2014-ben az északír Cliftonville csapatát kapta a DVSC első körben, a nemzetközi kupában és a fapados járatoknak hála ekkor már nem volt megközelíthetetlen Belfast városa Magyarországról sem. Ennek ellenére nem volt túl nagy láz utazásügyileg, de azért tucatnyian elindultak a Budapest-London-Belfast repülő vonalon, hogy kijussanak abba a városba, amely sok embert bakancslistáján szerepelt. A magyarországi különítményen kívül az Angliában élők egy része (köztük jómagam) is csatlakozott a túrához, így a hajnali járathoz Luton repterén fújta egybe a legjobbakat a szél. Itt már elfogyott pár ital, sőt, jó magyarosan, már a repülőtér parkolójában ment a szürcsölés, szigorúan papírzacskóból, amolyan amerikásan, de minőségi italokkal. A repülés nem volt nagy szám, össze-vissza ült mindenki, így a többség pihent, vagy olvasott, de az alig egy órás utacska, nem volt oly kényelmetlen, mint egy transzatlanti átszállás. Reptérről busszal irány a belváros, majd a többség elfoglalta a szállását, akinek nem volt az felkeresett egy pubot vagy járta a várost, de jómagam elindultam egy félnapos stadion túrára. Volt érdekesség bőven, így nem is nagyon pazaroltam az időt, vettem egy egynapos buszbérletet és már száguldottam is keresztbe-kasba a városban. A részletekkel nem untatok most senkit, hisz ezen bejegyzésnek más az apropója, legyen elég annyi, hogy a fontosabb stadionokat meg tudtam nézni és még arra is volt időm, hogy időben csatlakozzam a társasághoz, akik egy kocsmába beásva magukat mulatták az időt. Pár órás sörözés, nosztalgiázás következett, majd taxival kikocsikáztunk a stadionhoz, amely olyan olcsó volt, hogyha tudom, a helyi buszjárat helyett, lehet, ezt választom a stadiontúrához is. A Cliftonville otthonához érve csaptunk egy görbe kört a létesítmény körül, vettünk pár „szuvenyírt” és beszélgettünk a helyi rendezőkkel, akik már ekkor közölték, hogy nem vihetünk ám be akármit a lelátóra. Ezen kicsit meglepődtünk, majd mutatták, hogy van tiltó listájuk és elővettek egy füzetbe kötött, FARE mintára létrehozott segédanyagot, amelyben csak a debreceni transzparensek szerepeltek, tételesen felsorolva, képekkel illusztrálva. Gond nem volt, hisz ezen zászlóknak a nagy részét már nem használtuk, de akkor közölték, hogy a pólókon szereplő „kopasz” fej sem mehet be, semmilyen formában, hisz az is be van tiltva feléjük. Ez persze okozott némi heves vitát a helyi szervekkel, de a beérkező rendőrség jelenléte lecsillapította a majdnem elszabaduló indulatokat, így nagy nehezen besodródhattunk a vendégszektorba. A meccs előtt egyébként nem volt semmi érdemleges, a helyieknek nem a foci a mindene, így a félig amatőr csapatuk nem mozgatott meg sok drukkert, jószerivel sehol nem lehetett őket látni, csak már a stadionban. Szervezetten meg egyáltalán nem voltak felfedezhetőek a nap folyamán. A beléptetés aránylag simán ment, de azért alaposan megnéztek mindent a stewardok, de végül nem volt olyan zászló, amelynek kint kellett volna maradnia és a pólóinkat sem kellett levenni. A szektorban olyan 50-en lehettünk, ebből 20 fő volt szurkolásra fogható, míg a többiek vagy üldögéltek, vagy a korlátot támasztották.
A hazai oldalon nem voltak kétezren, ráadásul a stadion elég ramaty állapotban volt. Az egykori főtribün felső részét meg sem nyithatták a meccsre, de érdeklődés hiányában erre nem is lett volna szükség. A hazai mag egyébként ezen az oldalon helyezkedett el, külsőségében a skót vonalat követve, amely nem volt meglepő, hisz jó kapcsolatot ápoltak a Celtic táborával. A zászlóik a tribün felső korlátjára kerültek ki, míg alattuk (előttük) maga tábor álldogált. Igaz ennél többet nem nagyon nyújtottak. A szurkolásuk a brit vonalnak megfelelően elég időszakos volt és további negatívum, hogy amikor megszólaltak az is elég halkra sikeredett. A drapijaik többségén a Reds és az Army szavak szerepeltek, attól függően, hogy honnan érkeztek (Lairne, North Belfast, Carnlough, Crumlin,Paris és a többi) a drukkerek a Cliftonville-nek szurkolni.
Ebből hamar kitalálható, hogy a hazai tábor a „Red Army” névre hallgatott, míg a vidéki szekciók a „reds” becenevet aggatták a transzparenseikre, illetve balos, antifa jelképek és ír, Celtic és baszk zászlók is megjelentek soraikban. Így már érthetőbb volt a helyi rendezők alapos vizsgálata vendégszurkolók zászlóügyében. Személy szerint engem nem zavar ezen zászlók megjelenése a lelátón, ha egy tábor, egy csoport így szeretné kifejezni magát, vagy véleményét tegye, de akkor ez legyen lehetőség minden oldalról, jobbról, balról, középről, mert az kicsit egyoldalú, hogy innen mindent lehet, onnan viszont semmit. Mert ma is ez történt, ugyanis a kerítésre kikerülő Szívtiprók zászlóval csak nem békültek ki a rendezők és ott egy apró rajzocskában feltűnt az a bizonyos kopasz fej, ami a helyiek szerint nem megengedett. Jött az újabb huzavona, ami percekig tartott, és a szurkolás, a hangulat rovására ment, hisz ekkor a maroknyi tábor csak azzal volt elfoglalva, hogy megvédje transzparensét. A sárga mellényesek jóindulatból hoztak ragasztószalagot és egyszerűen leragasztották a tiltott önkényuralmi jelképet, hiába mondtuk, hogy a portré az egyik leghíresebb debreceni játékosunkat szimbolizálja, hajthatatlanok maradtak. A dolognak végül az lett a vége, hogy a drapi lekerült, de így lekerült a többi (Force Field, Debrecen belongs to me, True Faith – True Love) kiakasztott lepedő is. Ezzel el is telt az egyébként dögunalmas első félidő, hangulatlanul, egy zászló körüli huzavonával. A szünetben relax, majd a zászlókat kézben tartva megkezdődhetett a második félidő a debreceni drukkerek számára, amely ugyanolyan unalmasra sikeredett, mint az első, így a kor szállóigéje nem maradhatott el a kilencvenedik perc végén: „Csak az a kurva meccs ne lett volna!”. A hazai oldalon sem történt semmi izgalmas, nagyon ritkán szólaltak meg, akkor eldaloltak valami helyi szintre átkonfigurált angol rigmust és kb. ennyi. A vendégekkel nem foglalkoztak egész meccsen, így még egy hangos szóváltás, vagy mutogatás sem volt a felek között. Ez a döntetlen nekik sem volt a legjobb, hisz ekkor még hátravolt a debreceni visszavágó, persze, ha azt nézzük, hogy itt most egy amatőr együttes csapott össze egy profival, akkor már nem is olyan rossz ez az unalmasan álmosító döntetlen.
Az utcán nem történt semmi említésre méltó, a 20 fős debreceni mag együtt sétált vissza a belvárosba, várva egy esetleges hazai érdeklődést, de semmi ilyesmire nem került sor, így kajálás, további italozás szerepelt a programban, de a társaság egy része az esti buszjárattal kigurult a reptérre, ahonnan hajnalban indult vissza a repülő Londonba, majd onnan Budapestre. A többiek még maradtak és élvezték az északír vendégszeretetet. A meccs és a túra kapcsán a belfasti városnézés volt a csúcs, ha más nem is, az északír fővárosban tett séta örök emléket nyújt a meccsre kilátogató Lokistáknak, így nekem is.
hancsi78
