Ebben a csúcskorszakban nekem is számtalan csere és levelező partnerem volt, többnyire hazai "vizekről", mert a honi mozgalom érdekelt igazán már a kezdetektől. A gyűjteményembe is elsősorban a magyar táborok alkotta produkciók fényképanyaga került. Soha nem számoltam össze, hogy végül is mennyi papíralapú fotó gyűlt össze nálam (egy jelentős részét eleve eladtam, hogy tudjak az új szenvedélyemre, a sálgyűjtésre áldozni), de párezer biztos van a tarsolyomban. A csere most már nem opció. Ma már ezek a fényképek csak ereklyék, egy nagyszerű korszak hírmondói. Mappákba, borítékokba rendezve sorakoznak több dobozban, illetve szkennelve digitálisan is a képtáramat erősítik. Egy-egy régi felvétel azért felkerül fórumokra, szurkolói oldalakra és beszélgetős chatszobákba, ahol néha újraéljük az akkori eseményeket és a cserebere okozta örömteli perceket.
A fényképcserének volt egy érdekes színezete, amit a fanzinék, sálak gyűjtésénél nem kaptál vissza. A képek hátulján ugyanis feltűntek a gyűjtők, szurkolói csoportok aláírásai. Akadt pár fotósunk, akik abban az időben oroszlánrészt vállalt abban, hogy megfelelő képanyaggal dokumentálva legyen a honi mozgalom. Az ő nevük került fel általában a képekre elsőnek, mint a negatív tulajdonosa, a kép első birtokosa. Innen ment tovább az első cserepartnerhez, aki vagy megtartotta, vagy a saját kézjelével ellátva továbbította a felvételt. Ennek az aláírásos dolognak az alap jelentősége az volt, hogy egy, a névjegyeddel ellátott kép még egyszer ne kerüljön vissza hozzád. Plusz a levelezők általában feltűntették rajta csoportjukat, ami mutatta, ki honnan van jelen ezen a „fórumon”. Volt, aki a teljes nevet használt, címmel, ami egyfajta reklám volt az adott gyűjtőnek, hiszen így bárki felvehette vele a kapcsolatot. Sokan csak a csoportjuk nevét tűntették fel. Volt, aki a becenév plusz csoportnévre esküdött, de volt, aki csak a csapatát hirdette büszkén egy-egy kép hátulján. Szimpla golyóstoll, alkoholos filc volt az alapeszköz, de aztán egyre többen kezdtek "matricákat" nyomni, ami igényesebbé tette a képaláírásokat, illetve ezen az úton sok csoport is feltűntette magát, amit gyorsított az otthon, öntapadós papírra való nyomtatás lehetősége számítógépről. Voltak, akik kisebb rajzokkal szórakoztatták a többieket (UVAT – azaz az Ultra Vasas Action Team, vagy a White Wolves Kaposvár), de Gyenes úr hatalmas Vasas Pirates felirata azért vitte a prímet, amit a többiek sokszor nem átallottak átalakítani Vasas Rats formára, a megfelelő betűk kisatírozásával. Volt, aki fusztrációjának helyet adva az ellent szidta, ám volt, aki a barátságát hirdette egy másik brigáddal, valamint volt olyan, aki alá se írta.
A szenvedély csak egy szűk évtizedet ölelt át. Aztán jöttek a digitális gépek, az internet és úgy elkezdett áramlani az információ, hogy a hagyományos levelezés teljesen elvesztette a jelentőségét. Azért ma is megvan még a cserebere, jönnek a levelek és a pakkok, de ez már nem ugyanaz a fajta kapcsolattartás, mint akkor, ott, a boldog kilencvenes években. Már nem jönnek a fényképek koreográfiákról, pirotechnikai show-ról, hisz azokat már a bemutatás perceiben megcsodálhatjuk az interneten keresztül a nagyszobában ülve, vagy épp a vonaton utazva.
Más, modern világ ez, aminek szintúgy megvan a maga varázsa, mint a mi időnk levelezésének. Viszont az emlékek, a képek, az akkor született barátságok, ismeretségek sokkal mélyebb gyökeret vertek az ember szívében, mint a mai futó „kalandok”, gyorsan elérhető információk és mindössze pillanatokra beivódó képek a lelátóról.
hancsi78
