viszont egy idő után meguntam. Valahogy nem kötött le a kosárlabda. Idegesített, mennyire ki vannak szolgáltatva a játékosok a bírói döntéseknek, hogy szinte nem lehet szabályosan szerelni. Itteni hokin alig voltam, kőkorszakiak voltak a körülmények az Oláh Gabin üzemelő műjégen, gyenge színvonalú a játék. Olykor a jég sem volt az igazi, inkább csak kása, elsüllyedt benne a pakk.
Egy kérdés, amit régóta fel szerettem volna tenni, de csak most jött el az alkalom. Amióta ismerlek, hosszú hajad van. Megtudhatjuk, hogy miért?
A hosszú hajamnak nincs izgalmas története. Valamikor az 1970-es évek nyitányán divatba jött Biharkeresztesen is a bozontos séró, nekem megtetszett, hiszen a nemzedékem fiútagjai szinte mind így hordták. Kifejezte a lázadást a régi, a konvencionális beidegződések ellen. Azt is szimbolizálta, hogy nem úgy akarunk élni, mint az eleink. Akkoriban egyfajta ellenzéki töltete is volt ennek a viseletnek, ingerelte a hatalom kiszolgálóit meg a nyárspolgárokat.
Passzolt a zenei ízlésedhez is. Ha jól tudom, te magad is doboltál?
Igen, dobolni kezdtem kutyaütő zenekarokban, s a beatműfajban majdhogynem kötelező volt a hippik sörénye. Egyik szakszervezeti meccsen eltörték a bal csuklómat, nem bírta a hosszabb számokat, szó szerint begörcsölt. Nem szerettem azt sem, hogy primitív volt a felszerelés, hogy nem jártak próbára a tagok, ha el is jöttek, ökörködtek, piáltak. Meg aztán azt is észrevettem, hogy nem tudtam fejlődni, megrekedtem egy eléggé minimális nívón, s akkor kiszálltam, de a hosszú hajam megmaradt.
A sereg viszont nemigen tolerálta.
A Magyar Néphadseregben természetesen lenyírták a „kőbaltások”, azonban ott nem igazán lett volna praktikus. Főként a kiképzés során nem, amikor gázálarcban rohangál fel és alá a baka.
Most már megmarad a „végig”?
Úgy gondolom, a maradék időmre már nem vágatom le. Képzeld csak el, milyen volna, ha a leányaim, a vejeim meg az unokáim nem ismernének fel a rövid frizurámmal, s akkor még rólad nem is szóltam! Bizonyos értelemben mindig különc voltam, és ezt a szeretett öcsém (lehetett akkor talán tízéves) ekként érzékeltette: „Van az utcánkban tizenöt gyerek meg a bátyám”.
Képek: Dehír / Deri / DVSC / Hajdú Online / Majoros László / Sándor Mihály / Ultras Debrecen
Köszönöm a segítséget Bobnak és Zegának!
hancsi78
