Diósgyőri FC–Debreceni VSC 0-0
1998. augusztus 1. – PNB / Miskolc, Andrássy úti Stadion
1998 nyarán nagy menetelésben volt a DVSC az UEFA Intertotó-kupában, már három ellenfelén (Dnyepr Mogiljev, Hradec Kralové, Hansa Rostock) túljutott, amikor a Felső-Sziléziában elért egy-nullás vereséggel a tarsolyban volt esélye arra, hogy bejusson az fináléba. Az Intertotó döntője hat csapatról szólt, illetve három párról, és a párharcok három győztese csatlakozhatott az UEFA-kupa sorozatához. Szurkolói szempontból ennél nagyobb tétje is volt a meccsnek, hiszen a kor várva várt nemzetközi ellenfele, egy olasz gárda került volna biztosan a Loki útjába, nevezetesen a Bologna–Sampdoria meccs győztese. Végül az álmokat a KS Ruch Chorzów egy laza három-nullás debreceni győzelemmel szétfoszlatta, így az itáliai ellenfélre várni kellett még vagy tíz évet a Cívitasban. A lengyelek elleni oda-visszavágó közé beékelődött egy magyar bajnoki, amikor is Borsodban volt jelenése a hajdúsági drukkerhadaknak. Most erre a meccsre tekintünk vissza pár sor erejéig.
A DVTK, pontosabban a Diósgyőri FC – ahogy akkoriban nevezték – a második szezonját kezdte meg a honi első osztályban, és az első éves stabil középcsapat mivoltát próbálta a második idényben is megtartani, amihez komoly szurkolói támogatást kapott a lelátóról. Abban az időben – szimpátiától függetlenül – érdemes volt kilátogatni egy miskolci meccsre, már csak a remek hangulat miatt is.
A Diósgyőr–Debrecen viszony akkor már „legendásnak” volt mondható. A táborok kötöttek barátságot, és szinte számolatlanul jártak át egymás meccseire a baráti csoportok. Nemcsak foci, hanem női kézi és női kosár is szerepelt a programban, de volt, hogy csak egyszerűen átvonatoztak bulizni a felek egymás városaiba. A miskolci labdarúgók első osztályba kerülésével kicsit instabilizálódott a Diósgyőr–Debrecen viszony, és voltak olyan felhangok mind a két oldalról, hogy nem nagyon kellene ezt a barátságot erőltetni. A szituáció nem volt feszült, de tisztázatlan volt a szezon kezdetén. A fiatalabb ultracsoportok megértették egymást (persze, itt sem mindenki) és folytatni kívánták a barátságot, de a két fél huligán része nem nagyon kívánt élni a további szövetség lehetőségével, és ennek többször és több fórumon hangot is adtak. Mindezek ellenére azon az augusztusi napon nem volt ellenséges a fogadtatás, és a debreceniek sem érkeztek szakító szándékkal, igaz, a két fél közötti elmúlt években bevált meccs előtti sörözésre nem került sor.
Ahogy írtam, a miskolciak akkor már egy éve fent voltak a legjobbak között, így a fociláz egy csöppet visszaesett, ami akkoriban azt jelentette, hogy csak 12 000 hazai volt kint a bástyákban és nem 20 000. A stadion így is szép képet mutatott, hisz a sorok tele voltak, csak nem fullra. A hazai tábor létszámával sem volt gond, abban az időszakban az egyik legnagyobb létszámmal épp a diósgyőri tábor operált. Akkor még nem voltak egységesítve a miskolci hadak, így a különböző ultracsoportok (RedSkins, Fighters, Diósgyőr Gladiators, Vikings, Crazy Boys) vásznai voltak kitéve, illetve az Ultras Diósgyőr gótbetűs drapija hátra, a két bástyát összekötendő. A huligánok (Sturm und Drang, Árpád Vére) a tábor melletti, vendégszektortól távolabb eső szektorban foglalták el a helyüket, míg a másik „kanyarban” a Red Men fanjai bontottak zászlót. Ezen kívül is kerültek ki piros-fehér zászlók DFC vagy épp Diósgyőr felirattal, illetve a tribün csoportja, a Korzó Boys sem hagyta otthon a lepedőjét. A kor szellemét jelzi, hogy a manapság elképzelt tribünös, nyugis szurkolók (természetesen a Korzó Boys vezérletével) egy sárga és egy lila füsttel indították el a meccset, míg a táborban csak a RedSkins lengette rudasát. A szurkolás viszont leírhatatlan volt. Maga a miskolci tábor is nagyot ment akkoriban, de amikor az egész stadion rákezdett a „Diósgyőr, Diósgyőr!” rigmusra, az bizony jól szólt. Ez a jó hangulat kitartott az első félidőn át, ám egyéb látványossággal nem rukkoltak elő. A vendégekkel nem nagyon foglalkoztak, csak akkor fütyültek egy picit, amikor amazok megtaláltak Szabó Tibit, a nemrég még Debrecenben futballozó, immár miskolci játékost.
A debreceni oldalt nézve, nekik ezzel a túrával indult a PNB-re keresztelt NB I, mert a nemzetközi meccsek miatt a BVSC elleni rajtot elcsúsztatták. A magyar nyitányra két nagybuszt szerveztek a debreceni ultrák, de a kocsikkal és a vonattal érkezőkkel együtt mintegy 400 (más források szerint 600) cívis volt a vendégszektorban. A kerítés feldíszítésével akadt egy kis gond, igaz, a Szívtiprók Debrecen, Force Field, Vadmacskák, Red Hell drapija mellett a T(error) S(ide) is kikerülhetett, de a Red Front DVSC nagy hazaija nem szerepelt az MLSZ azon listáján, amit a stadionokba bevihető transzparenseket érintette. Itt tudni kell, hogy a szezonok előtt akkoriban le kellett adni egy listát a kluboknak a szövetség felé, amelyen a stadionokba bevinni kívánt transzparensek szerepeltek, és egy szövetségi ellenőr vizsgálta meg, majd pecsételte le a molinókat, mármint azokat, amelyek a későbbiekben bemehettek. A céljuk az volt, hogy kiszűrjék a pályákra szerintük nem való zászlókat, mint például az MLSZ és a rendőrség által betiltott Terror Side vásznát, ami mégis bekerült TS kombinációban, mint a TeleSport rövidítése. A lényeg viszont, hogy a Red Front vászna nem szerepelt ezen a listán, így csak hosszas huzavona után sikerült kirakni a lepedőt, mert ugye, kiskapuk mindig vannak. A kisebb intermezzo után a szurkolásé lett a főszerep a vendégblokkban is. Előkerültek a nemzeti színű nagyrudasok, és egy fehér ködgyertya okádta magából a füstöt. A hangulatért egy megafonos előénekes és négy dobos volt a felelős. A dalok szélesebb skálán mozogtak ugyan, a folyamatossággal sem volt gond, ám a hangerő nem volt az igazi. A hazaiakkal az említett Szabó megtalálásán kívül nem volt semmi verbális kontaktus.
A második félidő elején mind a két fél látvánnyal jelentkezett. A hazaiak mindjárt egy háromszektoros koreográfiával rukkoltak elő: a középső szektorban egy violinkulcsot ábrázoló zászlót feszítettek ki, míg mellette piros és fehér kartonok emelkedtek fel egy üzenettel egyetemben, amelyen a látvány mondanivalója szerepelt: „Hangunk a Diósgyőrért szól!” A két szomszédos szektorban csillogó sálak lettek a fejek fölé emelve. Az egyik a csapat piros-fehér, míg a másik nemzeti, piros-fehér-zöld színekben pompázott. A vendégszektorban a nép eközben egy nagy mez kúszott fel a lelátó felső részében, amelyen a 12-es szám és az Ultras felirat szerepelt. Körben rajta piros kartonok emelkedtek, míg az alsó sorokban a már használt nemzeti lobogók lengedeztek.
A hangulat továbbra is jó volt a hazaiak soraiban, és a vendégek is felerősödtek, mindezt tovább javíthatta volna pár gól, viszont ezzel szemben elkezdett szakadni az eső, ami halkított a miskolci tábor volumenén, ellenben a vendégek félmeztelenre vetkőztek és úgy tomboltak az esőben. Az ellenséges felhangok ellenére ebben az időszakban egyre többször kezdték el éltetni egymást a felek, majd együtt szidták a fővárosi és nyíregyházi ellenfeleket, ami azt jelezte, hogy a többség még mindig a barátság felé hajlott Diósgyőrben és Debrecenben is. A meccs időközben belefulladt a nulla-nullába, így csak a lelátói megnyilvánulások miatt maradhat emlékezetes ez a találkozó.
A bajnoki után újra felcsendültek az egymást éltető szólamok és a „Hajrá, Vidék!”, de azért ez a baráti éltetés már meg sem közelítette a korábbi bratyizást. A ridegebb nexust mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy lefújás után sem volt közös sörözés, amire azért korábban mindig szakítottak időt a felek.
Mint később kiderült, ugyan ez a 90 perc még a barátság jegyében telt, ám később a rivalizálást keresők kerültek nyeregbe, és a Debrecenben megrendezett téli Szurkolói Teremtorna után – ahol a fővárosi vegyes legyőzte a Debrecen+Diósgyőr-kombinációt – pontot tett az akkori, egyik legkomolyabb honi baráti kapcsolatra. Igaz, nem véglegesen és nem is sokáig, de akkor és ott egy időre vége lett.
hancsi78
Képek: Csaszi / Deri / Dihen Tibi / Harcosok Diósgyőr / Komcsi / Sándor Misi / Ultras Debrecen / Ultras Diósgyőr
