BUÉK

 

Egri FC - DVSC (2023.09.16)

Szeptemberben volt szerencsém a Lokomotívot elkísérni egy kupameccsre, Egerbe, ami öröm és boldogság számomra, hisz ritkán jutok ilyen mennyei mannához. Az már egy más kérdés, hogy a tervek szerint mindennek másképp kellett volna alakulnia.

Alapból, az ultrák által meghirdetett vonattal akartam nekivágni az utazásnak. Több mint két órás zötykölődés, sörözés, beszélgetés, nosztalgiázás. Ide nekem minden percét! Aztán az élet gyorsan átírta mindezt, és mentem kocsival, de legalább tudtam menni. A röpke távot gyorsan letudtuk, még akkor is, ha az autópálya egy része le volt zárva, mert egy román kamionos úgy gondolta, pont aznap szakítja át a szalagkorlátot minden lehetséges irányban. Az út a korlátozott négyfős létszámmal is kellemesen telt, hisz szűk körben is lehet beszélgetni és nosztalgiázni, a sörözéstől viszont eltekintettünk. Közben a vonatos brigád is zötykölődött, mentek vagy 25 km/órás sebességgel, de így legalább senkinek nem kellett félnie attól, hogy kialakul nála valamiféle iszony a gyors utazási sebességtől. A lényeg, hogy a meccs kezdetére mindenki szépen befutott Eger városába. A jegy egységesen 300, a faszt, 700 forintba került – mindezt egy tollvonással megoldották, mint a csodálatos kilencvenes években-, ami több mint a duplája volt az eredetinek, de azért még így is barátinak volt mondható.

A beléptetéssel nem volt semmi probléma, a büfé is próbálta kiszolgálni az igényeket – a szünetig nem is volt gond, ám, utána akadozott az ellátás –, viszont a mozgóbudi és az egykori vendégszektor kerítésére eszkábált mosdó mosolyt csalt még azok arcára is, akik sok mindent megtapasztaltak már az évek során. Az egri stadion egy igen nosztalgikus létesítmény, és a főlelátóját látva egyfajta csodálattal adózhatunk az alkotóknak. Debreceni szurkolói szempontból mindenkinek az a régi esemény ugrik be, amikor módszeresen szétverték a debreceni hordát az egri fakabátok, és akkor a helyi szurkolókkal (akkor még Dózsa néven futottak) sem volt éppen baráti a nexus. Azóta nem is volt komoly csata a két fél között, és az NB II-ben ugyan még összefutottunk párszor, de ott többnyire nyugalom honolt. Volt még az a szerencsétlen év 2012-ben, amikor feljutottak ugyan a legmagasabb osztályba, ám az oly kedves MLSZ nem engedte őket otthon játszani. Mi is Miskolcra mentünk az Eger–Lokira, ők meg néha Debrecenbe, ha fogadni akarták az aktuális ellenfelüket. Maradjunk annyiban, a stadion nosztalgikus. Az omladozó betontól, a sorok közt növő gazról, a toldott-foldott szektoroktól és kerítésektől most tekintsünk el, pontosabban vegyük úgy, hogy apáink, nagyapáink is ugyanezt láthatták eredetibb és újabb kivitelben.  Az egri foci viszont azóta sem emelkedett fel.  A 2012-es feljutás is többet ártott, mint használt, új stadionról meg azóta nincs is szó.

Nem meglepő, hogy a szurkolóik sem lettek többen, és a mostani kupameccs sem hozta lázba a hazai drukkereket. Azért vagy 500-an kimerészkedtek a stadion egyik felébe (a másik fele a vendégeknek volt lezárva), de nagy lelkesedést nem mutattak a találkozó iránt. Tábor és szurkolás egyáltalán nem volt, azonban a korlátra a helyi „jóban-rosszban” kitartó drukkerek kitűztek tucatnyi piros-kék lobogót, ellenben más zászló, transzparens, sál vagy akármi, az nem került ki. A vezető találatot ugyan megünnepelték, néhányan még fel is pattantak, ám az öklét senki nem rázta a vendégek irányába és innentől csak „hangosan izgultak”. A meccs végén tudtam meg, hogy a kis rudakra tűzött zászlókat az Öregriek névre hallgató – nevükből kisilabizálható, hogy nem éppen fiatal harcosokról van szó – szurkolói szervezet aggatta ki, akik a stadionban egy kisebb klubhelyiséggel is rendelkeznek. Ide én is betértem hazafelé bandukolva és kaptam is egy Egri SE-zászlócskát – a selyemsál elfogyott, kötött nyakbavaló meg nem is volt –, amit ezúton is köszönök szépen az Öregrieknek.

A debreceni oldal hozott egy nem olyan rossz létszámot, bár egy szombati, aránylag kellemes napon lehettünk volna többen is. Persze, kicsit csalóka a kép, hisz a vendégszektor betonkaréja melletti üllő rész is a piros-fehéreknek volt fenntartva, ahol voltak is szép számmal cívisek. Ha tippelnem kellene, akkor olyan 350 utazó hajdúságiról beszélnék. A szurkolással ennek a harmada foglalkozott érdemben, de kitartóan csak 50-60 fő, főleg a fiatalabb nemzedék és pár énekelgető veterán. A hangulat nem is volt pokoli, ám az előénekesnek és a dobosoknak hála szinte folyamatos volt a dalolászás. A kerítés is szép dekorációt kapott, így az összkép nem volt rossz. A meccs annál inkább. Egy nyögvenyelős kilencven perc, ami sokáig döntetlenre állt. A 86. percben ment mennybe a Loki, viszont kis szerencsével vagy jobb rúgótechnikával ez is lehetett volna újra döntetlen, ha a kilencvenedik percben a debreceni kapura törő egri csatár rendelkezett volna ezen földöntúli tulajdonságok egyikével. A végén öröm és boldogság a vendégszektorban, csalódott moraj a hazai oldalon. Persze a papírforma egyértelmű debreceni továbbjutást ígért, ellenben a játék képe alapján legalább 11-es rúgásokat megérdemelték volna a derekasan küzdő egri „vitézek”. Szerencsére nem így lett, nyert a Loki, és a játék képe alapján senkinek nem is hiányzott semmiféle ráadás. Kivéve persze nekem, aki kb. „egy évben egyszer látja szeretett csapatát”. Önző viszont nem vagyok, jobb volt ez mindenkinek így. A továbbjutás megvolt, a performance viszont lehetett volna jobb a pályán és a lelátón egyaránt. A hazaútra felvettünk plusz egy főt a kocsiba, így kissé szűkösebb lett a hely hátul, igaz, a „sok jó ember kis helyen is elfér” alapon ezzel sose volt gond Debrecenben.

hancsi78

Kellemes karácsonyt

Budapesti "kicsik" on tour Debrecen

Budapesti „kicsik” on tour Debrecen

A fővárosi öt nagycsapat (Ferencváros, Újpest, Kispest, Vasas, MTK) mellett a kisebb budapesti alakulatok is folyamatosan vizitáltak Debrecenben. A két világháború között kezdődött minden, a profi liga bevezetésével. Előtte nem nagyon volt bekapcsolva a vidéki labdarúgás a magyar focielitbe. Ebben az időszakban a Bocskai FC fogadta az apróbb budapesti alakulatokat és olyan gárdák - és néha szurkolóik - érkeztek a Hajdúságba, mint a Nemzeti SC, 33 FC, Phöbus, de volt profi csapata a III. kerületnek vagy a Soroksárnak is. A DVSC-nek és a többi cívis alakulatnak csak amatőr csapata volt, így ők a kerületi bajnokságban szerepeltek (KLASZ), ahol nem voltak budapesti egyletek. 1938-ban a Debreceni Vasutas is felküzdötte magát a Nemzeti Bajnokság második vonalába (NB B, Keleti csoport), így több kisebb budapesti alakulat is vizitált a Diószegi úton (ma: Vágóhíd utca), de számottevő szurkoló nélkül. Az Elektromos, Testvériség, Törekvés, Testvériség, Szentlőrinc neve még ma is jól hangzik a futballkedvelők körében, de 1943-tól az első osztályban fogadhatta a DVSC a csepeli WMFC-t, a Gammát vagy épp a Herminamezei AC-t is. A hátországban még több volt a fővárosi ellenfél, ám az ő felsorolásuktól most eltekintenék, lévén szurkolói szempontból nem is nagyon jelentettek semmit. A nyolcvanas években előbb a Budapesti Volán, majd a Csepel került a legmagasabb osztályba, így akkor ők érkeztek a leggyakrabban Debrecenbe, míg a „hinterlandban” a Ganz MÁVAG vagy épp a 22. sz. Volán neve csenghet ismerősen a futballfanatikusoknak, ám nem épp a fanatikus szurkolóik miatt. Viszont nemcsak a Vasutas fogadott fővárosi ellenfeleket, hanem az akkor magasabb szintre kerülő D. Kinizsi, DMTE és olykor a DUSE is. A kilencvenes évek elején kezdett beindulni a magyar szervezett szurkolói nagyüzem, így innentől érdekesebbé vált a kisebb fővárosi klubok vizitje is. Hosszú időre távoztak viszont a területi bajnoki rendszerből a cívis alakulatok, csupán a DVSC maradt hírmondónak, így aki utazott Budapestről, az hosszú ideig csak a Vasutas vendége lehetett. 1990-től kezdve próbálok egyfajta kronológiai felsorolást összehozni azon budapesti gárdákról, amelyek a bajnoki vagy kuparendszerben Debrecenbe ellátogattak. Természetesen a szurkolók lelátói tevékenysége kerül nagyító alá. Nézzük akkor, mely csapatok és híveik tűntek fel a „Nagyerdő fái alatt” az elmúlt harminc esztendőben!

Budafoki MTE: A kilencvenes évek eleje az NB II-ben érte a debreceni Lokomotívot, így a fővárosi kicsik közül elsőnek a Budafoki MTE érkezett a Vágóhíd utcába, igaz, számottevő szurkolói kíséret nélkül. A következő évben is egy csoportban szerepelt a két tizenegy, ám a Vágóhíd utcai találkozás nem járt semmi extra lelátói megnyilvánulással. Mivel a DVSC ekkor feljutott a legjobbak közé, a Budafok pedig nem, egy hosszú, találkozásmentes idő következett a két csapat életében. A kétezres években a BMTE főleg a nyugati csoportokban szerepelt (NB II, NB III). 2005-ben kerültek át Keletre, azonban akkor nem volt debreceni képviselet ezekben az osztályokban, így még hosszabb lett a szünet. A Loki maradt stabilan NB I-es, a BMTE pedig a hátországban tevékenykedett, és különösebben nem is várta senki, hogy felkerüljön a legjobbak közé. A csoda 2020-ban jött el, amikor az MTK mögött bemasíroztak a piros-feketék az NB I-be, arra viszont kevesen számítottak, hogy a DVSC pont akkor esik ki a legjobbak közül, így a budafoki szurkolók újkori debreceni vizitje továbbra is várat magára. (Még jóval az ultrakorszak előtt, az 1970-es évtized közepén megfordultak a „kálvinista Rómában” nagyjából tucatnyian, ellenben erre az NB I B-s expedíciójukra már tényleg csak a veteránok emlékezhetnek.) Pedig érdekesnek ígérkezett a találka, mert a megszerveződött Ultras Promontor nem ígért irgalmat a hajdúságiaknak, ha egyszer végre összefutnának. A következő évben helycsere történt a felek között, így azóta sem kellett a budafoki tifosóknak Debrecenbe utazniuk.

III. kerületi TVE: 1992-ben a III. kerület volt a következő kicsi, aki jöhetett volna Debrecenbe, ám akkor még elég harmatos lábakon állt az óbudai mozgalom, így a kék-fehérek nem árasztották el Debrecent. A Loki viszont bajnok lett, így az aquincumiak csak Balmazújvárost, Hajdúnánást és Hajdúszoboszlót vehették célba Hajdú-Biharban. 1995-ig kellett várni az újabb Debrecen–Óbuda találkára, hisz ekkor jutott fel a Kerület, és addigra már egy kisebb tábor is biztatta meccsről meccsre a csapatot. Sajnos, egyelőre pusztán a hazai pályán, mert az augusztusi debreceni meccsre egyetlen „dunántúli” sem tette tiszteletét.  A szeptemberi kupapárbajra ellenben érkeztek tízen, de csak szotyizgattak, így az is feledhető produkció volt részükről. Egyetlen NB I-es szezon után osztályozón búcsúztak a Diósgyőr ellenében, de a következő idényben már vissza is liftezték magukat, így újra utazhattak Debrecenbe. 1998 novemberében 15-en jöttek kis késéssel, ám az Ultras Klan és a Legionarii drapikkal. Mivel az „északi oldal” épp a Nyíregyházán elszenvedett vereség sokkjában hallgatott, a tucatnyi óbudai beénekelte az Oláh Gábor utcát. Gólörömre nem futotta, hisz nulla-nulla lett a vége, de zúgott az „Óbudai kék-fehér, minden, ami belefér!”, illetve a „Hajrá, Kerület! Első a becsület!” a vendégszektorból. Ekkor utolsóként kiestek, és azóta vagy nem volt csapatuk, vagy ha volt is, többnyire a hátország nyugati részében szerepelt, tehát azóta nem kellett Debrecenbe utazniuk.

Csepel SC: A nyolcvanas években még a DMVSC ellen jelentek meg a szigetországi szurkolók a Nagyerdőn, majd a kilencvenes évek elején az NB II-ben a DMTE ellen is játszottak. A stabil „ultrász” érában a budapesti kicsik közül következőnek egy szigeti kék-piros brigád érkezett Debrecenbe. 1993 novemberét írtuk, amikor is – egyes becslések szerint – mintegy nyolcvan szigetországi helyezkedett el az Oláh Gábor utcai stadion keleti oldalának közepén, ugyanis – kijelölt vendégszektor híján – itt mutatták meg magukat és Commando feliratú transzparensüket. A szurkolást nem nagyon erőltették, és az sem tisztázódott, hogy a második félidőben az eleredő havas eső, vagy a Wrong Side túlzott érdeklődése miatt vonták be a lobogójukat.  A következő év szeptemberében már nem sikerült megismételni a korábbi jó fellépést, és mindössze harmincan jöttek el, drapik és szurkolás nélkül. 1995 novemberében egy busznyian lehettek a vendégben, és a Dragons lepedője is kikerült, igaz, szurkolni már nem voltak hajlandóak. Mondjuk, az 5-0-ás sima hazai győzelem sem az ő malmukra hajtotta a vizet… 1996 szeptemberében már csak 15-en éreztek a Hajdúság fővárosába, és ezzel pontot is tettek a cívis kalandjaikra, lévén utolsó helyen kiestek, és azóta nem került egy osztályba debreceni gárdával a Csepel.

BVSC: A kilencvenes évek elején – még a DMTE és a Debreceni Kinizsi ellenfeleként – érkeztek a Hajdúságba, az NB II Keleti csoportjában. 1991-ben bajnokok lettek és feljutottak a legjobbak közé, de a Loki meg pont kiesett és két évig a második vonalban tevékenykedett, így nem volt találkozó. A zuglóiak abban a szezonban bonyolították le az első vizitjüket Debrecenbe, amikor a csepeliek, csak ők 1993 ősze helyett 1994 tavaszán keltek útra. Az első vizitjük nem sikerült emlékezetesre, hisz mindössze 10-en jöttek egy kis kék-fehér lengetős zászlócskával. 1995-ben is tavasszal érkeztek, de nagy megszállásról, folyamatos szurkolásról és mindent beborító zászlórengetegről akkor sem beszélhettünk. Akik eljöttek, többnyire csendben nézték végig a csapatuk 3-0-ás vereségét. Sokáig nem vártak a következő vizittel és 1995 szeptemberében már ismét a Nagyerdőben voltak. Ezúttal a Blue Boys azóta legendássá vált transzparense is feltűnt a vendégszektorban, mint ahogy egy csomó debreceni is, akik onnan tekintették meg a találkozót. A Dreher Sasok szárnyaltak, a kék fiúk meg szurkoltak egy kicsit. A hazai oldal nem érdeklődött irántuk, talán az egyetlen budapesti csapat, akikkel totál semleges viszonyban volt a lokista tábor. A tavaszi kupavisszavágón idegenben lőtt góllal továbbmentek Debrecenben, de ezt nem láthatta számottevő zuglói szurkoló. 1996 szeptemberében 25-en érkeztek és két kis MÁV-zászlócskát akasztottak ki a kerítésre. Simán elvitték a pontokat Debrecenből, így nem volt meglepő, hogy néha még szurkolásra is vetemedtek. 1998 februárjában érkezett el a következő látogatásuknak az ideje, és egész jó létszámban érkeztek Zuglóból, akik az egyetlen góljukat felállva megtapsolták. Még ebben az évben, szeptemberben is hivatalosak voltak Debrecenbe és be is állítottak vagy kéttucatnyian egy klubcímeres kiszászlóval, de szurkolásra már nem nagyon futotta a szuflájukból. 1999-ben kiestek ugyan a legmagasabb osztályból, ám 2000 márciusában a Magyar Kupában összecsaptak a felek, és érkezett is tíz zuglói egy MÁV-címeres lobogóval. Ezután egy húszéves szünet következett, miközben hamvaiból épült újra a Budapesti Vasutas úgy, hogy egy ideig nem is volt felnőtt labdarúgócsapata. A BLSZ IV-ből kapaszkodott felfelé – a zuglói drukkerek aktív jelenléte mellett. 2020-ra együtt elérték a Nemzeti Bajnokság harmadik vonalát és ezen év novemberében volt legközelebb jelenése a BVSC-nek Debrecenben, azonban a Covid-19 okozta zártkapuk miatt a még mindig létező Blue Boysnak nem lehetett utaznia. Aztán jött egy kis nyugati csoportos időszak, majd 2022–2023-ban újra a Kelet, így a DVSC II és a DEAC ellen megint utazhattak a Cívisvárosba. Ráadásul ezek rangadók voltak, hisz akkor a bajnokságot ők nyerték, de a két hajdúsági alakulat is a 3. és a 4. helyet szerezte meg. Utána egy sikeres osztályozót megvívva fel is jutottak az NB II, ahol jelenleg nincsen debreceni csapat, így idén nem kell a Hajdúságba kirándulniuk.

BKV Előre SC: A bajnoki rendszerben nem nagyon volt esély találkoznia a feleknek, mert a kék-sárgák szinte mindig a nyugati részen szerepeltek az NB II-ben. A magyarországi szervezett szurkolás kialakulása után a BKV drukkerei elsőnek 1999-ben jöhettek Debrecenbe, egy Magyar Kupa-selejtezőre.  Az akkor épp kiváló formában lévő Viking ’95 nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy betoppanjon a Nagyerdőre. Húszan utaztak és hangerőben a gyenge létszámban jelenlévő hazaiakkal szinte végig partiban tudtak lenni. Szurkolásuk folyamatos és kitartó volt, az akkor Debrecenben vizitáló kis budapesti csoportok közül az ő fellépésük volt a legjobb. A következő évben is összeakadtak a felek a kupában, de ezúttal a Sport utcában volt a meccs. Elég sokat kellett várni a következő vizitjükig, és akkor már nem is hozták azt a jó teljesítményt, mint anno a kupában. 2008 októberében a DVSC II vendégeként csupán egy fő és a Viking zászlaja érkezett. A megjelenés előtt viszont le a kalappal! A következő szezonban a nyitófordulóban jöttek, ezúttal két fővel, ám újra a Viking drapijával. Majdnem tíz év telt el, mire újra utaztak a „közlekedésiek” Debrecenbe – 2016-ig a nyugati részen szerepeltek –, de sajnos addigra már elfogyott a maroknyi Viking is, így üres maradt a képzeletbeli vendégszektor az Oláh Gábor utcában. 2021–2022-ben a DEAC és a DVSC II ellen is fellépett a BKV Előre Debrecenben, ám szurkolók egyik találkozón sem voltak Budapestről. A következő idényben is ez volt a helyzet. Utazhattak volna kétszer is, de egyszer sem tették. Idén átkerültek Délkeletre, ezért a bajnoki rendszerben nem kell a Hajdúságba kirándulniuk.

Kép: Viking BKV

REAC: A Budapesti Volán utáni űrt a REAC töltötte be Rákospalotán, ám sokáig csak a hátországban tevékenykedett. A kilencvenes évek elején, mire felküzdötte magát a Nemzeti Bajnokság második vonalába, a Loki feljutott az elsőbe, a többi cívis alakulat híján pedig nem kellett a Hajdúságba utaznia. Debrecenbe nem is bajnoki meccsre érkezett elsőnek, hanem a 2003-as téli teremtorna döntőjére a Főnixbe. Meglepetésre mintegy 40-en toppantak be, és az Aliens 20 fője végig jól szurkolt, ha játszott a csapata. A betegeskedő, de ekkor náluk védő egykori debreceni „hálóőrnek” is kitettek egy üzenetet „Gyógyulj meg, Kavics!” felirattal. A döntő meglepetéstábora ők voltak, pedig a csapatuk tök utolsó lett. A következő vizitjükre is a teremtorna alkalmával került sor, ezúttal 2006-ot írtunk, bár most minden megfordult. A klubjuk megnyerte a téli fedett sorozatot, viszont mindezt élőben egyetlen rákospalotai drukker sem látta. Mivel ezt az évet már az NB I-ben töltötték, így az Oláh Gábor utcai vendégben is megjelentek. A kerítésre a Palota Ironfist mellett több kisebb lepedőt is kitettek, és becsületükre legyen mondva, hogy az alacsony létszámuk ellenére szinte végig szurkoltak. 2007-ben ismét bejutottak a téli teremtorna debreceni döntőjébe, és ugyanaz volt a felállás, mint egy évvel korábban: a csapatuk nyert, a szurkolók nem érkeztek. Ezután a bajnoki tavaszt is lekopírozták. Ismét tízen jöttek a Palota Ironfist, valamint egy Rákospalota feliratú magyar zászlóval, és most is buzdítottak becsülettel, igaz, ebből nem sok hallatszott a debreceni morajlásban, lévén pont ellenük biztosította be a Loki az újabb bajnoki címét. 2008 februárjában a Ligakupa nem érdekelte őket, így a Deák Ferenc nevével fémjelzett tavaszi sorozatban nem is érkeztek Debrecenbe. Ezután mint Sopron REAC érkeztek, de igazából nem derült ki, hogy a vendégszektorban lévő 5 fő soproni volt-e vagy rákospalotai. Októberben jöttek megint, immár újra szimpla rákospalotaiként. Tízen vállalták az utat, a szakadó esőt és a méretes zakót, de zászlót nem hoztak magukkal, és a hangjukat is otthon felejtették. Mivel búcsúztak a legmagasabb osztályból, legközelebb 2010 tavaszán, már az NB II-be érkeztek a DVSC II ellen az Egyetemi Sporttelepre. 15 fővel, a nagy hazai Palota Ironfist és egy ACAB Rákospalota lepedővel. A meccset végigszurkolták, a csapatuk is nyert, amit a végén már félmeztelenül tombolva ünnepeltek. Ezzel a fellépésükkel odaértek arra a bizonyos képzeletbeli dobogóra, amire a BKV-szurkolók már felállhattak. Pár hónap múlva, az új évad szeptemberében ismét 15-en érkeztek, ám most a kisebb Ironfist Ultras és az ACAB Rákospalota lepedőt hozták magukkal. Velük tartottak a böszörményi barátok is a DEAC-pályára pár fővel, valamint a Bocskai Katonái molinójával. A szurkolásuk folyamatos és jó volt, mondhatni, lekopírozták a tavaszi teljesítményüket. Annyi kis bibi volt, hogy érthetetlen okokból (ők persze biztos tudják, miért) ünneplés helyet összeszólalkoztak a saját futballistáikkal. 2012 áprilisában sajnos már nem hozták ezt az állandóságot, hisz a csapatuk kálváriája rájuk is kihatott és nem utaztak el a találkozóra. 2012-ben búcsúztak is az NB II-től, így két év múlva találkoztak újra, amikor is a DVSC II-nek is mennie kellett a harmadik vonalba, az MLSZ új szabálya miatt. Viszont rákospalotai szurkolók erre a meccsre sem akkreditálták magukat. Sajnos, 2015 októberében sem változott a képlet: Rákospalotáról senki és semmi a DVSC II ellen. 2017 májusában sem lett jobb a helyzet, REAC-szurkolók ekkor sem érkeztek, majd kiestek a negyedik vonalba, így már nem is kellett ilyen messzire jönniük.  2023. október 15-én zászlóval megjelentek Teplicében, a Baník Most oldalán, amellyel hivatalossá vált a két fél barátsága. A meccsel egy időben a DVSC II fogadta az Egyetemi Sporttelepen a REAC csapatát az NB III-ban, ahol az "on tour" zászló mögött két REAC fanatikus szurkolt a sima vereség ellenére. 

Kép: Hajdú-Online

MTK Budapest II: 2008 augusztusában érkezett elsőnek az MTK II csapata Debrecenbe a DVSC II ellen, de ahogy az várható volt, szurkolók nem kísérték el. Legközelebb 2010 májusában és novemberében rendezték meg ugyanezt a párosítást, ugyanazokkal a külsőségekkel. A következő debreceni találkáig 2017 júniusáig kellett várni, de MTK-drukkerek akkor sem toppantak be Debrecenbe. Ugyan a következő szezonban kiesett a DVSC II a csoportból, de a feljutó DEAC miatt a kék-fehérek tartalékjai újra utazhattak Debrecenbe. Igaz, szurkolói támogatás nélkül.

ESMTK LE: A kilencvenes években az NB III Duna vagy az NB III Nyugati csoportjában szerepeltek, így elkerülték a debreceni alakulatokat. Az erzsébeti szurkolóknak 2008 novemberében kellett elsőnek Debrecenbe utazniuk, akkor épp a DVSC II ellen, a DEAC Sporttelepén volt jelenésük. Jöttek is, hisz akkor épp a legfényesebb idejét élte az Ultras Erzsébet. A 15 fős tábor zászlókkal (Ultras, RF’96, Brigate, Diffidati) és folyamatos, dallamos, végig lelkes szurkolással vétette észre magát, ami előtt már csak azért is emelhetjük kalapunk, mert a csapatuk simán lezakózott. Ezzel a teljesítménnyel elhomályosították a Viking 1999-es és a REAC ultrák 2010-es debreceni fellépését a fővárosi kicsik közül, s a képzeletbeli rangsoromban felléptek a dobogó legmagasabb fokára. A meccs ráadásul nem csak a szurkolásról szólt, mert a rendezők és a rendőrök elég primitíven viselkedtek velük szemben, amit nem hagytak ugyan szó nélkül, ám jól kezelték a helyzetet, így tényleg nem lett gáz a lefújás után. Sajnos, ekkor ki is estek, és az ország egyik legpörgősebb csoportja nem utazhatott többet Debrecenbe. Legközelebb már akkor érkeztek, amikorra letette a lantot az Ultras Erzsébet. 2017 februárjában Pallagon fogadta őket a DVSC II, de vendégszurkolók nem állítottak be a meccsre. Ezután a DVSC II a megyei bajnokságba száműzte magát, így csak 2019 augusztusában volt újra DVSC II–ESMTK találkozó. Közben volt egy DEAC elleni fellépésük, de oda nem toppant be piros-fehér budapesti drukker. Viszont szép lassan elindult valami újra Erzsébeten, és ha nem is ugyanazzal a lendülettel, mint korábban, de egy kis fantársaság csak kialakult az Ady Endre úton. 2019-ben egy kocsival Debrecenbe is befutottak, a DVSC II ellen egy címeres kiszászlóval, sálakkal, némi szurkolgatással jól elvoltak, majd pár hét múlva a DEAC ellen is jelenésük volt, amikor a pandémia félbeszakította a bajnokságot. 2021-ben átkerültek a Közép csoportba, és azóta nem találkoztak debreceni ellenféllel.

Újpest FC II: 2011 májusában érkezett elsőnek a DVSC II ellenfeleként, de szurkolók nélkül. Ugyanez volt a helyzet egy évvel később, áprilisban is. 2013-ban is áprilisban szerepeltek Debrecenben, ám a lelátói külsőségek akkor sem változtak. Legközelebb 2015 novemberében találkozott a két „B” csapat az NB III-ban, viszont a lelátón minden maradt a régiben. Ugyanez volt a helyzet 2017 márciusában is, majd együtt kiestek a negyedik vonalba.  A 2021–2022-es szezonban kétszer is utazott az Újpest FC II Debrecenbe, ellenben sem a DVSC II, sem a DEAC ellen nem voltak a mérkőzéseken lila-fehér szurkolók. Az idei évadban is egy csoportban vannak a lilák a két debreceni együttessel. A DEAC ellen nem okoztak meglepetést augusztusban, mert nem érkezett senki, a DVSC második csapatához pedig majd tavasszal vizitálnak, de nagy valószínűséggel a drukkereik azon a 90 percen sem lesznek jelen.

Budapest Honvéd FC II MFA: 2012 májusában utazott elsőnek, majd 2013 márciusában másodjára a Honvéd II Debrecenbe, bajnokira, az NB II Keleti csoportjában, ám a hívei egyszer sem tartottak vele. 2015 májusában ugyanez volt a helyzet, igaz, akkor már az NB III-ban.

FTC II: A „kis Fradi” 2013 áprilisában érkezett elsőnek Debrecenbe, ám a fanatikusok nem kísérték el. A következő évben együtt mentek a DVSC II-vel az NB III-ba, de a szurkolói külsőségek akkorra sem változtak, azaz nem voltak fradisták a meccsen. A többi klubnál ugyan nem is számított rá az ember, de a Ferencváros esetében azt hittem, legalább a környékbeliek jobban összesereglenek. Hát, nem így lett, legalábbis Debrecenben nem.

Rákosmente KSK: 2015 novemberében került elsőnek egy csoportba az RKSK egy debreceni csapattal, amely akkor a DVSC II volt. Sajnos, szurkolók nem érkeztek erre a találkozóra. Tavaszra ugyan megszerveződött a Blue Fighters alakulata, de ebből 2017 áprilisára már nem sok maradt, így a következő debreceni találkozón sem vállalkozott az RKSK biztatására senki.

Soroksár SC: A Sori Ultras 2020 decemberében (DEAC ellen), majd 2021 tavaszán (DVSC II ellen) jöhetett volna elsőnek Debrecenbe, de a Covid-19 okozta lezárások és zártkapuk miatt erre nem volt lehetősége. Korábban többnyire Nyugaton szerepelt a Soroksár SC, vagy nem egy osztályban a cívis alakulatokkal.  

Pénzügyőr SE: 2022-ben megnyerték a BLSZ 1-et és az NB III-ban Keletre kerültek, így a következő szezonban utazhattak Debrecenbe, mindjárt kétszer is. 2022. október végén a DEAC ellen, majd 2023 márciusában a DVSC II ellen, ám a Finánc Ultras nem alkotott maradandót. Az idei szezonban már Délkeletre kerültek, ezért nem kell a Hajdúságba utazniuk.

Vasas SC II: 2022 februárjában a DEAC ellen, majd 2023 áprilisában a DVSC II ellen jött a piros-kékek második csapata Debrecenbe, ám szurkolók, ahogy a többi budapesti alakulat második számú csapatánál tapasztaltuk, őket sem követték.

A kilencvenes évek óta ezek a kisebb budapesti alakulatok és híveik érkeztek a cívisvárosba, és így, visszatekintve, a harminc év alatt eléggé visszafogottnak tűnik a budapesti hátország teljesítménye Debrecenben. A sokszori fellépésből csak 7-8 olyan túra emelkedik ki, ahol azt mondja az ember, ez igen, itt nemcsak pár fő meg a drapik érkeztek, hanem egy kisebb brigád, amelyik szurkolt is a meccsen. Viszont ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, ha nem maradt üres a vendégoldal, ha kikerült a kerítésre egy-egy zászló vagy molinó, mert bizony ez gyakran a jóval magasabbra taksált alakulatoknál is megoldhatatlan feladatot jelent Magyarországon!

                                                                                                                                                                            hancsi78

Forrás: Sándor Mihály

Képek:  Bob / Derencsényi István / Dihen Tibor / DEAC / DVSC / Hajdú-Online / index.hu / Kurucz László / MLSZ / Rákosmente Ultras / Sándor Mihály / Ultras Csepel / Ultras Debrecen / Ultras Erzsébet / Ultras Promontor / Velorex / Viking BKV

BVSC - DVSC (1997.07.18)

 BVSC Zugló FC–DVSC Epona 2-1

Budapest, Szőnyi úti stadion

1997.07.18. Raab Karcher NB I - Őszi forduló

Az 1997–1998-as szezon pénteki nyitányának egy nagybusznyi fiatal vágott neki Debrecenből. A nyári szünetet az önállóvá avanzsált Szívtiprók nem töltötte tétlenül, és a létszámában kissé felduzzadt csoport a bevezetett tagsági igazolványa mellé új pulcsival jelentkezett, illetve most már nem csak a vezetőknek járt a fekete-fehér selyem nyakbavaló. Mellettük pár fiatal is a tettek mezejére lépett, és elkészült egy „Viva Lokomotion” feliratos műanyag lepedő az új szezonra, amit az út alatt többször előhúztak a srácok egy-egy megálló alkalmával. A busz mellett jó pár kocsi is nekibuzdult az útnak, de akkor még nem volt karaván, és rendőri felvezetés sem járt a kisebb meccsekhez, így mindenki úgy esett be kezdésre, ahogy tanulta. A kimustrált Ikarus szelte a legnehezebben a kilométereket egy meglepően visszafogott utazóközönséggel. Néha-néha állt csak meg feltöltés-ürítés címszóval, és így szép lassan becsordogált a járgány Budapestre.

A nagybusz megérkezése elég csendes volt. Se rendőrök, se a Zuglóban megszokott budapesti vegyessaláta nem várta a cíviseket. Leszállva a járgányról kisebb zavar állt elő. Elsőnek ugyanis a hazai oldalon próbálkoztak a srácok a bejutással. Érezték is a helyi rendészek, hogy itt puskaporos lehet a légkör, ezért pár rendőrrel kiegészülve szépen átterelték a túloldalra a brigádot, ahol egyébként a kocsikkal érkezők már gyülekeztek. Itt volt tucatnyi fehérvári cimbora is, akik zászlót ugyan nem hoztak, de megjelenésükkel és hangjukkal segítették a debreceni barátaikat. A beléptetés nem volt éppen zökkenőmentes –eleve csak a tavalyi jegytömb állt rendelkezésre –, de azért megoldódott. A hazai oldalon mindeközben összegyűlt vagy 1.000 ember, amelyből a Blue Boys alkotta mag olyan húsz főt tett ki, és a csoport lepedőjét újításként egy-egy oldalról szimpla sárga zászlókkal toldották meg. A rend kedvéért megemlítem, hogy kipakoltak még két kis MÁV zászlót is maguk elé. A szurkolásukat két dobbal támogatták, viszont hangerőben volt már acélosabb is a fellépésük. A visszafogott teljesítményt írjuk az idény eleji formára, illetve az eleredő esőre. Az égi áldás nem várt koreográfia bemutatását eredményezte a soraikban, amit a kinyíló esernyők okoztak. Igaz, volt, aki nem vett benne részt és egyszerűen felment a tribün alá és onnan nézte meg a zuglói fiúk győzelmi nyitányát. Az ellenféllel most sem foglalkoztak, hisz a két vasutas alakulat szurkolói között mindig is a semleges viszony volt a jellemző. A végén taps és a „szép volt, fiúk!” rigmus jelezte, hogy a hazai drukkerek elégedettek a csapatuk teljesítményével, majd csendesen kiürítették a lelátórészüket.

Kép: 3.Félidő

A debreceni tábor a beérkezés után szintén fentebb tolódott a fedettebb rész alá, csak a fiatalok alkotta mag vállalta az olykor eleredő eső áztató hatását. A kerítésre elég szedett-vedett formában került ki a Szívtiprók fekete vászna, a már említett új, Viva Lokomotion feliratos drapi, az akkora már elég sokat megélt DVSC-lobogó, valamint az ifjabb fanok alkotta Red Hell zászlaja. Közben megérkezett a „várva-várt” újpesti-ferencvárosi különítmény, de csak arcmemorizálás volt részükről, így csak a megjelenésük „díjazandó”. A szurkolást 3 kisebb dob segítette a debreceni oldalon és a Szívtiprók egy sárga füsttel jelezte, hogy megkezdte az újabb NB I-es szezonját. A szurkolásba nagyon nem merültek bele, mert az említett pirotechnikai eszköz bevetése miatt pár rendőr masírozott a szektorba és kiemelték az elkövetőt. A kor szellemét tükrözi, hogy az előállítás és a vele járó felesleges papírmunka helyet egyszerűen csak kirakták kerítésen kívül a „tettest”. Az már csak tényleg plusz adalék, hogy a vendégszektorból száműzött debreceni legény egyszerűen átsétált a hazai oldalra és érvényes jegy birtokában onnan nézte végig a találkozót. A szurkolásra ez a kis intermezzo rányomta ugyan a bélyegét, de hamar magához tért a debreceni mag. Nem is nagyon volt megállás. Igaz, nem kilencven perces eksztázisban, de meglehetősen jó hangulatban tudta le a szezon első meccsét a hajdúsági szurkolósereg. A bekapott két gól sem vetette vissza az éneklést, és még arra is futotta, hogy a meccs végén megtapsolják a csapatukat. Az elvonulás nem sikerült valami csendesre, mert a tribün felé vonuló cívisek összekaptak a zsarukkal, akik ezután a kelleténél kicsit erélyesebben terelték fel a piros-fehéreket a buszra. A hazaút nem csak a vereség miatt volt szomorú hangulatú. Ekkora már biztossá vált, hogy az Unscarred egyik tagja,  Bódi Robi – akit mindenki csak Vénemberként ismert – sajnos többé már nem tarthat a cívissereggel, mert az égi lelátó hívta magához.

A hétvégét ezzel még nem tudta le a tábor, hisz az újra NB I-es Diósgyőr első meccsére valóságos karaván indult meg a Hajdúságból, képviselve szinte az összes debreceni csoportot az Andrássy úton. Természetesen a Szívtiprók is ott voltak a miskolci cimborákkal, de nekik még akadt egy kis pótolnivalójuk is, ugyanis ki tudja, miért, vagy hogyan, de a csoport fekete-fehér transzparense nem volt meg a BVSC-túra után, így a gárda vezetése úgy határozott, újrafestik a vásznat. Ebből lett aztán az, hogy a következő hazai meccsen két egyforma transzparenssel jelent meg a fiatal ultracsoport az Oláh Gábor utcában, miután – a kor behatárolt kommunikációs eszközei miatt – napok alatt derült csupán ki, hogy megvan az eredeti is, csak az nem azoknál volt, akik vasárnap elmentek Miskolcra.

hancsi78

Kép: 3. Félidő / Réti Zsolt / Sándor Mihály / Ultras Debrecen

Forrás: Sándor Mihály

ESMTK LE

Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör Labdarúgó Egyesület

1909. augusztus 17-én alakították meg az Erzsébetfalvai Munkás Testedző Kört a helyi Önképző és Segélyező Egylet ifjú szociáldemokratái. A fekete-fehér színeket választó EMTK első meccsére az Erzsébetfalvai Remény SC ellen került sor, 1909. szeptember 2-án és egy 3:2-es győzelemmel mutatkozott be a magyar labdarúgás nagyszínpadán. Ekkor a gárdának még nem volt saját pályája, így ellenfélnek olyan csapatokat választott, akik rendelkeztek hazai grunddal. Szerencsére a pályakérdés hamar megoldódott, és 1910-ben már elkerítettek egy részt a Baross utcában, amit a csapat használhatott. Az év igen mozgalmasan alakult a számukra, hisz a pálya elkészítése közben fúzióra léptek az Erzsébetfalvai MTE és az Erzsébetfalvai Remény SC csapataival (a név és a szín maradt) és beneveztek a Budapest Bajnokság negyedik vonalába, ahol a 10. helyen végeztek. 1912-ben költöztek. Az Erzsébet utcában alakítottak ki egy pályát, amelyet közösen használtak az ETC gárdájával, de hamarosan visszapakoltak az eredeti főhadiszállásukra. 1913-ban tovább növekedett az Erzsébetfalvai MTK bázisa, az Erzsébetfalvai FC beolvadása után. A bajnoki rendszer mellett több kupasorozatban is indultak, ahol kisebb sikereket értek el. A csapat stabilnak mondható szereplését az I. világháború törte ketté, ám az élet nem állt meg a harcok alatt. Az Auguszta Serlegért küzdöttek, majd a Hadibajnokságba is beneveztek. A nagy világégés utolsó évében elhódították a Húsvét-kupát, ráadásul a legnagyobb helyi rivális, az Erzsébetfalvai TC ellenében (EMTK–ETC 3:2). Anyagiakban ekkor nem dúskált az egyesület, így napról napra éltek és játszották a meccseket. A háború után a Budapest Bajnokság II. osztályában szerepeltek, komolyabb eredmény elérése nélkül. 1924-ben következett be a következő fordulat a gárda életében azzal, hogy a település városi rangot kapott. A csapat neve Erzsébeti MTK-ra cserélődött és a Pesterzsébeti Ifjúsági Sport Club (PISC) diákjait vették át utánpótlásnak.  Közben végleg elhagyták a Baross utcát és visszaköltöztek az Erzsébet utcába. A klub a bajnokságban csak visszafogottan szerepelt, viszont állandóan külföldön portyázott, így legalább az anyagiak miatt nem kellett panaszkodnia. 1926-ban nem alakítottak külön profi szekciót, de kilenc játékosuk így is a legjobbak között szerepelt. Az labdarúgócsapat a BLASZ másodosztályában muzsikált, ahol közvetlen az élmezőny után futott célba, mert a szezonok végén a dobogóra egyszer sem tudott felállni. 

Az 1931–1932-es bajnokság hozta el a csapat számára az érmet, ráadásul mindjárt a legfényesebbet. A bajnoki cím egyben feljutást is jelentett a legjobb budapesti amatőr csapatok közé. Az első osztályban csak visszafogott teljesítményre volt képes és egyszer sem végzett az 5. helynél előrébb. A játékosállomány is gyengült, mert a megalakuló Levente és MOVE egyesületek elszipkázták a legtöbb fiatalt. 1939-ben, a város névváltozását követve Pesterzsébeti MTK lett az egyesület hivatalos megszólítása, miközben fúzióra lépett a Drasche Grubacs FC csapatával. Abban az évben már a politika is rendesen éreztette hatását a sportban, így az PMTK-ból is több zsidó származású vezetőnek és sportolónak kellett távoznia. 1940-ben az átszervezések miatt az NB III-ba sorolták a gárdát. Előbb a Mátra, majd a Déldunántúli, végül a Budakörnyéki csoportba került. Két hatodik és egy nyolcadik hely után 1944-ben harmadik helyen zárt mint Pesterzsébeti Kossuth FC. Az erőszakos névváltozást a kirendelt miniszteri biztos utasítására hajtották végre, és a háború végéig így szerepelt a tizenegy. 

1945-ben visszakapta az Erzsébeti MTK nevet, de mellé új színt, a piros-kéket vette fel. Az MLSZ-nek köszönhetően történtük során először elindulhattak a legmagasabb honi pontvadászatban, amely a tavaszra kiírt Budapest Bajnokságot jelentette, ahol a 7. helyet szerezték meg. Az első meccsükre a legjobbak között a Kispest ellen került sor 1945. május 6-án, ahol 5:2-es vereséget szenvedtek. A következő évben a két csoportra kiírt Országos Bajnokságban indultak. Végül a 12. helyet szerezték meg, ami nem volt elég a bennmaradáshoz, így jöhetett a másodosztály. Sokáig nem maradtak a hátországban és megnyerve az NB II-őt visszajutottak a legjobbak közé, ám oda csak újabb átszállójegyet váltottak. A második vonalban kétévnyi élmezőny (7. és 3. hely) után meglepetésre kipottyantak a BLASZ-ba. A bronzérmet már új néven mint Pesterzsébeti Vasas TK szerezték meg, miután a Központi Vas- és Fémmunkások Szakszervezete vette szárnyai alá az egyesületet 1949 őszétől. 1951-ben befogadták a Ferencvárosi Vasas SE együttesét, ami semmi változást nem eredményezett a csapat életében. A „főtámogató” belépése után sem lett jobb a szereplés, és erőteljes ingázásba kezdtek a BLASZ és az NB-s osztályok között.  1953-ban elcsíptek egy bronzérmet az NB II Közép csoportjában, ez volt ezen időszak legjobb helyezése.  Az 1956-os forradalom után visszakapták az Erzsébeti MTK nevet és a gyengébb szereplés ellenére szilárdan állt a csapat, ami BLASZ-aranyat és feljutást eredményezett 1958-ban. Itt lendületből megnyerték az NB III Északközép csoportját és feljutottak az NB II-be, ám immáron új, Erzsébeti Vasas TK néven. Közben a kerület vezetése megpróbálta összeboronálni a két erzsébeti alakulatot (akkor Vasas és Petőfi), de ez nem járt eredménnyel, így a bajnoki aranyakat és feljutásokat önállóan vívta ki a gárda. Az NB II-ben stabil középcsapatnak számítottak, de a hatodik helynél egyszer sem végeztek előrébb.

 1964-ben jött el a búcsú, hogy az NB III-ban (akkori negyedik vonal) egyből két ezüsttel vigasztalódjanak, amelyikből a második feljutást jelentett. Ezúttal három évig maradtak az NB II-ben (akkori harmadik vonal), ahol egy 5. hely volt a csúcs, majd 1970-re már ismét a negyedik vonalban (akkor az NB III-t jelentette) galoppoztak, mégpedig újfent Erzsébeti MTK néven. 1972-ben még így szereztek bronzot az Északközép csoportban, majd jött az évek óta pedzegetett fúzió az ETC csapatával. 1973-ban került sor a házasságra, a cél pedig nem volt más, mint egy erős csapat létrehozása Erzsébeten, amelyre büszke lehet az egész XX. kerület. A gárda az ESMTK nyomdokvizén haladt tovább Erzsébeti Spartacus Munkás TK néven, de új, piros-fehér színekben és az ETC alapítási dátumával (1907). A várt eredmények viszont nem jöttek.  Sikerült ugyan szerezni egy ezüstöt az NB III-ban, ami osztályváltást jelentett, azonban az átszervezések miatt maradt ugyanaz a nevezet. 1978-ban újabb szövetségi rendezkedés következett, így a megszerzett 12. hellyel a következő szezonban csak a Budapest Bajnokságban indulhattak. Öröm az ürömben, hogy ez nem jelentett osztályváltás, maradtak az akkori harmadik szinten. Itt rutinból megnyerték a bajnokságot, de felkerülni nem sikerült, ami megtörte a lendületüket és a következő évben csupán szerényebb eredményekre voltak képesek. Ennek ellenére 1981-ben már ismét az NB III Duna csoportjában szerepelhettek, az újabb átszervezéseknek köszönhetően, amit ekkor Területi Bajnokságnak hívtak. Nem sikerült viszont benn ragadni, így az újabb BLASZ I. osztály már a tényleges negyedik vonalat jelentette számukra. 

1985-ben jött az újabb promóció, egy megszerzett ezüst hozta el a harmadosztályú belépőt. 1988-ban a harmadik vonalban indultak, de 1989 februárjában már a második vonalban találták magukat, miután fúzióra léptek az Építők SC labdarúgó-szakosztályával, és az ő helyüket foglalták el a bajnokságban. Csodát itt nem tehettek, egyesülve is csak az utolsó előtti helyre futotta a kapacitásukból, így visszaestek a Duna csoportba. Ekkor viszont már magabiztosan állt a vártán a gárda, és az ezüst után a következő szezonban arany került a tarsolyába, ami egyenesági feljutást eredményezett az NBII-be. Az új idényt névszponzorral mint ESMTK Bauinvest kezdte meg az együttes, majd a következő években már ESMTK Hungaroplast néven menetelt. 

1995-ben jött el a búcsú ideje az NB II Nyugati csoportjától, ahol addig egy megszerzett nyolcadik hely volt a csúcs. Az NB III Duna csoportjába kaptak besorolást, ám az alacsonyabb osztály már ment patronáló név nélkül is, így újra szimplán ESMTK volt a megszólítás. Pár évnyi középmezőny után 2000-ben odaértek a dobogó harmadik fokára, majd a következő évben megnyerték az NB III-as kvalifikáció egyik csoportját és feljutottak az akkori harmadik vonalnak számító NB II-be, ahol lendületből szintén begyűjtötték az aranyat. Az NB I B viszont túl erősnek bizonyult a számukra, és az alapszakasz utolsó helye után a rájátszásban is utolsók lettek a Keleti csoportban. Az NB II-ben bejárták a Közép, a Nyugati és Keleti csoportot is, de csak szerény eredményekre tellett. 2005-re maradt az NB II, viszont ez már a tényleges második vonalat jelentette az NB I B megszűnése miatt. Jött újra egy főtámogató, de csodát ő sem tehetett, így ESMTK Hungaro Casing néven estek vissza az NB III-ba. A Mátra csoportban már ESMTK LE-ként indultak és meg is nyerték a bajnoki küzdelmeket, ami újabb feljutást eredményezett az NB II-be.

2008-ban sikerült bent maradniuk a Nyugati csoportban, ellenben a következő évben kiestek a Keleti csoportból, hogy az NB III Alföld csoportjába kerüljenek a megszokott Duna csoport helyett. Azért itt is begyűjtöttek egy bronzot, majd visszakerültek a bevált helyükre, a Duna csoportba, ahol szépen lépegettek minden évben előre, ámbár a negyedik, a harmadik, a második hely, majd az arany megszerzése helyett csak a 8., 10., 11. helyre sikerült odaérni, igaz, minderre már a Közép csoportban került sor. Nagyon nem ízlett ez a „centrumos  pozíció” a piros-fehéreknek, ezt bizonyítja, hogy a Keleti csoportban újra jött a felemelkedés, és két újabb érmet (egy ezüst, egy bronz) szereztek, ám 2020-ra ismét a Közép csoportban találták magukat, ahol előbb 7., majd 13. lett a csapat. A tavalyi szezonban végre sikerült legyőzni a Közép csoport okozta fóbiát, és egy remek Magyar Kupa-szereplés mellett a bajnokságban a harmadik lett az ESMTK LE. Az idei szezont is jól kezdték, de a vége még messze van, addig is „Hajrá, Liza! Irány az NB II!”.

hancsi78

Képek: Bob / Kopi / Velorex /

Forrás: esmtk.hu / facebook / János Csaba Csontos / magyarfutball.hu / Pluhár István: Magyarországi sportegyesületek története (1941) / Puskás Gábor / ultras1993esmtk.hu / Ultras Erzsébet / Velorex

Gyűjteményem - Fényképek

Akik nem ma kezdték a "szakmát", hanem részesei lehettek a kilencvenes évektől kibontakozó magyar ultramozgalomnak, azoknak nem mond újat a "fényképcsere" és a "levelezés" fogalma. Anno ugyanis így jutott el leggyorsabban az információ az egyik brigádtól a másikig és nem mellékesen gyűjthettük, cserélgethettük a lelátói eseményekről készült képeket. A szárnyait bontogató országos szurkolói magazinok mellett ebben a formában is láthattuk, olvashattuk mi történik a többi hazai táborban. Közben összehasonlíthattuk és felmérhettük hol is tart a saját "kis" csoportunk a többiekhez képest. Persze mindemellett a nemzetközi kapcsolatokat sem lehetett elhanyagolni, így külhonból is jött az "anyag”, sőt, volt, aki ezen a vonalon élt igazán. Mindebből én sem maradtam ki, így egy idő után a környéken hozzánk csengetett be a legtöbbször a postás. A szűk egy évtized, ami alatt Magyarországon hódított a szurkolók között ez a divat, számtalan barátra lehetett szert tenni. Ma már ezekkel a srácokkal az interneten sokkal könnyebben megtaláljuk egymást és a képi anyag is sokkal hamarabb gazdát cserél, ám az a varázs, amit egy-egy boríték felnyitása jelentett a kilencvenes években, az már nem tér vissza az email fiók olvasatlan leveleinek a megtekintésével.

Ebben a csúcskorszakban nekem is számtalan csere és levelező partnerem volt, többnyire hazai "vizekről", mert a honi mozgalom érdekelt igazán már a kezdetektől. A gyűjteményembe is elsősorban a magyar táborok alkotta produkciók fényképanyaga került. Soha nem számoltam össze, hogy végül is mennyi papíralapú fotó gyűlt össze nálam (egy jelentős részét eleve eladtam, hogy tudjak az új szenvedélyemre, a sálgyűjtésre áldozni), de párezer biztos van a tarsolyomban. A csere most már nem opció. Ma már ezek a fényképek csak ereklyék, egy nagyszerű korszak hírmondói. Mappákba, borítékokba rendezve sorakoznak több dobozban, illetve szkennelve digitálisan is a képtáramat erősítik. Egy-egy régi felvétel azért felkerül fórumokra, szurkolói oldalakra és beszélgetős chatszobákba, ahol néha újraéljük az akkori eseményeket és a cserebere okozta örömteli perceket.

A fényképcserének volt egy érdekes színezete, amit a fanzinék, sálak gyűjtésénél nem kaptál vissza. A képek hátulján ugyanis feltűntek a gyűjtők, szurkolói csoportok aláírásai. Akadt pár fotósunk, akik abban az időben oroszlánrészt vállalt abban, hogy megfelelő képanyaggal dokumentálva legyen a honi mozgalom. Az ő nevük került fel általában a képekre elsőnek, mint a negatív tulajdonosa, a kép első birtokosa. Innen ment tovább az első cserepartnerhez, aki vagy megtartotta, vagy a saját kézjelével ellátva továbbította a felvételt. Ennek az aláírásos dolognak az alap jelentősége az volt, hogy egy, a névjegyeddel ellátott kép még egyszer ne kerüljön vissza hozzád. Plusz a levelezők általában feltűntették rajta csoportjukat, ami mutatta, ki honnan van jelen ezen a „fórumon”. Volt, aki a teljes nevet használt, címmel, ami egyfajta reklám volt az adott gyűjtőnek, hiszen így bárki felvehette vele a kapcsolatot. Sokan csak a csoportjuk nevét tűntették fel. Volt, aki a becenév plusz csoportnévre esküdött, de volt, aki csak a csapatát hirdette büszkén egy-egy kép hátulján. Szimpla golyóstoll, alkoholos filc volt az alapeszköz, de aztán egyre többen kezdtek "matricákat" nyomni, ami igényesebbé tette a képaláírásokat, illetve ezen az úton sok csoport is feltűntette magát, amit gyorsított az otthon, öntapadós papírra való nyomtatás lehetősége számítógépről. Voltak, akik kisebb rajzokkal szórakoztatták a többieket (UVAT – azaz az Ultra Vasas Action Team, vagy a White Wolves Kaposvár), de Gyenes úr hatalmas Vasas Pirates felirata azért vitte a prímet, amit a többiek sokszor nem átallottak átalakítani Vasas Rats formára, a megfelelő betűk kisatírozásával. Volt, aki fusztrációjának helyet adva az ellent szidta, ám volt, aki a barátságát hirdette egy másik brigáddal, valamint volt olyan, aki alá se írta.

A szenvedély csak egy szűk évtizedet ölelt át. Aztán jöttek a digitális gépek, az internet és úgy elkezdett áramlani az információ, hogy a hagyományos levelezés teljesen elvesztette a jelentőségét. Azért ma is megvan még a cserebere, jönnek a levelek és a pakkok, de ez már nem ugyanaz a fajta kapcsolattartás, mint akkor, ott, a boldog kilencvenes években. Már nem jönnek a fényképek koreográfiákról, pirotechnikai show-ról, hisz azokat már a bemutatás perceiben megcsodálhatjuk az interneten keresztül a nagyszobában ülve, vagy épp a vonaton utazva.

Más, modern világ ez, aminek szintúgy megvan a maga varázsa, mint a mi időnk levelezésének. Viszont az emlékek, a képek, az akkor született barátságok, ismeretségek sokkal mélyebb gyökeret vertek az ember szívében, mint a mai futó „kalandok”, gyorsan elérhető információk és mindössze pillanatokra beivódó képek a lelátóról.

hancsi78

Tiszakécske LC - DVSC (1997.09.24)

 Tiszakécske LC–DVSC 2-0

1997.09.24 NBI

Tiszakécske – Városi Stadion

1997-ben a Tiszakécske Labdarúgó Club feljutott a legmagasabb osztályba, amely csak azoknak volt meglepetés, akik nem követték az akkori NB II műsorát. Már előző évben is a mennyek kapuját döngették, de az akkor megszerzett második hely csak egy osztályozóra volt elég a Pécsi Munkással, ahol öldöklő csatában végül tizenegyespárbaj után maradtak le a feljutásról. A következő esztendőt még jobban megnyomták a Tisza partján és az Eurobusz támogatásával bajnokok lettek az NB II Keleti csoportjában, ami egyenesági feljutást jelentett. A lelátón ekkor már formálódott egy Lions névre hallgató alakulat, de a Forever Tiszakécske és pár sárga-kék zászló alkotta a kécskei tábor fő arculatát. Létszámban 20-30 főt tudott felsorakoztatni, míg az átlag nézőszám 2-3 ezer körül mozgott. A stadiont rohamléptekkel csinálták, így az NB I-es szezonra elkészült egy új, totál beton létesítmény. A vendégszektort és a főtribünt is szinte pillanatok alatt felhúzták.

A feljutás után volt egy kis futball-láz a városban, igaz, a szurkolók nemigen voltak felkészülve az első osztályra. 4-5 ezren kimentek a meccsekre, ami nem volt rossz létszám, még akkoriban sem. A DVSC 1997-es szeptemberi vizitjekor is 4500 volt a hivatalos nézőszám. A tribün és a régi, hosszanti lelátó is szépen megtelt, de jutottak bőven a korlátok mögé is. A hazai tábor is kicombosodott ekkorra – a 10. forduló ment a bajnokságban –, és a Lions mellett zászlót bontott a New Generation is. Mellettük a már említett Forever Tiszakécske, TFC és egyéb sárga-kék kellékek is kikerültek a kerítésre. A létszámuk olyan 40-50 fő volt és a három dob mellett tucatnyi csörgőt, kereplőt és egyéb zajkeltő eszközt vetettek be. Mondhatni, autentikusan keverték a magyar B-közepes elemeket az olasz ultrairányzattal, ellenben folyamatos buzdításra nem voltak képesek. A góljaikat tombolva megünnepelték, de aztán visszafogott üzemmódban szólt a „Hajrá, Tiszakécske!” kb. 4-5 változatban. A meccset simán behúzta a csapatuk, így volt minek örülni a végén. Érthető okokból ekkor volt a legjobb hangulat a Városi Stadionban.

A debreceni oldal többsége buszokkal vágott neki a nem túl hosszú túrának, ám nem a legjobb hangulatban, ugyanis a szervezés körül akadtak gondok, amely rányomta bélyegét az utazásra. A meccsre mindenki szépen odaért, pedig félő volt, hogy a társaság „akasztói magasságokba” jut, amely utazások soha nem végződtek eseménytelenül. Most nem így történt, pedig sok volt a hasonlóság. A megérkezésnél mindjárt kiderült, hogy a tiszakécskei stadion környezete nem sokban különbözik az akasztóitól. A vendégszektor is csak annyiban, hogy nem voltak benne székek, viszont ezért azokat nem is lehetett feltépni. A beléptetés aránylag sima volt. Igaz, a rendőrök kicsit ránk voltak feszülve, feltételezem, még élénken élt bennük a diósgyőri szurkolók pár héttel korábbi tombolása. Az új betonlelátót teljesen megtöltötték a cívisek, ami szerény becslések szerint is kb. 500 főt jelentett. A kerítés fő helyére az akkori vezető csoport, az Unscarred vászna került, de mellette ott sorakozott a többi is: Red Front DVSC, Civic City Rowdies, Szívtiprók Debrecen, Red Hell DVSC. A magas létszám ellenére a szurkolás nem volt jó. A folyamatos dalolászással is csak a fiatalok próbálkoztak, olyan 50-60 fővel, de ebben is igen sok volt a hatásszünet. Elmondható, hogy a kiemelt létszám ellenére (vagy pont azért?) egyszer sem sikerült igazán megdörrennie a hajdúságiaknak. A csapat játéka és a sima zakó sem hozta tűzbe a népet, a hazaiak pedig nemigen keresték a konfrontációt, így ezen a téren sem volt miről beszámolni. Pár fiatal debreceni ugyan átment a hazai tábor mellé, amolyan pofavizitre, de semmi érdemleges nem történt. A kimenetel során a rendőrséggel volt még egy kisebb lökdösődés, de ez maximum ezt az egy sort érdemli meg a „huligensz” nagykönyvekben.

A szezon végén 15. lett a Tiszakécske LC, megelőzve többek között a Videoton és Békéscsaba alakulatát, de az osztályozón ismét nem volt szerencséjük. Két szoros meccset vívtak a III. kerület ellen, azonban elbukták, így elmerültek a magyar futball bugyraiban. Két év múlva már a hetedik (megye három) vonalban rúgta a labdát a gárda, és onnét kellett megint felépíteni a tiszakécskei labdarúgást. 2017-re sikerült újra elérniük a Nemzeti Bajnokságot, ahol azóta is szerepelnek. Talán egyszer újra az NB I kapuit döngetik.

Képek: Sándor Mihály / Ultras Debrecen

hancsi78