Békéscsaba on tour Debrecen
1990-2025
A kezdetek kezdetén nem volt sűrű találkozás a két kelet-magyarországi nagyváros csapatai között, mivel a debreceni oldal a keleti, a békéscsabai oldal pedig a déli alosztályban szerepelt. Aztán a Nemzeti Bajnokság különböző szintjeinek felállítása lehetővé tette, hogy kicsit gyakrabban találkozzanak egymással a békési és hajdúsági egyletek. A Debreceni Vasutas legnagyobb riválisa a déli vizekről a Békéscsabai Előre (korábbi névváltozataiban Törekvés, Építők) lett, de azért a Csabai AK vagy az agyagipariak reprezentánsa, a Békéscsabai TASK is ott volt néha az ellenfelek sorában. Az Előre gárdájával nem ápolt rossz kapcsolatot a cívis bandérium, amolyan semleges viszony volt a felek között hosszú-hosszú évtizedeken át. A rivalizálás természetesen megvolt, mint a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években minden nagyobb vidéki fellegvár képviselője ellen, de kisebb zrikák, odapiszkálások mellett nem volt oly nagy a haragszomrád. A hatvanas évek végén a harmadosztályból kezdte el építeni magát mind a két gárda és előbb a Békéscsabai Előre SK, majd a Debreceni Vasutas SC küzdötte fel magát a második vonalba. Innentől pár évig a középmezőnyben erősödtek a csapatok és a hetvenes években stabilizálódó vidéki B-közep már mind a két helyszínen felütötte a fejét.
1974-ben az Előre Spartacus az NBI kapuit döngette és egy második hely elcsípésével a feljutás össze is jött nekik. Ebben a szezonban jegyezhető az első komolyabb lila-fehér áradat Debrecenben. Korábban is voltak már természetesen, de nem számottevően és nem ilyen látványosan. A 74-es fellépésükre magukkal hoztak egy hatalmas rudat, amire különböző zászlókat és sálakat kötöttek és azt lengették a tábor közepén. A hangulat jó volt a soraikban, mely közben összeszólalkoztak a hazaiakkal, ami némi konfrontációhoz vezetett. Mondhatni ez volt az első valamirevaló összetűzés a két fél között. Van, aki egészen eddig a pontig vezeti vissza a két tábor ellenséges viszonyát, de mint később látni fogjuk még sok víz lefolyik a Tiszán mire újra komolyabban egymásnak feszül a két had. Ez annak is köszönhető volt, hogy a találkozás onnantól ritkább lett, mert az Előre az NB I-ben vitézkedett, a Loki meg a Békéscsabai TASK csapatával a második vonalban. 1979-ben aztán feljutott végre a Lokomotív is az NB I-be, így újra lett rangadó a felek között, de ezek többnyire békésen zajlottak, mind a lelátón, mind az utcán, sőt, még a pályán is, hisz a kor bundázási szokásainak megfelelően gyakran megegyezett a két csapat az oda-vissza döntetlenbe. Ami érdekes volt, hogy innentől nagyjából együtt mozgott a két csapat a bajnokságban és gyakran még a tabellán is egymás után álltak. 1983-ban egyszerre estek ki, majd egy év múlva egyszerre jutottak vissza, amely alapot szolgáltatott volna a két tábor kapcsolatának komolyabb elmérgesedéséhez, de igazból ebből nem lett semmi, nagyobb ramazúrik nélkül zajlottak le ezek a keleti derbik, persze, ha úgy találta egymás a két fél a lelátón, vagy az utcán, akkor nem volt rest odaszólni, vagy odaütni, de ez akkoriban a többi ellenféllel is így ment, nem volt még konkrétan baráti meg ellenséges tábor. Fő riválisok persze voltak, de ez a Debrecennek a Nyíregyháza, míg a Békéscsabának a Szeged csapata és szurkolótábora volt. A hagyomány, hogy együtt szerepelt a két gárda a honi pontvadászatban egészen a kilencvenes évek végéig tartott, ami főleg az NB I-et jelentette.
1991-ben például nagy csatában voltak a bennmaradásért, de ez végül egyik gárdának sem jött össze és kéz a kézben mentek az NB II-be. Abban a szezonban a lila-fehérek kora tavasszal érkeztek a Vágóhíd utcába és mivel akkor még nem voltak elválasztott vendégszektorok elég nehéz megsaccolni hogy mennyien lehettek, de a híradások egy 200 fős viharsarki magról szóltak. A vágóhíd utcai kanyarhoz közel alakították ki védállásaikat, ami csak egy karnyújtásnyira volt a hazai tábortól, de pár beszóláson kívül simán elvoltak egymás mellett a felek. A kor szellemének megfelelően a korlátra 2-3 lila-fehér zászló mellett egy brit lobogót is kihelyeztek és a soraikat is jó pár lila-fehér zászló színesítette. A szurkolásuk hangos volt és folyamatos és ez már az az időszak volt, amikor kezdte szárnyait bontogatni egy-egy csoport a magyar lelátón.
Mivel 1991-ben mind a két gárda kiesett, így az NB II Keleti csoportjában is találkoztak, de ott jóval visszafogottabb volt a randevú létszáma. A csabaiak egyből vissza is jutottak, de a Lokinak csak 1993-ban sikerült mindez, amit azt jelentette, hogy 1994. márciusában kellett újra Debrecenbe utazniuk a lila-fehéreknek. Ez a 2-3 év volt az, amikor az ország minden pontján elszaporodtak az első szurkolói csoportok és kezdet kialakulni a komolyabb rivalizálás a táborok között. A két keleti fellegvárban is sorba születtek a hangzatos nevű transzparensek és jött a klikkesedés, hogy ki-kivel van baráti, ellenséges vagy épp semleges viszonyban. A Debrecen - Békéscsaba kapcsolatra hamar rákerült az ellenséges viszony, amiben nagy szerepe volt a Magyar Kézilabda Szövetségnek, de erről majd picit később. A lelátói viszonyokat nézve a viharsarkiak az egy évvel korábbi feljutásnak köszönhetően lépéselőnyben voltak, ráadásul a csapatuk is nagyot ment 1993-94-ben, így a debreceni vendégszektort teljesen megtöltötték. Azóta eltelt majdnem harminc év, de most is ez a márciusi látogatás számít a lila-fehér drukkerek legjobb debreceni fellépésének.
Már a korai órákban érkeztek a buszaik és több italellátó egységet elfoglaltak a városban, majd volt amit nemes egyszerűséggel szét is vertek. Az arra tévedő kósza debreceni drukkereknek bizony nem ártott előlük szaporázni, ha nem akarták többel bekötni, de így is szinte minden elhaladó hazai megdobáltak, vagy megkergettek. Uralták a vendégszektor környékét ez tény, nem volt komolyabb debreceni összefogás ellenük ezen a napon és megkockáztatom, hogy nem is lett volna esélye a hazaiaknak totálban, így a debreceni oldal is megelégedett pár kósza csabai levadászásával, amelynek eredményességét pár elvett, majd a meccs előtt elégetett lila-fehér kellék bizonyított. Szóval jöttek, mit jöttek, özönlöttek a déliek és bizony az újonnan kialakított és bővített vendégszektor elég kicsinek bizonyult. A kerítést teljesen körbe tapétázták és kikerült a kor minden fontosabb csabai lepedője, úgy mint a Viola Settore, Viola Zone, Viola Inferno, Viola Crazy Crew vagy épp a Hospital Street, plusz a többi Death Zone, B-közép, Forza Viola. A déli oldalon is kikerült pár lepedő, köztük egy piros-kék zászló, amely a nyíregyházi barátaik jelenlétére utalt. A hazaikra is készültek és egy Hokika Lokika lepedő mellett az "I love Dijon" zászlót is kitették. Ez utóbbi a DVSC női kézilabda csapatát búcsúztató francia együttesnek szólt, ugyanis a nemzetközi kupában a Kézilabda Szövetség nem az elért eredmények, hanem a korábbi jó szereplést figyelembe véve nevezett csapatot az EHF Kupában, amely a Békéscsaba rovására a DVSC lett, elmérgesítve a viszonyt a két csapat és szurkolótábora között. Mivel a kezdetek óta ugyanaz a tábor van mind a két oldalon a labdarúgó és női kézilabda meccseken, így a "háború" innentől két frontot folyt.
A csapatok bevonulásakor konfetti és pénztárgépszalag esővel nyitottak, illetve többszöri sálazásuk volt még említésre méltó, amely közben több brit molinó is feltűnt a soraikban. A hangerővel nem volt gond, de igazán csak az egyszerű rigmusoknál dörrent a vendéghad és természetesen a hazaiak szidásánál, amely azért a meccs nagy részében téma volt. A szomszédos szektorokkal is ment az acsarkodás, de ennél többre nem került sor. A győzelmüket pár közúti jelzőfáklya begyújtásával ünnepelték, de ezekből szinte semmi nem látszott, ugyanis a debreceni stadion világításának hiánya miatt a találkozóra nappal került sor. A meccs végén erős rendőri kísérettel hagyták el a várost, megúsztak egy hazai kőzáport, majd úgy gondolták Mikepércsen kitombolják magukat. Kirakatokat és autókat zúztak össze (szám szerint hatot törtek totálra) és befenyítették az ott lakó falusiakat. Az irdatlan állapotoknak a rendőrség vetett véget előállítva négy renitens szurkolót, míg további tucatnyi viola ellen indítottak eljárást a hatóságok.
Még azon év novemberében a Magyar Kupában is összetalálkoztak a felek, de szurkolói szempontból teljesen eseménytelen volt mind az oda, mind a visszavágó. Tavasszal érkeztek újra bajnoki meccsre, de az egy évvel korábban tapasztalt invázió elmarad. Mintegy 400 lila-fehér azért tiszteletét tette, de most a rendőrök sokkal jobban odafigyeltek, így a meccs előtt csak kisebb, elszigetelt pofozkodás volt a Nagyerdőn. A vendégszektort ismét szépen kidekorálták a korábbról ismerős Viola Settore, Viola Zone, British Gang drapija illetve egy "Mocskos Sándor!" zászló, míg az elválasztó kerítésre Forza Viola lepedő volt felfüggesztve. Ezen kívül kikerült előre a barátság jegyében a nagy Nyíregyháza lepedő. A szabolcsiak megjelenése csak azért volt meglepetés, mert a Szpari épp az MTK-val játszott odahaza NB II-es mérkőzést. A viola tábor szurkolása kiemelkedő volt, szép sálazásiakkal és a hazai folyamatos szidásával múlatták az időt és komoly kis dobálást folytattak a déli és keleti oldalon helyet foglaló cívisekkel. Az elvonulásuk sima volt, a zsaruk dobás és támadás mentesen lezártak mindent.
1995. szeptemberében újabb bajnokira érkeztek, de a létszámuk tovább csökkent és már csak 250-en voltak a vendégben, ami még így is egy tekintélyes utazási létszámnak számít. Drapikban még mindig nem volt hiány, így a méretében impozáns Viharsarni Viola Terror és a Viola Settore mellett egy szimpla Fanatics és egy Football Crew molinó került ki és jelen voltak a szabolcsi barátok is, az ő nagy Nyíregyháza transzparensük a hátsó kerítésre került ki. A szurkolást kevésbé erőltették, csak egy kisebb mag próbálkozott, viszont a hazaiakat szidta az egész szektor és a dobálásban is egységesen vettek részt a szomszédos két oldallal. Az utcán sok rendőr posztolt és a felügyeletük mellett nyugalom honolt.
1997-ben a szezonzáróra érkeztek, de már csak egy busszal és pár kocsival, így a létszámuk nem érte el a 100 főt. A vendégszektort 10-12 perces késéssel foglalták el, de előtte még füstölögve vonulgattak a stadion melletti utcában, az a tény, hogy már ment a meccs, az nem nagyon zargatta őket. A vendégszektorban a Viola Settore, Viola Devils, Viola Zone, Violet Side lepedők mellett feltűnt a StormCorner feliratú lepedő is, de ez még nem a későbbi egységesített csoportot reprezentálta. A megérkezésük és a szektoruk feldíszítése után kék, lila és fehér füstöket gyújtottak, illetve voltak náluk lila-fehér kartonok is, de ebből végül nem mutattak be semmi látványosságot. A sima vereség ellenére jól pörögtek és szurkoltak becsülettel, amolyan minden mindegy alapon. A hazai szomszédos "oldalakkal" ismét volt vita, zrika és dobálás, de most olyan heves volt mindez, hogy a rendőrök bementek a vendégbe és két csabait elvittek egy kis modorjavításra. A meccs után pályára rohant ugyan a debreceni mag (ez akkoriban minden szezon végén divat volt Debrecenben), de akkora a lilák már kiszivárogtak. Az utcán csak egy szerencsétlenül járt autó utasaival akadt össze a hazaik, a többieket simán kivitték a zsaruk a városból.
Alig pár hónap múlva már újra a hajdúsági fővárosban volt jelenésük, de sajnos a meccsre szerdán került sor, így a keleti rangadó veszített a varázsából és a létszámából. A csabaiakat mindössze a Viola Settore képviselte és a harminc fős csabai utazórétegnek egy hang nem hagyta el a torkát. Persze sok okuk nem volt az örömre, hisz a DVSC történetének legnagyobb arányú NB I-es győzelmét aratva, 8-0-val küldte haza és ezzel az NB II-be a viharsarki ellenfelet.
1998-2002 között randevú nélkül maradtak a felek az osztálykülönbségnek köszönhetően, de 2002-ben újra feljutást ünnepelhettek a Viharsarokban és már írhatták is be a debreceni túra dátumát a noteszbe. Ekkor már az alap és rájátszásos rendszer dukált az NB I-ben, így ennek az első felvonásában találkoztak a felek. Októberben érkeztek elsőnek, de az eredményre pillantva (6-1 a Debrecennek) sok örömük nem volt az utazásban. A két busznyi vendéget a rendőrök kísérték a szektorhoz, így borítékolható volt egy pár perces késés. A szektorban olyan nyolcvanan lehettek, amely gyengébb létszám főleg az Előre harmatgyenge szereplésének tudható be. A kerítésen az egységesített viola tábort jelképezvén csak a StormCorner csoport lepedője került ki, persze a kiegészítő zászlók nem maradtak el. Mire beértek a szektorba és kitették a transzparenseiket már kettővel mentek a hazaiak, így ők ezzel a hendikeppel indították a műsort. Nem is sokat szurkoltak a csapatuknak, inkább a hazaiakat pocskondiázták és egy 101% Anti Loki zászlót mutogattak bőszen. A második félidőben egy fehér füstöt gyújtottak, amellyel felkeltették a szunnyadó rohamosztag figyelmét, akik bemasíroztak a vendégbe és brutálisan fellépve elvitték a renitenst, kiosztva közben pár gyomrost is a társait megvédeni próbálóknak. A lefújás után a hazaiak még intéztek egy rohamot a szektoruk ellen, de a riadóállásban lévő zsaruk olyan gyorsan megálljt parancsoltak nekik, hogy a violák ebből szinte semmit nem is érzékeltek. A hazaút unalmát egy kis szeghalmi megállóval dobták fel, megvárták ugyanis a csapatbuszt egy kis elbeszélgetésre, de amazok meg nem nagyon akartak dumálni, így továbbhajtottak. Ez viszont csak olaj volt a tűzre és a feldühödött szurkolók a játékosok után száguldottak és megállásra kényszerítették a járgányt, majd bezúzva pár üveget nyomatékosították, hogy itt az ideje szívből játszani. Persze itt is jött a rendőrség, meg vele a feljelentés, így a csapat-szurkoló közötti jó kapcsolat alapjait nem sikerült letenni ezzel az akcióval sem.
A rájátszásban nem találkoztak a felek, így a következő szezon márciusáig kellett várni, hogy újra DVSC - BEFC meccset rendezzenek Debrecenben. Egy nagybusszal mentek is a viharsarki violák, de megyehatártól kíséretet kaptak, így az akkoriban divatos rendőrségi taktika szerint épp hogy beestek kezdésre. A StromCorner mellett a Bad Boys legénysége és zászlót bontott és a látványos bevonulásuk után egy és kétrudasaikkal egy nagyon fasza 20 percet produkáltak. Pörögtek, szurkoltak és az ember azt hihette valami gyorsított vettek be (ami persze nem kizárt), majd mintha menykő csapott volna beléjük a zászlókat leengedték és többnyire csendben állták végig a meccs hátralévő részét. Az utcán semmi érdemleges nem történt. A rájátszásban ismét elkerülték egymást a felek, így több mint egy évet kellett várni az újabb találkára.
A 2005. májusi párosítás fájdalmas pont a violák életében, lévén a Csaba a másodosztályba tartott, míg a DVSC története első bajnoki címét biztosíthatta be épp ellenük. A hazai oldal ünneplése közben náluk a letargia volt az úr és alig negyvenen, transzparensek nélkül követték végig az eseményeket. Ráadásul a saját klubjuk rájuk állított egy hadseregnyi rendezőt, akik azon kívül, hogy végig kísérték őket, a vendégszektorban is körbeálltak őket. A lilák csak akkor szólaltak meg, ha a hazaiak nagyon belelendültek a pocskondiázásukba, egyébként csendbe figyelték a csapatuk 5-1-es kiütését. A meccs után simán távoztak Debrecenből és meg sem álltak az NB III-ig, ami előrevetítette, hogy a két keleti rivális egy jó darabig nemigen fog azonos osztályban szerepelni és találkozni.
Ezután a lila-fehérek majdnem az alapoktól kezdtek mindent, de rutinból megnyerték a harmadosztályt, amivel feljutottak a kettőbe, hogy újra kiessenek és ismét bajnokok legyenek. 2008-tól aztán stabilizálták a csapatukat az NB II-ben, ahol egy új érzéssel kellett megküzdeniük, nevezetesen az ellenfelek sorában ott szerepelt a DVSC, de ez nem a nagycsapat volt, hanem a tartalék, a kettő, a B és ez az egyik lehető legrosszabb felállás ismerve a két tábort és az elmúlt évtizedek rivalizálását.
Az első ilyen irányú debreceni utazásukra igen érdekes napon és körülmények között került sor. Történt ugyanis, hogy a DVSC II - BEFC NB II-es meccs napján Békéscsabán, a DVSC női kézisei vizitáltak és a két meccs pont olyan időpontban volt, hogy a kézilabda találkozó után a debreceniek még hazaértek, a lilák pedig el tudtak utazni Debrecenbe a focimeccsre. Már az út is izgalmasnak ígérkezett, hisz együtt kellett volna jönniük a feleknek, ám végül ki tudja hogyan és milyen módon, de nem találkoztak, sőt, a cívisek nagy része úgy gondolta, itt már nem lesz csabai vizit és el is engedte a napot. Csak egy 25 fős mag ment ki a DEAC-pályára és nekik lett igazuk, mert igaz késtek vagy 20 percet a violák, de megérkeztek. Mondjuk drapit nem hoztak magukkal és szurkolni se voltak hajlandóak, de eljöttek, ami azt jelentette volt vér a pucába. Tisztelet érte. A hazai részről a meccsen és a meccs végén volt egy megindulás feléjük, de itt még nem történt semmi komoly a rendezőknek és pár szolgálatot teljesítő rendőrnek köszönhetően. Derecskén viszont összeakaszkodtak a felek és egy komoly csatában állták becsülettel a sarat a violák. A korrekt küzdelem után nem is kiáltottak ki győztest, hanem megegyeztek a felek, hogy egy hét múlva találkoznak ismét egy kis erdőszéli felmérőre a DVSC - BENKSE női kézilabda mérkőzés apropóján. Becsületükre legyen mondva jöttek, láttak, igaz nem győztek, de a maximális tisztelet kijárt ezen odaállásért is.
2010-ben a mostoha időjárási körülmények miatt egyik centerpálya sem volt alkalmas meccs rendezésére, így az Oláh Gábor utcai műfüvesen került sor a bajnoki találkozóra, amely helyszínválasztás egy tollvonással kizárta a csabai drukkereket a találkozóról.
2011. áprilisában már a korai órákban Debrecenbe érkeztek, sétálgattak és iszogattak rendőri felügyelet nélkül. A bevállalós mutatványnak meg lett az eredménye, hisz a hazai fiatal huligánok rájuk csaptak és pillanatok alatt leterítették őket, mondhatni esélyük sem volt a violáknak. Persze próbálkoztak ellenállni, elrepült pár üveg, szék oda és vissza, de végül minden csabai földre került. Aztán amilyen gyorsan jöttek a hazaiak olyan gyorsan fel is szívódtak, így a kiérkező rendőrök a sebeiket nyalogató lilákat gyűjtötték be és ellenük csoportos garázdaság címszóval eljárást kezdeményeztek. Az eset után nem voltak vendégszurkolók a délutáni mérkőzésen és sajnos a további rendőrségi vegzálást sem úszták meg.
2012-ben ismét tavasszal bonyolították le a DVSC II - Békéscsaba 1912 Előre SE mérkőzést és az előző évi események miatt a találkozót kiemelt kockázatunka minősítették, azaz a DEAC stadion nem felelt meg a meccs helyszínéül. Mivel az Oláh Gábor utcai stadion is foglalt volt, így a meccset egyszerűen zárt kapussá nyilvánították, azaz nem kellett a nézőkkel és ezáltal a vendégszurkolókkal sem foglalkozni.
2013. májusában egy bajnokesélyes Békéscsaba érkezett Debrecenbe, de mindössze 5 fő kísérte el a lila-fehér drukkereket a találkozóra. Csak üldögéltek, majd a végén megünnepelték az egyenlítő találatukat, ám ezzel a feljutás nem jött össze. Ezután viszont összevonták NB II mezőnyét és a második számú gárdákat száműzték az NB III-ba, így ismét debreceni találka nélkül maradtak a felek. Egészen 2015-ig, akkor ugyanis egy megszerzett második hellyel feljutottak az első osztályba. Előtte a Ligakupában még összefutottak egy csoportmeccs erejéig, de ugye az a sorozat nem sok embert mozgatott meg a szurkolótáborok körében, így a debreceni összecsapásra sem érkezett senki.
A feljutásnak hála 10 év után újra DVSC - BEFC találkozóra került sor az NBI-ben, ám a 7-0-ás hazai siker a korábbi idők eredményét idézte. A régóta várt találkozóra 2015. októberében került sor és mintegy 100 csabai erős rendőri felvezetéssel érkezett az új Nagyerdei stadionba, az NB I háromfordulós rendszerének második kanyarjában. A StormCorner és Bad Boys lepedők mellett egy Fans Békéscsaba molinót is kitettek, valamint több kiegészítő zászlót. A szurkolással egy 50-60 fős mag foglalkozott és a hazaiak provokációira is előszeretettel válaszoltak, így jól elvolt egymással a két tábor. A meccs katasztrofálisan alakult számukra, így a debreceni fiesztát már meg sem vártak és gyorsan leléptek a városból. Aztán Berettyóújfaluból jött a hívás, hogy ott várják szeretettel a cíviseket, akik nem voltak restek és kimentek utánuk, de az erős rendőri jelenlét miatt nem volt értelme erőltetni az összecsapást.
Mivel ez egy igen gyenge szezonja volt a Békéscsabának simán kiestek és újra másodosztályúak lettek, azaz innentől évekig nem volt találka a felek között Debrecenben. Majd eljött a 2020-as esztendő és a Debreceni Vasutas "gondolta" úgy, hogy alámerül az NB II sötét bugyraiba, amely előre vetítette a csabaiak újabb debreceni vizitjét, sőt, mindjárt kettőt, hiszen a DEAC meg feljutott az NB III-ból, így oda is jönni kellett a violáknak.
Elsőnek a DEAC - Békéscsaba meccsre került sor, ahol mintegy 50-en viharsarki tette tiszteletét és fekete-fehér tábor híján övék volt a Nagyerdő. Szépen dekorált transzparenseik mellett pár kisebb lengetőst és kétrudast is bevetettek és szurkoltak becsülettel. Ez egy jó fellépés volt részükről a debreceni egyetemi csapat ellen.
Aztán novemberben került volna sor a nagyok találkozójára, de sajnos a Covid-19 és a csabai csapat közbeszólt. Történt ugyanis, hogy az Előre el sem utazott Debrecenbe, így a meccset 3-0-val a hazai csapat kapta. Kár érte, hisz arról szólt a fáma, hogy nagyon készülnek a Viharsarokba és az invázióra velük tart majd a nyíregyházi és újpesti különítmény is, sajnos a világjárvány és a vírusban megtizedelt csabai csapat ehhez nem asszisztált, így elmaradt az őszi szezon egyik legjobban várt rangadója az NB II-ben.
Innen egyszerű a történet a DVSC bajnok lett, a DEAC kiesett, a Csaba marad az NB II-ben, így azóta nem rendeznek Debrecen - Békéscsaba rangadót, kivéve a női kézilabdában, de az egy olyan mozgalmas része a két tábor életének, hogy arra majd egyszer, egy külön bejegyzésben tekintek vissza
hancsi78
Képek: Bad Boys Békéscsaba / Békéscsabai EFC / Nagy Balázs (Big) / Derencsényi István / Dihet Tibor / DVSC / Égerházi Péter / Hajdú-Online / Sándor Jutka / Sándor Mihály / StormCorner Békéscsaba / Ultras Debrecen
