Ultras Debrecen on tour Donyeck
Már 2014-ben is
meghökkenve figyeltem a donbasi régióban zajló harci eseményeket és bizony
Donyeck utcáit látva az első gondolatom az volt, hogy egyszer én itt békében
sétálgattam és sörözgettem a barátaimmal egy feledhetetlen futballtúra
apropóján. Azóta sok víz lefolyt a Donon, de a helyzet nem hogy jobb lenne,
hanem napjainkban még véresebbek az összecsapások. Konkrétan háború folyik két
ország között, amely erősen kihat Európára, benne a sportra, a futballra és
ránk szurkolókra, groundhopperekre is. Katona voltam, a szívemben még most is
az vagyok, és úgy gondolom a harcmező még mindig tisztességesebb, mint a
politikai csatatér. Persze ehhez a tisztességhez kellenének a tisztán küzdő
felek, akik nem politikai nyomásra, vagy egyes emberek önös érdekeit nézve
indulnának harcba, hanem hazájuk védelmében, hazájuk érdekeit képviselve……
tudom, ez illúzió, ilyen csak az egyszerű katona szívében létezik, nem a
bársonyszékekben. Hagyjuk is és amennyire lehet, térjünk vissza a futballra,
még akkor is, ha tudjuk, a politika ugyanúgy beleszól és beleszövődik ebbe is,
mint a katonai csatározásokba.
Üljünk fel inkább egy
nosztalgiavonatra és zakatoljunk vissza 2005-be, amikor a debreceni északi oldalról 15-en (plusz
ugyanennyi szimpla drukker) nekivágott élete túrájának, hogy megannyi élménnyel
gazdagodva térjen vissza a majdnem egyhetes kirándulásról. Aki nem volt ott,
azóta is bánja, aki ott volt az soha nem feledi.
5 nap vonaton, avagy „Ha el jöttél rúgjál már be
baszd meg!”
A Manchester United elleni összesített 6-0-nak köszönhetően olyan „sokáig” meneteltünk „csámpionszligában”, hogy az UEFA mint nagy hatalmú szerv „megengedte”, hogy a második számú sorozatban még tovább szerepeljünk. Ennek köszönhetően már harmadjára mereszthettük a szemünket a képernyőre és várhattuk a csodát. Egy verhető ellenfelet akartunk, nem túl messze és megfelelő szurkolótáborral felvértezve. Az imánk nem talált meghallgatásra és Fortuna „kisasszony” a bivalyerős és nagyon messzi Sahtar Donyeck gárdáját sodorta elénk. Azért akkor ott, a puttonytévét bámulva, visszaseggeltünk a fotelbe, hogy „na, baszd meg, ezt beszoptuk”. A pillanatnyi sokkból hamar magunkhoz tértünk és jöttek a telefonok sorban, majd megindult a szervezkedés már a sorsolás napján. Elsőnek a kisbuszos túra jött számításba, ami azért okozott gondot, mert az említett bányászváros nem szerepelt az Európa térképeken, így hiába kerestük a kilométertávot az elsőre nem jött össze (Ne a mostani számítástechnikai és GPS lehetőségeket vegyük figyelembe). A megoldást végül a MÁV képviselői hozták el számunkra, akik felajánlották, ha megtöltünk egy hálókocsit, ők leszervezik a túrát és csak az út hosszas fáradalmait kell elviselnünk, na meg persze a felmerülő anyagi költségeket „hrivnyába” átszámolva. A kalandnak végül 30-an vágtunk neki, és az akkor működő csoportokból és szekciókból, illetve néhány táborlakóból és szimpla drukkerből állt a társaság. Sajnos az ukrán határnál megkaptuk az első pofont, mert a nagyváradi szekciónknak vissza kellett fordulni megfelelő úti okmányok híján, majd ezen kicsit felpaprikázódva az egyik Balmaz Front tagot kellett kiszabadítani az ukrán határőrök markából agresszív viselkedése miatt. Ezen kis intermezzo után megérkezett a szállító eszköz, ami egy egész jó hálókocsiból és hozzá tartozó kétszemélyes kiszolgálón személyzetből állt. Az út a szokásos jó hangulatban kezdődött majd telt. Rengeteg elfogyasztott itallal, élelemmel és kinek-kinek megfelelő füstölni valóval. A csatlakozások miatt Lembergben (vagy Lwovban, vagy akár Lvivben, esetleg Ilyvón, Leopolisban vagy ahogy tetszik) egy hatórás pihenőt kaptunk a helyi MÁV-tól, melyet a város megtekintésével és a piac alapos körbejárásával töltöttük. Itt sikerült összeszednünk egy zölde-fehér mezben csámborgó hazait, akivel orosz-ukrán-angol-spanyol-francia-magyar-svéd-német-mandarin keveréknyelven elbeszélgettünk az akkori ukrán lelátói helyzetről. A felfrissülés (kávé, sör, vodka, fagyi) után továbbra is a megszokott módon zajlott a zötykölődés és szerencsére készleteink kimeríthetetlennek bizonyultak, így továbbra is jó hangulat uralkodott a vagonban.
A vonatból ki-ki néztünk, de sok mindent nem láttunk. Jöttek az állomások, állomások után, de hogy igazán hol jártunk azt csak az Isten tudta, meg esetleg a mozdonyvezetők. Az első ismerős (persze csak névről) település Dnyepropetrovszk városa volt, ekkor sejtettük a határ után először, hogy hol is járunk valójában. Mivel itt szerettük volna érinteni a földet (különös vonzalmat éreztünk a város peronja iránt) leugráltunk páran strandpapucsban, hogy igyunk egy felest futtában. Innen már nem volt messze Donyeck, ahol a kissé kapatos társaságunkat egy hadosztálynyi rendőr várta, így nem volt kérdés: A szabadprogramnak bizony lőttek. Első utunk egy monumentális szoborparkhoz vezetett, ahol nálunk is sokáig „szobrozó” ismeretlen ismerősök magasodtak fölénk. Itt fényképeztünk bátran, majd pár üveg sör elfogyasztása után szóltunk a kísérőinknek, hogy éhesek is vagyunk és kellene erre valami megoldást találni. Nem haboztak sokat, feltereltek minket az ezerévesnek látszó buszunkra és a stadion közelébe vitték a társaságot, ahol az ital mellett már ételt is felszolgáltak. A meccsig hátralévő időt itt töltöttük el rendőrgyűrűben és az egyszerű drukkerek barátságos érdeklődése közepette. Persze közben felfigyeltünk a néha arra ólálkodó hazai „keménymag” felderítőire, de nagy riadalmat nem okoztak. Igaz, egy véletlenül levert sörösüveg majdnem tömegverekedést idézett elő, ha a létszámunkat lehet egyáltalán tömegnek nevezni. A stadionban nem volt kialakított vendégszektor, így ismét a rendőrökön múlott a megfelelő biztosítás és nem is csalódtunk bennük, szakszerűen végezték munkájukat, egy karcolás nem esett rajtunk. A drapikat magunk előtt tartottuk, mert ugye korrekt rendőrökre csak nem aggathattuk rá őket, majd az alkohol édes mámorában végig ordibáltuk a kilencven percet. Persze ebből még a szektor alján is alig hallhattak valami, nem hogy a stadionban, a tv képernyője előtt üllőkről már nem is beszélve. Mi nem adtuk fel és „csakazértis” alapon énekeltünk mindent, ami éppen eszünkbe jutott, de mosolygós ukránok közepette az „allé, allé, anyátok kurva volta allé…..” kezdetű zöngemény volt a kedvencünk. Volt egy kis vitánk is, na nem az ukránokkal, hanem a csapatot elkísérő egyszerű drukkerekkel, akik elővéve ülőpárnáikat, arra leseggeltek és kényelmesen végignézték a találkozót. Mi úgy gondoltuk, bizony ezt a karosszékben is megtehették volna, nem kellett volna ennyit utazni érte. Érthetetlen. A meccset simán buktuk. Mondhatni esélyünk sem volt egy biztató eredmény elérésére sem, de azért mi megtapsoltuk a csapatot, majd megvártuk (mert meg kellett) amíg kiürül a létesítmény.
A rendőrök továbbra sem tágítottak, így díszkísérettel hagytuk el a pályát és kászálódtunk fel a buszunkra, melyet a hazaiak kőzápora szakított meg egy rövid időre. Szerencsére a busz kőkemény volt, így mint egy erős pajzs verte vissza a köveket és az üvegeket. Aztán újabb szerencse, hogy megállt, így volt alkalmunk leszállni és felvenni a harcot a hazaiakkal. Persze a poént ennyi idő távlatából már mindenki ismeri: az első tagunk még alighogy letette a lábát a buszról a hazai csoportosulás már kereket is oldott. Ezután még szorosabb lett a gyűrű, majd a bátrak is visszamerészkedtek, sőt, dobáltak újfent, de a busz bírta, csak sajnos újból már nem állt meg. A járgány végül az állomásig rohant velünk, ahol kis huzavona után a VIP váróba zárták a társaságot a vonatszerelvény elindulásáig, ami viszont nem csak egy pár perc volt. Ami a hazai harcosoknak nem sikerült, azt az unalom majdnem véghez vitte, és ha nincs a budapesti szekció és pár cukkolható helybéli, akkor bizony ott baszódunk meg a váróban. A „zárt osztálynak” egy mulatságos ajtó alatti levelezés vetett véget a yardokkal, majd a hálókocsink megérkezése után kissé fáradtan, de mégis vidáman felkászálódtunk a szerelvényre. A tespedtség nem tartott sokáig, hiszen újra előkerültek az italkészletek, melyek ekkor már sajnos nem bizonyultak kifogyhatatlannak, így minden egyes nagyobb megállónál egy portyázó brigád szalad a restiig és hozta a megfelelő utánpótlást, kockáztatva ezzel az Ukrajnában ragadás lehetőségét. A frissítő megállók annyira feldobták a társaságot, hogy órákon át ment a mulatság. Az út legmozgalmasabb pár óráján ekkor estünk át, ez biztos. Ez így ment egészen Kijevig, ahol egy hosszabb pihenőnek köszönhetően feltöltöttük kimerült ellátmányunkat és még a városból is sikerült látnunk valamicskét. Legközelebb csak a határon álltunk meg, ahol a csatlakozás híján ismét volt egy kis időnk nézelődni, pedig ekkor már jobb szerettünk volna aludni egy jót a megszeretett, de ekkor már elvontatott hálókocsinkban vagy inkább az otthoni ágyikóban. A magyar szakaszon már nem történt semmi említésre méltó, de azt tudtuk, hogy ezt a túrát soha nem fogjuk elfelejteni és bizony nehéz lesz felülmúlni.
A történethez
szorosan kapcsolódnak a hazai drukkerek, így egy pár sor erejéig róluk is
megemlékezem. A csapatunk „névtelensége” miatt nem volt nagy láz a városban és
a stadionba is csak a 15. percben érkezett meg mindenki. Ennek köszönhetően a bevonuláskor
bemutatott egész stadionos koreográfia eléggé foghíjasra sikeredett. A hazai
kanyar ( Tigers Donetsk) szurkolásából nem sokat hallottunk, mivel körbe az
egész stadionban állandó moraj volt. Mi többnyire a mellettünk lévők idegesítő
kornyikálását, bekiabálását élvezhettük. Az egyszerű nép többnyire barátságos
volt velünk, de a hazai mag egy része (feltehetően a fiatalabb huligánok) nem
néztek ránk jó szemmel. Ennek csak a meccs után adtak igazán hangot a
buszunk megdobálásával, de a megállás után gyorsan kereket oldottak, hogy az
elindulás után újra dobálhassanak. Az állomásra már nem jöttek utánunk, pedig
létszámunkból kifolyólag, nem tűnhettünk egy nagy falatnak. Abban az időben
ennyire voltak képesek a hazai elvetemültek, amivel lenyűgözniük nem sikerült
minket. Azóta tudjuk ezen a téren is nagyot fordult ott a világ……
hancsi78
Képek: Ihász Lajos / Némeczki Róbert / Ultras Debrecen 1994
