BUÉK

 BUÉK

hancsi78

Boldog Karácsonyt!

 Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

hancsi78

Nyíregyháza on tour Debrecen

 Nyíregyháza on tour Debrecen

A labdarúgás magyarországi térhódítása, majd a szurkolók lelátói megjelenése után hamar kialakultak a rivalizáló felek. A kezdet kezdetén nem volt nagy ellenségeskedés a Debrecen – Nyíregyháza vonalon, emitt a Nagyvárad, amott a Kisvárda volt amolyan körzeti rivális. Később a debreceni drukkerek egymással voltak legjobban elfoglalva és felekezeti, politikai alapon püfölték egymást amatőr szinten, míg a profi vonalon már akkor is a fővárosi nagyok számítottak a legnagyobb ellenfélnek, na meg a miskolci Attila és drukkerei. Közben a körzeti bajnokságban (ahol a Nagy Lokomotív is vitézkedett) a szabolcsiak úgy érezték teljesen el lettek nyomva a debreceni csapatok által, így ahol lehetett ártottak a cíviseknek. Nyíregyházától, Kisvárdán át Záhonyig. Sokszor alaposan ellátták a cívis bandériumok dolgát, nem csak a pályán, de azon kívül is. Nem egy történet fogott tollat a korabeli sajtóban, ami arról szólt, hogy a szabolcsi feldühödött szurkolók nem bántak kesztyűs kézzel a cívis csapatokkal és szurkolóikkal. Érdekes módon debreceni válaszlépésekről nem nagyon lehetett ebben az időben hallani, amelynek két oka is volt. Az egyik, hogy az akkori profi Bocskai FC meccseire és főleg a fővárosi nagyok elleni találkozókra élezte a bicskáit a cívis. A másik pedig, hogy egyszerűen nem tartották méltó ellenfélnek a Nyíregyháziakat Debrecenben.

A felbomlott a profi küzdelemsorozat után jött az Nemzeti Bajnokság, ami rendesen szétzilálta a háttérben zajló kerületi bajnokságokat, így a rivalizálás kicsit háttérbe szorul, majd a háború meg is szakította azt. A világégést követően kezdtek kialakulni mindkét oldalon azok a csapatok, amelyek komolyabb szurkolóbázissal rendelkeztek, de ezek rendre elkerülték egymást a bajnoki rendszerben. A kisebbek közötti csatákban meg kevésbé érződött a tirpák-hurkás ellentét.

Az ötvenes évek viszonylag nyugalomban telt, pedig több debreceni (Honvéd, Dózsa, Vasutas) is egy osztályban játszott a kor legjobb nyíregyházi alakulatával az Építőkkel. A hatvanas évek elején is maradt a csendes vizitálás, igaz ekkor már Spartacusnak hívták az Építőket és nagyrészt már csak a Vasutashoz érkeztek az NBI/B-ben. Majd előbb a DVSC, aztán a Szpari tűnt el egy időre az NBIII süllyesztőjébe, így nem bontakozott ki nagy rivalizálás ebben az időszakban sem a felek között.

A Debreceni Vasutas nem is találkozott a bajnoki rendszerben nyíregyházi ellenféllel egészen az 1978-79-es esztendőig. Akkor egy kétéves fúzió (Spartacus+Vasutas) lévén megerősödött nyíregyházi labdarúgó csapat és népes közönsége jutott fel az NBII-be NBI-es álmokat szövögetve. Igen ám, de a DVSC is hasonlót tervezett, szintén komoly szurkolói bázissal rendelkezve, így a régi, kicsit egyoldalú rivalizálás komoly szintre lépett a hetvenes évek legvégén. Tízezrek jártak mindkét oldalon a meccsekre és idegenben sem marad sehol üres a vendégszektor. Mivel a bajnoki címre is ez a két csapat volt a leginkább esélyes, illetve az őszi meccsen a szabolcsiak komoly hajtóvadászatot indítottak a piros-fehérek ellen, várható volt, hogy Debrecenben sem akar senki az ellen adósa maradni. Az 1979. június 3-án sorra kerülő meccsre hatalmas volt az érdeklődés. 28.000 néző volt kint a Nagyerdei stadionban, míg a vendégeket szerény becslések szerint is kb. 5.000 nyíregyházi drukker kísérte el. Mivel ebben az időben még nem volt jellemző a totális huliganizmus a felekre, a meccs előtt csak elszigetelt pofozkodásra, kisebb terrorizáló cselekményekre került sor, de a legtöbb vendég nyugodtan sétálgathatott a városban és a Nagyerdő környékén. A meccsen komoly szurkolást nyújtott a vendég B-közép, pár száz fővel és rengeteg piros-kék lengetőssel operáltak és bizony rajtuk nem múlott a siker. A vereséggel a feljutási esélyük elszállt és a nagy bánatuk mellett páran még a csónakázótó hűs habjaiba is megmártóztak, igaz nem önszántukból, oda a hazaiak kényszerítették őket. Minden idők egyik legizgalmasabb, legnagyobb érdeklődéssel övezett Loki – Szpari rangadója volt ez, ahol a vendégek olyan létszámban jelentek meg, amiről a későbbiekben már álmodni sem lehetett.

A következő évben már a Szparinak is simábban ment minden és összejött a nagy álom, végre NBI-es csapatot köszönthettek Szabolcsban. Közben Debrecenben összeházasították a Munkást a Vasutassal és ez a mixelt csapat vívta ki a bennmaradást. Ennek köszönhetően 1980 őszén előbb Nyíregyházán, majd 1981 tavaszán Debrecenben az NBI-ben is összecsaphattak a riválisok.

Mivel a tét szürkébb volt, most nem jöttek akkora létszámban a piros-kék hívek a Nagyerdőre és úgy átlagban nem volt nagy visszhangja a vizitjüknek. A hazai oldal sem a régi arcát mutatta, a csapatra rákényszerített fúzió bizony a szurkolókra is erősen kihatott. A következő két NBI-es szezonban sem volt nagy csinnadratta a nyíregyházi drukkerek vizitjein. A komolyabb események inkább a szabolcsi megyeszékhelyen zajlottak. 1983-ban a DMVSC búcsújával vége szakadt az első osztályú találkáknak, de azért a kupában még összefutottak és hosszabbítás után a Szpari jutott tovább Debrecenben. Egy kis elégtételt szerezve ezzel maguknak és szurkolóiknak a sok debreceni vereségért. Aztán kiesett a Szpari is, de az NBII-ben már a Debreceni Kinizsihez látogathattak csak, lévén az akkor sárga-kékben pompázó debreceni „munkásvasutas” visszajutott a legjobbak közé. Itt kisebb szünet következett a debreceni randevúkban, volt ugyan egy kupatalálka, de arra a Sóstón került sor. Megmaradt az osztálykülönbség a két fél között egészen 1988-ig, akkor ugyanis kiesett a DMVSC is a legjobbak közül, így tíz év után újra az NBII Keleti csoportjában adtak egymásnak randevút a felek. A Szpari drukkereknek mindjárt három alkalommal is Debrecenbe kellett utazniuk, lévén a színeit és nevét visszakapó Vasutas mellett a Debreceni Kinizsi és az Universitas is ebben az osztályban szerepelt. Mivel jelentős állóvizet nem mozgattak meg egyik meccsen sem a szabolcsi drukkerek, ennél a pár sornál nem is érdemel többet ezen esztendők elemzése. A Loki egyből visszajutott a legmagasabb osztályba, míg a Szpartacus a továbbiakban a Kinizsi és a DMTE csendes vendége volt a Hajdúságban.

1991-92-ben újra Vasutas – Spartacus derbi volt az NBII Keleti csoportjában, de a komolyabb események ismét elmaradtak. Ekkor eléggé visszafogott volt mind a két oldal aktív szurkoló bázisa, amolyan vihar előtti csendnek volt ez felfogható a hamarosan beinduló ultra nagyüzem előtt.

A szezon végén a Szpari feljutott, a Loki maradt, majd 1992-93-ban a Szpari kiesett a Loki feljutott, így a mindkét oldalon megjelenő szurkolócsoportok bizony elkerülték egymást a kezdet kezdetén.

A magyar labdarúgás nagy asztalán nem is hozta őket össze a sors egészen az 1998-99-es szezonig, az addig NBI-ben szereplő DVSC-hez ekkor jutott fel a Spartacus és végre az Oláh Gábor utcába is érkezhettek a nyíregyházi csoportok.

A focin kívül azért jöttek Debrecenbe! Nem egyszer elkísérték a férfi kézilabda csapatukat a Debreceni Dózsa elleni meccsekre. Megjelentek férfi kosármeccseken, illetve szinte mindig feltűntek a békéscsabai barátaik oldalán, amikor az Előre a Nagyerdőn járt. A legnagyobb visszhangja a kézi és kosármeccseknek volt, hisz ide sokszor igen komoly létszámban, szervezetten és határozottan érkeztek és többnyire felügyelték a rendet a csarnokok között. A hazai oldalról viszont csak mérsékeltebb érdeklődés volt a meccsek iránt, így komolyabb összecsapás nem is alakulhatott ki ezeken a találkozókon.

Aztán eljött 1999 áprilisa és végre a Spartacus oldalán jelenhettek meg a szabolcsi drukkerek Debrecenben. Olyan 500-an kerekedtek útra és a többségük rendőri kísérettel, vonattal érkezett és a meccs előtt egy órával már a déli oldalon kialakított vendégszektorban kuksolt. A hazaiakkal nem sok kontaktjuk volt az utcán, a stadionban is csak verbálisan találták meg egymást, így minden a szurkolásra terelődhetett. Az akkori nyíregyházi csoportok mindegyike megjelent. A Keleti Front, Mastiffs, Bulls Attack hármas mellett kikerültek még olyan transzparensek, mint a Blue Red Force, Hooligans, Tirpák Powers. Aztán kint volt még a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb honi transzparense a nagy Nyíregyháza molinó és persze egy csomó keltakereszt, ami akkoriban természetes velejárója volt a szabolcsiak fellépéseinek. A meccsen egy komolyabb koreográfiára is futotta részükről nagyzászlókon a Szpari felirat vált olvashatóvá egy városcímeres nagyzászlóval egyetemben, amelyet egy kerítésre tett kiírás nyomatékosított: „Városunk Büszkesége”. Az első félidőben kitettek magukért és komoly hangerővel, folyamatosan szurkoltak, vagy épp szidták a hazaiakat. A második félidőben egy kiírást mutattak be: „Ez lenne itt a Kálvinista Róma? De hisz itt mindenki roma!”* majd hatalmas konfetti esőt zúdítottak magukra. A szurkolásuk ekkor már visszafogottabb volt, de azért végig tolták ezt a 45 perccet is. A végén sima elvonulása volt a vonatosoknak, csak pár kocsival érkező futott bele a hazaiak „looking for” brigádjaiba.

A következő szezonban ismét tavasszal érkeztek és egy kicsivel többen voltak, olyan 600 főre taksálták akkoriban a létszámukat. Ezúttal a keleti oldalon kaptak szállást, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy ide is látvánnyal készüljenek. A kerítésre egy a „Lapokat mi osztjuk!”, igényes felirat került, míg a szektorban ennek megfelelően karikatúráztak ki egy nagyzászlót, amely mellett két oldalon piros és kék kartonok emelkedtek fel. A látvány után vált láthatóvá a Keleti Front és a Mastiffs lepedője a kerítésen, illetve az elmaradhatatlan Nyíregyháza transzparens. A szurkolásuk kezdeti lendülete valamiért megtört egy negyedóra elteltével, onnantól csak alaklom adtán vetették bele magukat a nótázásba. A hazaiakkal meg volt a megfelelő szóbeli közeledés, illetve most kisebb dobálásba is bocsátkoztak a piros-fehérekkel. A második félidőben sem javult fel a szurkolásuk, viszont a hazaiaknak ismét készültek egy kiírással: „Attól még, hogy van villamosa, Debrecen a parasztok fővárosa!”*. Ezzel kicsit kavartak az állóvízen és felélénkült a vendégszektor, de ez nem szurkolásban, hanem a hazaiak szidásában és intenzívebb dobálásban merült ki. Aztán előkerült pár petárda a soraikban, sőt, az eléjük keveredő hazai játékosokat is elkezdték dobálni, ami rendőri beavatkozást igényelt és kisebb dulakodás után három tagjukat előállították. A vége nyugis volt, milliónyi rendőrrel, esély nem volt a találkozásra.

Kép: Mastiffs Nyíregyháza

A következő szezon kvalifikációjában külön csoportba került a két fél és a Szparinak nem sikerült jól a selejtező, így a rájátszást már egy osztállyal lentebb folytatták.  A következő szezonban a DVSC is követhette volna a keleti szomszédot, de a BKV visszalépésével a Loki szerencsésebb volt, maradhatott az NBI-ben. 2005 tavaszáig nem is találkoztak a felek, akkor az újra feltöltött első osztályba befért a Nyíregyházi Spartacus FC is, így pár év kihagyás után újra megjelenhettek a Nagyerdőben, teljes pompájukban.

Az áprilisi meccsre 500-an érkeztek, de olyan erős rendőri felügyelettel, hogy még szuszogniuk is csak mértékkel lehetett. Nem is volt semmi esély a találkára. A szektorban a Mastiffs és a Keleti Front kisebb zászlói kerültek ki előre, valamint egy Kadétok* és egy Angels lepedő. Hátul a nagy Keleti Front és a névjegyükké vált Nyíregyháza feliratú transzparens került. A látványt most csak „kutyák” által bevetett rudasok, kétrudasok alkották, de szurkolásban elég jó kis pörgős magánszámot adtak elő, beleszőve természetesen a hazaiaknak címzett rigmusokat is. A második félidő elején annyiban változott a műsorszám, hogy fehér füstöket gyújtottak és elégettek egy korábban szerzett DVSC sálat a szektorukban. A hazaiak felé most csak két kétrudasra futotta: „Szar a Loki!” és a „Csak a csapvíz!”, felirattal, ez utóbbira a DVSC szponzora (AVE Ásványvíz) adta az ihletet.

Kép: Derencsényi István

A szezon végén a DVSC bajnok lett, a Spartacus meg kiesett, így két évig nem találkoztak Debrecenben a felek. A kupában ugyan összefutottak, de arra meg Nyíregyházán került sor.

2007 augusztusában volt a következő mérkőzés a két fél között Debrecenben, de az egy Ligakupa meccs volt, ami nem sok mindenkit érdekelt. Kivéve azt a tíz piros-kék drukkert, akik eljöttek a találkozóra és a vendégszektor tetejéből végig követték az izgalmas mérkőzést. Decemberben ismét találkoztak a felek a Ligakupa újabb körében, de ezúttal nem érkezett senki vendégségbe.

Jöttek viszont tavasszal, hisz a bajnokságban újra Loki – Szparit vívtak áprilisban. Viszont eléggé visszafogott volt a megjelenés, amelynek a nyíregyházi táboron belüli konfliktus volt az oka. Ősszel hazai pályán nem a legjobban jöttek ki a cívisek elleni ütközetekből, ami után komolyabb válságba került a nyíregyházi mozgalom és ez érződött a tavaszi meccsen, ahová a Mastiffs brigádja el sem utazott. Jött viszont a Keleti Front és az Elit tagsága, de mindössze 300 fővel. A hangulat is elég harmatos volt és látványra sem futotta, mindössze a vendégszektor körbedekorálása jelentett pozitívumot. A csapatukat sem sikerült eléggé feltüzelniük a meccs előtti edzésen, így a meccsen kaptak egy négyest. Az újkor egyik leggyengébb fellépése volt ez a pályán és a lelátón részükről, ahol az utca is eseménytelen marad.

A következő évadban újra a Ligakupa jelenthetett volna bemelegítést, de az újra nem érdekelt senkit, így elmaradtak a vendégszurkolók októberben. Jöttek viszont tavasszal immár megbékélve és egy 450 fős létszámmal. A többség ismét vonattal érkezett és a Hódos előtt össze is futottak a hazaiak ott gyülekező magjával, de mindössze egy ívesen megküldött sörösüveg csattant az egyik troli oldalán, amivel el is ült a csatazaj. Ezután csak acsarkodásra futotta. A meccs előtt a szektoruk mögé érkező cívisek miatt volt egy kis mozgolódás, de csírájában fojtódott el itt is minden. A vendégszektort igen szépen feldíszítették és most itt volt mind a három meghatározó csoport (Mastiffs, Keleti Front, Elit) és mellette kerültek ki érdekesebbnek mutatkozó lepedők, mint a Vecchio Mastimo, Nyíregyháza Casuals, Jósaváros Group és természetesen a nagy Nyíregyháza transzparens. A másnapi március 15-e miatt több magyar zászló is díszítette a szektorukat és a bemutatott koreográfia is az ünnepnapnak szólt. „Ébredj magyar!”, volt a látvány címe és egy szittya magyar harcost ábrázoló fej felé kifeszített lobogót magyar és Árpád-sáv fogott közre. A szurkolásuk jól indult, majd a bekapott gólok hatására egyre halkabbak lettek, a végén már csak a hazaiakat szidták kínjukban. Az elvonulással sem volt gond, a rendőrség felpakolta őket pár trolira és meg sem álltak az állomásig. A szomszédba ugyan átruccant pár cívis kocsi utánuk, de ebből a kezdeményezésből nem lett semmi.

2009 augusztusában ismét visszafogott létszámban érkeztek, az ok hasonló volt a korábbihoz. A Mastiffs tagsága nem utazott Debrecenbe, ugyanis volt egy komoly összetűzésük a klub által alkalmazott rendezőkkel, aminek hatására ideiglenesen felfüggesztették a működésüket és mindaddig nem is szándékoznak meccsre járni, amíg a csapatnak a jelenlegi vezetése van. A Keleti Front és az Elit nem csatlakozott mindehhez, így ők elutaztak Debrecenbe a megszokott vonatos, korai érkezéssel. A létszám alig ütötte a 400 főt, de legalább most a látvánnyal nem volt gond, azt kisebb, csíkos lengetősök adták, amivel igen csak mozgalmassá tették a vendégszektort. A kerítésre egyébként az említett két csoporton kívül a tribünt képviselő Red Blue Fan Club tette még ki vásznát. A szurkolásuk csak az elején volt hangos és lelkes, majd a bekapott gólok visszavettették a lendületüket, csak a hazaiakt szidták a későbbiekben, majd nem meglepő módon egymásnak estek. Ez utóbbit a bevonuló sárga mellényeseknek kellett megoldaniuk és jelenlétük elég volt a kedélyek lecsillapításához. Februárban még volt egy Ligakupa meccs a két fél között Debrecenbe, de arra nem érkeztek piros-kék szurkolók. A szezon végén búcsúzott a Szpari az élvonaltól, de nem maradtak debreceni vizit nélkül, hisz az akkori szabályoknak megfelelően a DVSC II egészen a második vonalig menetelhetett és ezt meg is tette, így a Kisloki – Nagyszpari meccsekkel folytatódhatott a sor, immár az NBII-ben.

Az első ilyen találkozó 2011 májusában nem sült el valami jól, lévén a nyíregyházi csoportok egymással, a klubjuk vezetésével, a rendezőkkel is harcban álltak, így a hazai meccseiket se nagyon látogatják egységesen. Ezért azt se lehetett tudni, hogy utaznak e Debrecenbe vagy nem, lévén az Elit már járt hazaira, de a többiek még nem. Végül a debreceni meccsre mindössze negyven szabolcsi érkezett, ebből talán 10-15-en lehettek az Elit tagjai, de zászlókat nem tettek ki, így nagyon beazonosítani se lehetett őket. A meccsen nem szurkoltak és nem feleltek a hazaiak provokálására sem. Csendben végignézték, ahogy a kikap a csapatuk, majd rendőri felügyelettel távoztak Debrecenből.

Szeptemberben már helyre állt a rend, igaz nagy tömeg nem mozdult meg Debrecen irányába, a vonaton csak egy 50 fős mag tartózkodott. A hazaiak megneszelték, hogy melyik vonattal indultak el és egy kisebb debreceni állomáson vártak rájuk, de nem akartak leszállni, így csak acsarkodás lett a vége. A történet a Nagyállomáson is folytatódott, de itt már komolyabb rendőri jelenléttel, így itt sem fértek össze a felek. Volt pár rendőrségi előállítás, a hevesebben közeledők nem úszták meg a találkozót. A meccsen kevesen voltak a szabolcsiak és szurkolás helyett szinte végig a hazaiakat szidták. A kerítésre kikerült mind a három csoport (Mastiffs, Keleti Front, Elit) lepedője, de látványosságra ma nagyon nem törekedtek. A vége sima elvonulás volt, komoly rendőri jelenlét mellett.

Egy év múlva 2012 októberében érkeztek újra a DVSC II ellen és eredetileg a DEAC stadionban lett volna a meccs, majd biztonsági okokra hivatkozva mégis csak az Oláh Gábor utcába vitték. A találkozóra mindössze harminc szabolcsi érkezett, ami még akkor is kevés, ha megemlítjük, hogy minderre péntek délután került sor. A vendégszektor olyan csendben foglalták el, hogy rajtuk és a zsarukon kívül senki nem is tudott róla. A kerítésre a kisebb lepedők kerültek ki, közte egy Hurkatöltő VSC feliratos molinóval. A meccsen csak néha aktivizálták magukat, még az ellent se szidták olyan sokszor. Meglepően visszafogott fellépés volt ez részükről, a nem sokkal ezelőtti balmazújvárosi határozott és jó megjelenés árnyékában.

Pont egy hónap múlva már a Nagy Lokomotív ellen érkeztek a Magyar Kupa negyedik fordulójában. Az első meccsen elért győzelem jobban megmozgatta a piros-kék magot és a hétköznap ellenére érkeztek vagy 150-en. Ráadásul egy harmincfős mag a városban próbált szerencsét, de a rendőrség hamar lekapcsolta őket. A meccsen igen aktívnak bizonyultak és az egyenlítést követően elszabadult egy picit a vendég. Többen félmeztelenre vetkőztek és előadtak mindent, ami a repertoárban volt. A siker végül elmaradt, de abban az időszakban, amikor közel volt a meglepetés nagyon jól teljesítettek. A meccs után nem volt semmi említésre méltó.

2013 szeptemberében a Ligakupában is érkezett egy kocsinyi drukker, de csak sütkéreztek a vendégben, sok vizet nem zavartak.

Zavartak viszont hétvégenként, az éjszakai életben, mert néha úgy gondolták, átruccanak 1-2 kocsival a Hajdúságba és vadászgatnak a hazafelé tartó cívisek közül. Ez nem volt újkeltű próbálkozás, volt erre már példa korábban és később is.

2014 tavaszán a kupában volt ismét jelenésük, de most visszafogottabban, mindössze hatvanan érkeztek Debrecenbe, főleg a Mastiffs kötelékéből. Az alacsonyabb létszám ellenére egész aktívnak bizonyultak, mígnem egy vendégjátékos kiállítása után megpecsételődött a sorsuk a pályán. Innentől jóval halkabbak lettek és amilyen csendben érkeztek, olyan csendben távoztak is a Hajdúságból.

Kép: DVSC

2014 októberében csatlakoztak az össznépi MLSZ ellenes tűntetéshez, ahol a szurkolói kártya és a névre szóló regisztráció volt a téma. Ennek függvényében nem látogatták sem a hazai, sem az idegenbeli meccseket, így Debrecenbe sem utaztak el szervezetten.  Azért az utolsó edzésre kilátogattak a keleti rangadó előtt és görögtüzekkel, stroboszkópokkal valamit egy kiírással „Küzdjetek a végsőkig, tegyetek csodát, vezessétek győzelemre szívünk városát!” indították útjára a csapatukat. A pirózás közepette a kerítésen egy Kitartás Magyar Ultrák” felirat is olvashatóvá vált, akár csak egy kisebb „Buzi MLSZ!” felirat. A meccs napján a nyíregyházi szervezett csoportok otthon maradtak és egy Debreceniekkel közös kiírással „MLSZ! A kártyátokkal megöltétek a derbit!” és némi piróval vétették magukat észre. Az ő távolmaradásuk ellenére nem maradt üresen a debreceni vendégszektor, mert mintegy 200 szabolcsi így is elutazott a meccsre a klub hathatós támogatása mellett. Hangulat nem volt az igazi, de még így is jobban szóltak, mint a hazai alkalmi szurkolók, csak a harmadik, majd a negyedik bekapott gól után csendesedtek el. Pontosabban innentől csak a hazaiakat szidták, amit az MLSZ díjazott is, egy 700 ezer forintos büntetés megfizetésével.

Ekkor még nem sejtették a szabolcsi drukkerek, hogy ez lesz a legkevesebb gondjuk az MLSZ szervezetével. A szezon végén ugyanis nem kaptak NBI-es licencet és hírtelen az NB3-ban találták magukat, ahol viszont újra a DVSC II várt rájuk. Azért előtte még összefutottak az MK-ban a nagyok és az odavágó meccsen nem épp a legjobb napot fogták ki a piros-kék drukkerek az utcán. A kérdés az volt mindez mennyire spanolja fel őket az NBIII-as randevúra, majd a debreceni kupavisszavágóra. A bajnokin nem alkottak maradandót, mindössze negyvenen voltak az Elit és a Mastiffs kötelékéből és nem nagyon kerestek semmiféle kontaktot a cívisekkel. A hangulat sem volt jó a soraikban, valahogy az volt az érzése az embernek, hogy alig várják már a meccs végét.

Kép: Hajdú-Online

A kupavisszavágóra komolyabban készültek, de a találkozó előtt történt a tragikus baleset a Békéscsabáról hazatérő debreceni szurkolókkal, így nem is nagyon erőltette senki az utcai és egyéb randevúkat. A hazaiak gyászoltak, a vendégek meg osztoztak mindebben a maguk módján. A szektorukban mintegy 250-en voltak, ami egy igen jó fellépésnek számított az elmúlt időszak gyengébb létszámait figyelembe véve. Ráadásul az Elit és a Mastiffs mellett a régi Keleti Front vászna is kikerült a kerítésre. Az első 15 percben megzengették a Nagyerdőt, majd a továbbiakban is egész jól elszurkoltak, igaz a bekapott 5 gól a végére elcsendesítette őket. A hazaiakkal még verbális kontaktus se nagyon volt, ez a nap most nem az ősi ellenségeskedésről szólt. 

A következő évadokban nem volt találka a felek között, majd a 2020-as debreceni első osztályú búcsú lehetővé tette, hogy újra legyen bajnoki rangadó a csapatok között. Sajnos azt senki nem sejtette, hogy a Covid közbeszól. Igaz nem maradtak debreceni vizit nélkül a szabolcsiak, mert az NB3-ból feljutó DEAC a Nagyerdőben fogadta őket, még a lezárások előtt. Érkeztek is vagy 120-an és a Mastiffs vezérletével jól elszurkolgattak 10-12 egyforma kis lengetős bevetése mellett. Az Elit csak a kakasüllőig jutott, a Keleti Front pedig meg sem jelent.  Ez volt az utolsó debreceni vizitjük, lévén a tavaszi DVSC elleni visszavágóra a Covid okozta zártkapu miatt nem utazhattak. Azóta egy osztály választja el a két nagycsapatot, a DEAC is kiesett a harmadik vonalba, így egyelőre várat magára az újabb Debrecen – Nyíregyháza randevú.

hancsi78

Forrás: *Pauwlik Tibor

Képek: Derencsényi István / Dihen Tibor / Sándor Mihály / Égerházy Péter / Csuti / Hajdú-Online / DVSC / Ultras Debrecen / Mastiffs Nyíregyháza / StormCorner Békéscsaba

GH 2022 - Magyarország

 Az idei magyarországi groundhopper kalandjaimat az unokahúgom, a legjobb barátom és természetesen a DVSC határozta meg.

A történet úgy kezdődött, hogy férjhez ment a „falu” legszebb lánya, így lakodalomba voltunk hivatalosak augusztusban, ami el is döntötte, hogy mikor kelünk útra és nagyjából azt is, hogy meddig maradunk. A mulatás után közvetlenül augusztus 20-át írtak, ami Debrecenben virágkarnevált és salakmotor versenyt jelent. Az első otthoni helyszín ezzel meg is volt, mert a régi cimborákkal kimentünk a Perényi Pál Salakmotor Stadionra keresztelt szépen ráncba szedett Gázvezeték utcai létesítménybe. A lelátók környezete és a hosszanti kanyarok ugyan nem sokat változtak az elmúlt időszakban, a tribün részt viszont szépen leszékezték, mondhatni egész pofás lett ez a része az egykori Hajdú Volán pályának. Másnap (vasárnap) egy mezőkövesdi kaland szerepelt volna a repertoárban a DVSC-nek köszönhetően, de az MLSZ gondoskodott róla, hogy ide csak hétfőn keljen menni, így a szakadó esőben idén is felírhattam a listámra az MSE Sporttelep stadionját. A kis kilengés után a munkanapok alatt Debrecenben nézelődtem, lévén történt pár változás a cívis sporttelepeket illetően. Az első utam Pallagra vezetett, ahol a nagykanyarban a BeStrong SC egy teljesen új pályát épített, az immár megye I-ben szereplő csapatának. Szerencsémre nem volt nagy a szigor errefelé, így az alakuló sporttelep, szépen csillogó műfüves pályáját nyugodtan fényképezhettem.  Visszafelé a lebontásra ítélt, egykori szentély, az Oláh Gábor utcai volt a cél, amelyet napjainkban már Debreceni Sportcentrumnak hívnak és a DVSC helyett a Debreceni SC SI megyei csapata használ. 

A centrumhoz tartozik a Gyulai István Atlétikai Stadion is, ami egykoron a helyi Elektromos sporttelepén lett felhúzva. Az épület együttesnek jól áll a távolság, de közelebbről már erősen látszott, hogy az idő vasfoga bizony nem kímélte a falakat és lelátókat, viszont a pálya még jónak tűnt egy magamfajta amatőr érdeklődőnek. A szomszédos, egykori Munkás, majd Vasutas szentély is eléggé megroggyant az elmúlt évek kihasználatlanságának köszönhetően. A nagy műfüves pályára már ráférne egy gyepcsere, a régi dicső salakos edzőt meg felverte a gaz és az egykori kispályákat sem használják már rajta keresztben. A stadion gyepszőnyege is elég foltos, a lelátók pedig kopottak, de ami még jobban szíven ütött, hogy le voltak zárva lánccal, lakattal. Ez persze nem volt akadály számomra! Anno is beugrottam a pályára meccs közben, szóval öregember, nem vénember alapon most is lendültem, hisz a lebontásra ítélt lelátókat még egyszer „éreznem” kellett. Nem is volt gond. Egy ideig! Aztán a stadion felének bejárása közben már jöttek is a feketébe öltözött álzsaruk és egyből kérdőre vontak. Szerencsére nem vagyok az a nagyon ijedős fajta, így a rendőrség, feljelentés helyett kieszközöltem, egy laza sétát a kerítésen kívülre, díszkíséretben. Változnak az idők, változnak az emberek. 

Innen a Budai Ézsaiás utcai, semmit nem változó sporttelepe felé vettem az irányt, majd a posta nyitására várva elsétáltam az egykori Vágóhíd utcai stadion hűlt helyéhez, ahol a bontás óta nem történt semmi. A szomszédos egykori Kinizsi pályán legalább építgettek ezt-azt, így ott már nem a gaz az úr a hátsó részen. Egy reggeli túrám Józsára is kivezetett, ahol a pálya mellé felhúztak egy kisebb tribünt, amit én bizony még nem láttam, így ideje volt közelebbi ismeretséget kötnünk. Előtte viszont megálltam az Egyetemi Sporttelepen, hisz ott egy új hosszanti lelátóval bővült a stadion kínálata, ahol vendégszektort is kialakítottak, így magasabb lett a stadion besorolása. Az új lelátó kicsit huzatos ugyan, de igen jól fest a sporttelepen, ráadásul úgy alakították ki, hogy a hátsó részről pár sorban a műfüves pálya is „nézhető”. A szemközti tribün beépítése még éppen zajlott, így abból nem sokat lehetett látni, de azt igen, hogy ezzel az állagmegóvással bizony elvész majd az 1926-ban felépített tribün varázsa. 

A hétközi debreceni kalandok után pénteken a Pilis felé vettem az irányt, ahová  a legjobb barát fészkelte be magát és nagyon érett már egy családi látogatás részünkről. Az oda út nem maradhatott felfedezetlen pályák nélkül. Ráadásul a Pilisben amúgy se nagyon jártam még, így menetvonalon az ürömi műfüvessel indítottam a programot. Innen a csodálatosan festő pilisvörösvári sportpályára vezetett az utunk és nem is győztem betelni a környék és persze a pálya szépségével. Valami oknál fogva, nagyon megtetszett a pálya, így ez lett a túra „námbör vanja”. A szomszédos Pilisszentivánig nem kellett sokat vezetni és az itteni pálya is egész szépnek hatott. Majd megtudtam, hogy a Tinnyei Üvegtigris FC is itt játszik, így még könnyebben fogok emlékezni a létesítményre. Piliscsabán sem volt rossz a grund. Kifejezetten tetszett a klubház cicomája, amely egyszerre volt szép és ízléses. A Magdolna-völgyében már nem volt ugyan pálya, de jó társaság, pálinka és finom falatok igen.  

Mivel a másnap zsúfoltnak ígérkezett időben elindultunk Debrecen felé, de előtte el kellett ugrani (5 percre volt csak) a Garancsi tóhoz egy kis Üvegtigris nézőbe, és ha már ott jártunk a hátul található kis füves pályát is megnéztem magamnak. Hazafelé csak a solymári PEMÜ Sporttelep szerepelt a programba, amely a híre és a nagysága ellenére nem volt valami jó kondícióban, de szerencsére nyitottak voltak a kapuk, így nyugodtan körbesétálhattam. Sajnos pár hete olvastam, hogy nem tudják fizetni a sportcsarnok fűtését a megemelkedett energia árakkal, ami azt jelenti, hogy hamarosan bezárhatják az egész sporttelepet. 

Hazafelé ugyan még beugrottunk Kál-Kápolna állomására, de a pálya felkutatásra nem maradt idő, mint ahogy arra sem, hogy Füzesgyarmatra eljussak, így ezek a grundok most kimaradtak. Láthattam viszont újra a Nagyerdei Stadiont, ahol a Nagy Lokomotív gyürkőzött a felcsúti csapattal, hogy kiegyezzenek egy szimpla döntetlenben. A hazai pályával véget is ért a magyar kalandozásom, már csak a Jahnstadion Regensburg maradt Anglia felé félúton, de most testközelből, nem csak az autópálya szélárnyékából.

hancsi78

Wienerneustadt - DVSC (2001.01.06)

 McDonalds Wienerneustadt HC – DVSC Valdor  20-25

Wienerneustadt, Sporthauptschale Dr. F. Sinowatz Sportcsarnok
2001.01.06 EHF Kupa

A 2001-es év első túrája a szomszédos Bécsújhelyre vezetett, így nem volt mit tenni menni kellett, hisz az egész kaland nem volt több, mint egy hosszabbra nyújtott győri utazás. A sógor kalandnak kocsikkal, kisbusszal, de volt, aki vonattal vágott neki. A debreceni társaság magja a közutat választotta és a korai indulásnak és az elfogyasztott mennyiségű alkoholnak köszönhetően jól haladt a kilométerfalás, ami azt jelentette, hogy volt idő Bécs külsőn tekeregni sportcsarnok kereső üzemmódban. Abban az időben a GPS még eléggé ismeretlen fogalom volt egy Emil nevével fémjelzett járgányban, és aki azzal jön, hogy akkor már voltak mobilok, azok nincsenek tisztában a Nokia 3210-es adta korabeli lehetőségekkel. 

Szóval keresgettünk és találtunk, de nem csak a csarnokot, hanem egy kocsmát is a közelben, ahol el tudtuk tölteni a meccsig hátralévő órácskákat. A hangulat hamarosan a tetőfokára hágott a kricsmibe, ahonnan vidáman átvonult a társaság a csarnoknak nevezett istállószerű létesítménybe, amely valami helyi iskola tornaterme lehetett. A szurkolók is innen eredhettek, mert a 400 fős helyi nézősereg inkább hasonlított egy iskolai évnyitó lelkes szülők+gyerekek kombinációra, mint vérbeli szurkolókra. Volt ugyan egy tucatnyi főt számoló pomponos lány, akik a tánc és koreográfiás bemutatók mellett még szurkoltak is, de szerintem sportágat tévesztettek, hisz ez mégsem amerikai foci volt. A csarnok előtt már teljesen bemelegedett a debreceni mag, így nem volt csoda, hogy egyre komolyabb számban kezdtek el gyülekezni a rendezőszerű elemek a vendégeknek szánt bejárata közelében és közben megérkezet Thomas is Bielefeldből a baráti szálakat ápolandó. A bejutással nem volt gond, a hazaiak rendesek voltak és elég jól tűrték a kissé túlfűtött debreceni szurkolók piszkálódásait, ami mondhatni velejárója egy-egy ilyen nemzetközi túrának. 

A szektorban mintegy 40 cívis lehetett, de ebből csak húsz fő alkotta a magot a SZUD, Force Field, Unscarred, Red Hell drapik mögött, amelyek azon nyomban ki is kerültek az emeltszínű tribünre. A lányok az „árokban” játszottak, ami csak azért volt jó, mert a társaság magával vitt vagy 10-12 kisebb csíkos lengetőst, így azok bevetése senkit nem zavart a pályán. Annál inkább a kosárpalánk, amely ki volt ugyan vonva a forgalomból, de nem volt megfelelően rögzítve a vendégszektor előtt, így egy túlfűtött „tokaji” cívis abban kapaszkodva, nemes egyszerűséggel behajlott a pálya fölé. Volt is nagy riadalom, a hazaiak skandalumtól tartottak, be is masírozott pár sárga mellényes a szektorba, akiket alig tudtunk meggyőzni, hogy nincs gond, emberünk is jobban szeretne visszafordulni a palánkkal!  Esze ágában sincs beugrani, hintázni, vagy csüngeni ott mint egy majom, őt is ugyanannyira meglepte a palánk mobilizálható üzemmódja, mint a csarnok többi látogatóját. Annyi volt a különbség, hogy a többiek meg sem próbáltak felmászni rá, míg ő megtette! Vesztére!  A probléma aránylag hamar megoldódott és folytatódhatott tovább a meccs és a lengetősökkel megtoldott debreceni szurkolás. A hajdúsági csapat jó formában játszott, és ha nem is sziporkázó játékkal, de magabiztosan fektették két vállra az osztrák alakulatot, eldöntve ezzel a továbbjutás sorsát a visszavágótól függetlenül. A lefújás után örömünnep volt a csarnokban, ami a létesítmény előtt is folytatódott, sőt, még a csapatot is megvárták a szurkolók és együtt ünnepelték a győzelmet a sógorok asszisztálása mellett. Mindent elmond, hogy a lefújás után egy órával még állt a bál a csarnok előtt, csak ezután kezdett el csomagolni a banda búcsúzva a lányoktól és a bielfeldi baráttól. A hazaút sem telt eseménytelenül, hisz hajnalig mulatott a magyar, miközben megtervezték Bőny és Gönyű bevételét……ez utóbbira később sor is került egy győri túra kapcsán, de az már egy másik sztori.

hancsi78

Salakmotor Debrecen (2022.08.20)

 2011-ben voltam utoljára salakmotor versenyen, így újra eljött az idő, hogy megérezzem a kipufogógáz különleges illatát, amit a ricinusolaj ad.  

2022-ben pont a nyári szezon utolsó szakaszában töltöttem otthon két hetet (ami Debrecenben egyet jelent a virágkarnevállal és a salakmotor versennyel) így sportügyileg a Gázvezeték utcára terelődött a hangsúly.  Egy péntek esti lakodalmas dáridó után a ide vezetett az utam, ahol tucatnyi negyven feletti, DVSC meccsekről verbuválódott társasággal közösen döntöttünk úgy, hogy egy beszélgetős, sörözős nap keretében megtekintjük a széppé varázsolt Perényi Pál Salakmotor Stadionra keresztelt egykori Hajdú Volán arénát. Mivel nem vagyok nagy ismerője a salakmotornak, ezért a helyfoglalást, jegyvásárlást és a többi finomságot meghagytam a baráti társaság ebben sokkal szakavatottabb tagjainak, főleg, hogy a családi ebéd után épp csak bezuhantam az első futamra. Felkészültségemet jelzi, hogy a keresztszülőktől kapott, párszáz évesnek tűnő Karlsruhe SC ülőpárnával a hónom alatt indultam neki a versenynek, és mint később kiderül, kevesen voltak nálam felkészültebbek ezen a téren. Betoppantam a stadion nyugati oldalára és nagyon nem izgultam, hisz már reggel óta le voltak foglalva számunkra a helyek, csak a viharos széllel nem számolt senki, így a kihelyezett „foglalt” táblácskákat úgy vitte el a szél, mint a huzat. Mire a brigád nagy része nyugiban kiért, örülhetett, hogy az üresen maradó székkockák közül magukévá tehetett párat. Persze sok jó ember kis helyen is elfér alapon elszorongtunk a lelátón, de az itt felhelyezett székeket eléggé közel szabták egymáshoz, így tetszik e vagy sem, egy seggel másfél széket kellett megülni, hogy aránylag kényelmesen legyünk. A bejáratnál árultak szép debreceni salakmotor sálakat, amelyből természetesen vettem egyet. Ezzel a sállal a nyakban, ülőpárnával a kézben megérkezve a lelátóra egy igazi salak fanatikus képében díszelegtem. Ezt az ultrák nyelvén egyszerűen „szutyoknak” nevezik, de salakos nyelven hívjuk inkább mezei szurkolónak. Kicsit keservesen, de elfoglaltam a helyem, majd hidegre tett sörök jöttek elő a táskából, így az italellátással nem volt gond. Közben már elkezdődtek a futamok, de mivel se Adorján, se Tihanyi nem versenyzett engem el is vesztettek. Na, jó, nem! Volt egy német lány, neki szurkoltam, lévén még sose láttam hölgyet salakmotorozni.

Lelátói szemmel nézve a történéseket a  meccs előtt volt egy kis nemzeti füstölés a kanyarban, ami a nyári szárazságnak köszönhetően felgyújtotta az avart, de szerencsére időben kapcsoltak a pirománok és eloltották a tüzet. Szurkolás itthon nincs, ekkor sem volt, ez még sem Lengyelország. Kihelyezett zászló csak mérsékelten, talán 2-3 magyar trikolor tűnt fel a több mint négyezres tömegben.

Szerencsémre a környezetem nagy része érdekelt volt salakmotorozásban, így nem kellett teljesen ostobán nézni ki a fejemből. Igaz jó barátokkal voltam körbevéve, meg jó pár veteránnal, akik türelmesen, szépen tagoltan elmondták a feltett kérdéseimre a választ, kb. mint ahogy én szoktam a lest magyarázni, annak akinek nem sok köze van a labdarúgáshoz. Olyan érzésem volt, mint amikor kosármeccsre jártam, de lövésem nem volt, hogy a bírók, mit, mikor és miért fújnak és ki dob mit és az hány pontot is ér.  Na, de ne térjünk el a tárgytól, mentek a futamok, mi söröztünk, beszélgettünk és a szép számú közönség úgy tűnt élvezi a versenyt, annak ellenére, hogy nem volt nagyon éles a küzdelem.

Számomra a futamok közötti salaklocsolás és egyengetés volt a fő attrakció, lévén imádom a traktorokat és a munkagépeket, így róluk több felvételt készítettem, mint a motorokról. A sanyargatott derekam és térdem miatt a verseny közepén jobbnak láttam, ha csatlakozom a korlátnál álló és a versenyt onnan megtekintő társaimhoz, másfél széknyi helyet felszabadítva ezzel a körülöttem szorongóknak, akik az áldozatvállalásommal kényelmesebbre vehették a figurát. A „meccs” hátralévő futamait a korlát mellől tekintettem meg, ami azért is volt jó, mert közel volt a sörsátor és a WC is.

Nagy beszélgetések közepette szépen vége is lett a 47. debreceni nagydíjnak. A magyar versenyzők a fasorban sem voltak a végelszámolásnál, mint megtudtam, erre esélyük sem volt, de azért elmotorozgattak ők is. A kedvenc német hölgyem se jutott be a legjobbak közé, így számomra szinte mindegy volt, ki nyeri a végső futamot, ahol a megszokott 4 versenyző helyett 5-en álltak a starthoz. Ez végül a dán Iversennek sikerült, megelőzve az ausztrál Jason Doyle, aki mint megtudtam egyéni világbajnoki címmel volt felvértezve, és ilyen rangos versenyző nem volt a debreceni futamon bő harminc éve. A harmadik helyre a finn Lahti futott be, majd két lengyel versenyző zárta a sort.

Ezzel a sorrenddel ért véget a 47. debreceni nagydíj. Jó volt, annak ellenére, hogy nem voltak kiemelkedő futamok, nem voltak nagy bukások és akkora nagy meglepetés sem született a végén. Jó volt látni, hogy a stadion kezdi visszanyerni régi formáját, alakulgat, szépülget és ha még messze is van a kívánt színvonaltól, sokkal jobban nézett ki, mint 11 évvel ezelőtt.

A verseny után a napot átbeszélendő még elsétáltunk a stadion közelében fellelhető egyetlen salakos kocsmába, ami a Lali Presszó névre hallgat és falai között ezeréves salakos relikviák is fellelhetők. Maga a kricsmi nem ütötte meg az alap kiszolgáló egységek szintjét, viszont igazi időutazásban volt részünk kocsmaszinten, ahol a Kőbányai ugyanolyan finom volt, mint máshol, mint régen.

hancsi78

DVSC - Puskás Akadémia FC (2022.08.27)

 DVSC - Puskás Akadémia FC   1-1

Debrecen, Nagyerdei Stadion

2022.08.27

A hétfői mezőkövesdi rossz idő és katasztrofális meccs (cívis szemszögből nézve) után egy NBI-ben nem kívánt ellenfél debreceni vendégjátéka jutott még ki nekem augusztusban. A Puskás Akadémia FC elleni meccsek kb. úgy hiányoznak az embernek, mint púp a hátra. A magyar szurkolók még jobban utálják ezeket a meccseket, mióta úgy döntöttek odafent, hogy a felcsúti csapat tényező kell legyen a bajnoki címért folyatott harcban és a gazdag falusiak ellen a győzelem reménye még hazai pályán sem kecsegtet. Én sem vagyok ezzel másképp, de az önkéntes száműzetés elvesz tőlem évi 20-30 Vasutas meccset, így az a 3-4, ami jut, azt próbálom a lehető legkellemesebben tölteni a csapatom és a barátaim oldalán.

A szombati nap nem ígérkezett egyszerűnek számomra, lévén a reggel még Piliscsabán köszöntött rám, hogy onnan hazafelé robogva egy kis káli pihenővel Debrecenben legyek koradélután. Otthon egy családi program keretében megtöltöttem a hasam mindenféle jó magyar ételekkel, majd irány a meccs. Azt már meg se merem említeni, hogy pár nappal korábban még úgy volt, hogy Füzesgyarmatra is elkocsikázom pár idősebb kollégával, hogy segítségükre legyünk a vásárhelyi barátoknak az ott játszott Magyar Kupa csatában. Ez nekem nem jött végül össze, de egy kocsi azért elindult oda is. A családi rendezvényről időben lefaroltam, hogy az otthonmaradó vénségekkel tudjak inni pár sört a Mob sörözőben. Ebből végül az lett, hogy én söröztem pár fiatalabb baráttal, az öregek meg csak éppen kiestek meccsre. A lényeg, hogy a gyér érdeklődés ellenére „pokolian” jól éreztük magunkat és a lelkünk megerősítése után a testünket erősítendő kisétáltunk a Nagyerdei Stadionhoz.

Mivel bérletem nincs, a szokásos jegyvásárlási procedúrán is át kellett esni. A shopba is jó lett volna nézni valami új sálat, kitűzőt, de a kínálat nem nagyon változott az elmúlt években, így maradt csak a jegy és persze még belefért egy sör is.

Odabent nem volt nagy nyüzsgés, a tábor sem volt teljesen felpörögve a meccsre, de azért voltunk, vagyunk, leszünk…..na ez elég „zöldre” sikeredett, szóval ott volt a tábor, teljes harci díszben, de csökkentett létszámmal. Ezen nincs persze mit csodálkozni, a szezon elején, egy Felcsút nem mozgat meg tömegeket, se Debrecenbe, se máshol az országban.

Kép: DVSC

Mindezek ellenére a hangulat egészen jól alakult és a visszafogottabb létszám ellenére szinte folyamatos volt a szurkolás. A többség persze elég unottan énekelte a dalokat, de azért néha volt élénkség, megcsillantak a szemek, de a tűz ma nem gyulladt fel, csak pislákolt. Látványosságokra sajna nem futotta. Nem jöttek ki a rudaszászlók sem a raktárból, így nagy bánatomra nem lengethettem kedvenc kellékeimből egyet sem. A második félidőre aztán egészen jól bepörgött a társaság, ami nagyban köszönhető a lelkesedéséből mit sem vesztő előénekesnek és már-már úgy nézett ki a csapat is csodát tesz, de sajnos jött a felcsúti átok és az utolsó percekben kiegyenlítettek. Ez nem kicsit volt dühítő a hazai szektorokra nézve, de persze a megszerzett egy pontnak így is örülni kellett. Örültünk is, majd megtapsoltuk a csapatot és biztattuk egymást, hogy lesz ez még jobb is.

Mivel egészségesen élünk, a meccs után újabb séta következett, csak fordított menetvonalon, majd a célállomáson még belefért egy sör, hogy onnan egy újabb családi rendezvényre beesve zárjam ezt a hosszú szombatot.

A felcsúti szurkolókra sok szót felesleges fecsérelni, de annyit igen, hogy újabban vannak. Most is voltak, igaz nem sokan és lófasz szervezettséggel, de legalább nem volt üres a vendégszektor és zászlókból sem volt hiány. Sőt, ez utóbbiból már indokolatlanul sok kerül ki. A Felcsúti Öregfiúk volt a zászlóshajó, a többi meg a kíséret. Nagy kérdés, hogy valaha lesz e komolyabb lelátói élet a kék-sárgák meccsein?  

Kép: DVSC

hancsi78

BKV Előre SC

BKV ELŐRE SC

1912. június 15-én alakult meg a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság sportszerető alkalmazottainak kezdeményezésére a BKVT Sportegyesület bordó-fehér színekkel és labdarúgó szakosztállyal. Lelkesedésből nem volt hiány az új egyesületnél és a környékbeli csapatokkal sikeresen megvívott barátságos meccsek után 1913-ban beneveztek a honi küzdelmekbe, ahol a sokcsapatos negyedik osztályban, az előkelőnek számító kilencedik helyet szerezték meg. A következő idény már a háború alatt zajlott, így az MLSZ örömmel vette a csapat jelentkezését a hadibajnoki rendszerbe, mert egy saját pályával rendelkező csapat igen vonzónak számított akkoriban. A Budapesti Hadibajnokság II. osztályába kaptak besorolást és többnyire a hátsó régióban végeztek a tabellán. A békeidőben sem jöttek az eredmények a közben Budapesti Egyesített Városi Vasutak Tisztviselőinek Sport Egyesülete (röviden BEVVT SE) keresztelt csapatnak, és a második, majd a harmadik vonalban a tabella végéről pislogtak az elől állókra. Ezután nehéz idők jöttek a gárda számára és támogatás hiánya, valamint a dolgozók sanyarú helyzete miatt a csapat egyre nehezebben működött. Vissza is léptették a labdarúgóikat az MLSZ bajnoki rendszerétől és helyette barátságos meccseket játszottak más üzemi csapatok ellen. 1923-ban nagyobb változás következett be a csapat életében ugyanis összevonták Budapest különböző vasúttársaságait és megalakult a Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság és így a sportegyesület is ezen a néven (BSZKRT SE) szerepelt tovább. A csapat egyre erősebb lett és közben (1926-ban) Matyók Aladár tervei alapján átadták a csapat stadionját, amelyet ekkoriban „Beszkárt” pályaként emlegettek és megváltozott a csapat színe is kék-sárgára.

Az erősödés egyértelmű jele volt, hogy 1928-ban megnyerték a BLASZ Amatőr Bajnokság II. osztályának Stobbe csoportját és feljutottak az BLASZ Amatőr egybe, ami ekkor a harmadik vonalnak felelt meg. Az erősödés itt sem maradt el és majdnem egy évtizedig bronz és ezüstérmeket szerzett a csapat mindössze a feljutás utáni ötödik és egy későbbi negyedik hely „kisiklása”során csúszott le a dobogóról. Ebben a bajnoki sikerkorszakba egy remek kupamenetelés is belefért 1930-ban, amikor kiverték az Újpestet, Vasast és a Szegedet, csak a III. Kerületi TTVE parancsolt nekik megálljt. 1934-ben is a kupában ment nagyot a csapat és csak a döntőben maradtak alul, de ott is csak a harmadik meccsen (előtte két döntetlent játszottak) a Soroksár ellen. A dolog kis szépséghibája, hogy ekkor a profi első osztályú csapatok nem indultak, csak a második vonal és az amatőr csapatok szerepeltek a Magyar Kupában. 1937-ben végre bajnoki arany került a vitrinbe, de a csapat még egy évig maradt a BLASZ egyben. 1938-ban, mint az egyik legjobb amatőr egyesületet az MLSZ beosztotta őket a megszervezett NBB (későbbi NBII) Nyugati csoportjába, majd átkerülve a Felvidéki részlegbe egy megszerzett harmadik hely és egy sikeresen megvívott osztályozó után történelmük során először feljutottak a magyar élvonalba. Az NBI-es bemutatkozásra a Latorca utcában került sor az Elektromos csapat ellen és 3-1-re nyertek, azaz jól sikerült a debütálás, de a folytatás annál döcögősebb lett, végül, mint legjobb kieső búcsúztak az első osztálytól. A búcsú ellenére ez a megszerzett 11. hely a legjobb bajnoki eredménye a csapatnak, ilyen jól csak az 1944-45-ös Hadibajnokságban álltak, de az sajnos félbeszakadt. A kiesés után az NBII Rákóczi csoportjában nagy csatát vívtak a Vasas gárdájával a feljutásért, de végül alulmaradtak, így a következő évben a Wesselényi csoportban próbálkoztak, amelyet végül fölényesen meg is nyertek. A groteszk csak az volt a dologban, hogy ez ekkor nem ért automatikus feljutást, ugyanis a másik négy második ligás bajnokkal kellett osztályozót vívniuk körmérkőzés jelleggel a feljutásért. Végül azt is megnyerték és újra NBI-es csapatot köszönthettek a „Beszkárt” szurkolók. Ez az NBI-es szezon sem úgy jött össze, ahogy tervezték és tökutolsóként búcsúztak a legjobb 16-tól. A következő évadot a háború szakította félbe és hasonlóképpen járt a beindított hadibajnoki rendszer is. 

A harcok befejeztével, ha nehezen is, de beindult a labdarúgó élet a fővárosban és a csapat, mint Magyar Közlekedési Alkalmazottak Szabadszervezetének Előre Sport Egyesülete, röviden csak Előre SE kezdte meg a szereplését a második vonalba. Újra bordó-fehér lett a szín és a közepes eredmények után egy bronz, majd egy arany került a vitrinbe. Ez utóbbi újabb első osztályú tagságot jelentett a csapatnak 1949-ben. A harmadik NBI-es szezon sem alakult jobban az Előre számára, de most csak papíron vettek búcsút a legjobbaktól, ugyanis a Budapesti Teherfuvar SE-vel 1950 nyarán kötött fúzió után maradtak legfelül, majd ősszel ebbe az egyesületbe olvadt bele az Angyalföldi Előre SE is. A nagy összeboronálás sem kecsegtetett sikerrel és a gumikerékre ültetett villamosságiak újra kiestek az NBI-ből, hogy az 1951-es szezont már Budapesti Előre SK néven folytassák. Ezután évekig az NBII élcsapatának számítottak, de feljutniuk egyszer sem sikerült. 1954-ben egy erőszakos fúziónak köszönhetően a Budapesti Postás SE-vel és a Budapesti Lokomotív SE-vel boronálta őket össze a hatalom és az új Budapesti Törekvés SE foglalta el az NBII-es pozíciót, piros-fekete színekkel. Mellettük az Fővárosi Villamosvasút Törekvés SE is a fúzió „mellékterméke” volt. Ők a BLASZ I-be kaptak besorolást, amolyan amatőr, vagy ha jobban tetszik másodikszámú csapatként. Ez a társaság vitte tovább az Előre címeit és a kék-sárga színeit 1955-től. Az erőszakos egyesítés nem tartott sokáig és az 1956-os forradalom szétszakította és újra létrejött a Budapesti Előre Sport Club, akik 1957-ben az NBIII-ért játszottak osztályozó, de ott olyan sikeresen szerepeltek, hogy még egy szinttel feljebb, az NBII-be kaptak besorolást, ahol egészen hatvanas évek közepéig vitézkedtek váltakozó sikerrel. A legjobb szereplésük a bronzérem volt, amelyet háromszor is sikerült elérni. Érdekesség, hogy az 1966-os harmadik hely egyben feljutást is jelentett az NBI/B-be. 1968-ban egy újabb egyesülés következett, ezúttal a Fővárosi Autóbusz SE olvadt be a kék-sárgákhoz. Az NBI/B-re keresztelt második vonal 5 évig volt a BKV Előre SC (1969-ben változott meg a csapat neve) „otthona” és egy megszerzett negyedik hely volt a legjobb eredményük. 1971-ben jött el a búcsú ideje, de csak azért, hogy újra bajnokcsapatot ünnepelhessenek a Sport utcában. Az NBII Keleti csoportjának megnyerése után nem mutatott jó játékot a csapat és utolsó előttiként kiestek az NBII Nyugati csoportjába. Itt 1974-ben harmadikok voltak, majd az átszervezéseknek köszönhetően a következő két szezonban az NBIII-ban szereztek újabb bronzokat. 1977-ben felültek az NBIII Délnyugati csoportjának a trónjára és újra az NBII-ben szerepelhettek, ami ekkor már a tényleges második vonalnak felelt meg. Itt kicsit visszafogottabb volt a csapat szereplése 5 év alatt egy megszerzett 10. hely volt a legjobb eredmény, majd 1982-ben ismét eljött a búcsú ideje. 

Az NBIII-ban a Duna, Körös, Mátra, majd újra a Duna csoportban próbálták ki magukat és sikerült is egy ezüstöt szerezni, de az 1990-es aranyig más érem nem jött össze a klub számára. A feljutás után csak a 11. helyre ért oda a gárda, majd megtáltosodtak és a megszerzett második helynek köszönhetően osztályozót játszhattak a DVTK ellen az NBI-ért, de két szoros meccsen nem jött össze a szintlépés. Aztán egy bronz, egy szerényebb hatodik hely és egy újabba ezüst, és azzal egy újabb osztályozó jött el a csapat életében, de ezúttal a korábbi bajnok Vác FC Samsung simán elütötte őket a feljutástól. 1997-ben porszem került a gépezetbe és a megszerzett 11. hely kiesést eredményezett a harmadik vonalba. Közben egy együttműködési megállapodás keretében az MTK fiókcsapatává váltak és elvegetáltak a magyar bajnoki rendszerben. A célok 1999-re megváltoztak és újra ezüst serleg került a kezekbe, amivel sikerült az NBI-be is bekerülni. A dolog szépséghibája, hogy ez az NBI az akkori második osztálynak felelt meg a bevezetett PNB mögött. Itt egy meglepetés bronzérem következett, majd az újabb átszervezésre kiírt NBI/B kvalifikációs bajnokságot simán nyerték és maradtak a második vonalban. Végül a bajnokságot is behúzták és végre ténylegesen is feljutottak az NBI-be. A dolognak ismét volt szépséghibája, ugyanis megfelelő támogatók híján a klub nem tudta vállalni az első osztályt, így a jobb kiesőnek számító DVSC maradt bent a legjobbak között. A remek bajnoki szereplés közben és után a Magyar Kupában is brillíroztak és szinte mindig bekerültek a 16 közé, de arra is volt többször példa, hogy az elődöntőig masíroztak és csak egy hajszálon múlott a döntőbe kerülésük. 

Ezután szerényebb eredmények következtek és az NBI/B-ben csak a középmezőnyben lavírozott a gárda. Az átszervezések után is maradtak a második vonalban, csak ekkor már újra NBII-nek hívták és hol a keleti, hol a nyugati csoportban szerepeltek, néha a kiesés rémével fenyegetve.  2013-ban jött el a búcsú ideje és a megszerzett 12. hely nem tartotta bent a csapatot és hosszú idő után az NBIII-ban folytatták. Itt lendületből szereztek egy bronzot, majd a keleti és nyugati csoportban jó középcsapatnak számítottak. Egészen 2021-ig, amikor is a megszerzett 17. hely nem volt elég a bennmaradáshoz, de a visszalépések, átszervezések és az érvényben lévő feltöltési szabályok miatt maradhattak az NBIII-ban. Ez a kiesés, majd a szerencsés bennmaradás annyira megijesztette a csapatot, hogy a tavalyi szezonban újra dobogóra állhattak és egy bronzéremmel a vitrinben készülhettek az idei NBIII-as megmérettetésre, ahol valószínűleg nem lesznek kiesési gondjaik, de az újabb bajnoki dobogóért nagyot kellene menniük.

hancsi78

Forrás: magyarfutball.hu / bkveloresc.hu / viking95.gportal

Képek: Szöszi, Roli, Velorex

Vadmacskák 25

Vadmacskák 25

1997 - 2022

1997 októberében vált önállóvá az első debreceni női szurkolói csoport, akik közül a három alapító (Gabó, Réka, Saré) már ekkor a Szívtiprók kötelékébe tartoztak. A lányok hamar bebizonyították, hogy szerves részei lehetnek egy ultracsoportnak és ezt a tényt az elmúlt 25 esztendőben tetteikkel, hozzáállásukkal csak tovább erősítették.  

Hogy kicsit részletesebben megismertessem a csoportot a nagyérdeművel vissza kell kanyarodni egészen az 1997-98-as szezon kezdetéig, amikor pár fordulós tanakodás, gondolkodás, egyeztetés után, a fiúk unszolására 1997 október 19-én az Újpest ellen debütált az Oláh Gábor utcában a fehér-fekete lepedő, Vadmacskák felirattal. A nevet Saca szállította, a drapit meg Pethe és Komcsi festették. Nem titok az sem, hogy a mintát a székesfehérvári Sóstói Hableányok adták és így a két fél baráti kapcsolata itt is tovább mélyülhetett. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezen két szervezett, szebbik nemet képviselő csoporton kívül egyetlen magyar női alakulat sem tudott megmaradni és komolyabb eredményeket elérni a lelátón. Voltak próbálkozások Újpesttől Sopronig, de maximum pár évig, de inkább csak hónapokig bírták az amazonok a lelátói aktivitást. 

Kezdetben (és ez jellemző volt a csoportra a későbbiekben is) nem csatlakozhatott bárki, csak azért, mert lány volt! Bizonyítani kellett és erre megvoltak a szabályok, mint utazás, aktív szurkolás, segíteni a srácok munkáját stb. Másfél év múlva bővült csak a csoport és igaz Tündi nem sokáig húzta a szekeret, de Eszti igazi főnyereménynek számított, hiszen nagyon sokáig mozgatórugója volt a csoportnak. Innentől több mint 5 éven keresztül nem lett új tagjuk, majd Vera csatlakozott Fehérvárról és egy kicsit később Csuti, Viki és Andika is tag lett, majd  pár évre rá Bejja, Anett, Enikő, Erika és Ági is belépett. Ebben az időszakban (2003-2007) volt a legmagasabb létszámuk és ez meg is látszott az utazásokban, a megjelenésben és ekkor több, csoporton kívüli  "amazon" is velük mozgott. Mindezen taglétszám növekedés ellenére megmaradtak egy aránylag zárt kis közösségnek.  Sálat is csak három tag csináltatott külön, míg a többiek a SZUD nyakbavalóit hordták. Az ajándéktárgyak ugyan később bővültek és több felsővel is előrukkoltak, de túlzásba soha nem vitték. Pár bögre, matrica, kollázs árulkodik még a csoport egyéb tetteiről, de nem ez volt soha a prioritás. Az eredeti transzparensüket használták 20 évig, amely csak egyszer esett át egy komolyabb ráncfelvarráson, amikor piros hátteret kapott, de ennek is már vagy 18 éve. Az új drapi a 20 éves jubileumra készült el és a csoport fele Mezőkövesden tette elsőnek a kerítésre, miközben a régi éppen a lublini sportcsarnok vendégszektorában vizitált a csoport másik felével. Erre a neves alkalomra kaptak egy szép selyemsálat is a Szívtipróktól.

2007-ben egy szakadás következett be a lányszekción belül, ami a Sziporkák megalakulásához vezetett. A Vadmacskákat ekkor Eszti, Réka, Saré és Bejja vitte tovább és csatlakozott a csoporthoz  Enci is, így ők 5-en alkották majdnem egy évtizedig a Vadmacskákat. A Sziporkák tagsága ebben az időben aktívabbnak bizonyult, de hiába a fiatalos lendület, a taglétszám növelése, 2016-ra beadták a kulcsot és a megmaradt aktív tagok (Tündi, Andi, Ági, Jutka és Szilvike) átléptek a Vadmacskák kötelékébe. Rövidebb "csiszolódás" után egymásra talált a két generáció és mostanra ismét a régi fényében tündökölnek a lányok a lelátón, azóta mindössze egy taggal (Fruzsi) bővítve a taglétszámot.

Az utazásaik sora leírhatatlan, mert szinte mindenhol megjelentek ahol a debreceni tábor vizitált. Ezt gyakran külön vagy igen nagy létszámban tették, így Szófia, Firenze vagy éppen Olmütz és Podgorica kellemes élményeket ébreszt bennük, de voltak Donyeckben, Lipcsében, Leverkusenben vagy éppen Lublinban. A hazai fellépéseik felsorolása egyszerű, ahol a DVSC fellépett, ott ők is szinte mindenhol feltűntek, legyen az csarnok vagy stadion. A túrák mellett a koreográfia készítésekben, festésben, varrásban, vasalásban is mindig aktív szerepet vállaltak, mint ahogy az adminisztrációban, a szervezésekben, gyűjtésekben, események lebonyolításában is mindig tevékenyen részt vettek, azaz mindig is szerves részei voltak a Szívtipróknak és a debreceni tábornak. Reméljük, hogy még nagyon hosszú ideig azok is maradnak.

Erre a negyed évszázadra emlékezünk ma, ami megsüvegelendő, hiszen a Vadmacskák az eltelt 25 évet folyamatos lelátói jelenléttel, szervezett csoportként érték el. Nem tűntek el hónapokra vagy évekre (mint azt számtalan honi csoportra jellemző), hogy aztán egyszer csak megjelenve, látványos keretek közt ünnepeljék meg az éppen aktuális jubileumi kort. Tisztelet jár ezért, hisz a lelátói szerepvállalásukat semmi nem befolyásolta az elmúlt több mint két évtizedben. Jár nekik az ünneplés, a taps, a gratuláció, az elismerés. Nekem ők az igazi királynők! A lelátó királynői!

hancsi78

Forrás: Eszti (Vadmacskák)

Képek: Ultras Debrecen, Vadmacskák, Derencsényi István