DVSC (Női Kézilabda)

Vasutas a Csapatunk

Debreceni  VSC - Női Kézilabda Szakosztály

 

A Debreceni Vasutas Sport Clubot még 1902-ben alapították, mint Egyetértés FC-t és kezdetben  csak a labdarúgás jelentette a klub profilját. A további szakosztályokat a későbbi időkben állították fel, így a női kézilabda részlegre egészen 1948-ig kellett várni. Az akkori rendszernek megfelelően a csapat elsőnek nem a DVSC elnevezést kapta, hanem mint Debreceni VSE szerepeltek a nyilvántartásban, amely a következő évben Debreceni Lokomotív SK-ra változott, amely ekkor országosan érintette a vasutas egyesületeket. Az új névnek köszönheti a klub jelenkori népszerű becenevét (LOKI) így ha másért nem is, ezért megérte egy kicsit "másképp" szerepelni. A női kézilabda csapat tényleges történetét tehát 1948. május 1.-től számoljuk, amikor is Bokor Ferencnek a MÁV igazgatóság pénzügyi ellenőrének felhívására összegyűltek a kézilabdát szerető vasutas lányok a "műhelytelepen". Az első meccsre a Békéscsabai Lokomotív SK ellen került sor és a 13-1-es vereség azt jelentette, hogy van még hová fejlődni a debreceni kézilabdasportnak.  

Az 1951-ben beinduló az országos kispályás bajnokság új teret nyújtott az egyesületnek és éltek is a lehetőséggel, hiszen a következő év februárjában hatodik helyen végeztek. A csapat ekkor már egészen összeérett és jó párszor megmutatta oroszlánkörmét az ellenfelekkel szemben. A városban, ebben az időben több jól működő női kézilabda klub is szerepelt (Debreceni Petőfi SK, Debreceni Dózsa SE, Debreceni Kinizsi SE) akik igen jól szerepeltek a honi bajnokságokban. Az első nagyobb változást a csapat életében az 1955-ös esztendő hozta el. Ekkor központi utasításra össze kellett vonni a szakszervezeti egyleteket (Lokomotív, Postás, Előre) így az új gárda mint Debreceni Járműjavító Törekvés Sport Kör lett bejegyezve, de a lányok csak a szimpla Debreceni Törekvés SK néven versenyeztek.  A fúzió aztán elhozta a nem várt sikert a klub életében és az országos középdöntőbe jutottak, Viszont lemaradtak a döntőbe jutást jelentő első helyről, mert a Budapesti Pamuttextil jobb gólaránnyal rendelkezett. Aztán egy váratlan fordulat következett és kiderült, hogy a csoportban szereplő nagykállóiak jogosulatlanul szerepeltették egyik játékosukat, így a debreceni óvást követően törölték az eredményüket. Ez azt jelentette a végeredmény szempontjából, hogy immár a debreceni csapat jutott az országos döntőbe. A szövetség salamoni döntésre szánta el magát a két csapat között egy osztályozó meccset rendelt el, amelyre a döntő előtt egy nappal került sor. A debreceni lányok 5-2-re lehengerelték az ellenfelet, így másnap már a bajnoki címért játszhattak. Lendületbe jöttek és nem is vettek vissza, mondhatni meggyőző fölénnyel zsebelték be az országos kispályás bajnoki címet a csapat története során először. Ebben az időszakban egyébként piros-feketében játszott a csapat és hazai pályának a Diószegi úti parkettás csarnok számított, persze csak hidegben, mert jó időben valamelyik fedetlen debreceni  salakos pályán játszottak. A következő években már nem sikerült megismételni a kezdeti  bravúrt és legjobb esetben is csak a középdöntőig jutottak a honi pontvadászatban. 

Az 1956-os forradalom után, a csapat visszakapta eredeti nevét (DVSC) és színeit (piros-fehér), de úgy látszik ez nem hozott szerencsét és megszerzett két kilencedik hely után a 13. hely már nem volt elég a bennmaradáshoz és kipottyantak a második vonalba. Az NBII Keleti csoportjában az első évben nem voltak gondok és a második helyen végezve csak éppen hogy lemaradt a gárda a feljutástól, de ezután sajnos ínséges idők következtek. A társaság többnyire a középmezőnyben tanyázott, de a hatvanas évek közepén a kiesés réme is fenyegette a társaságot. Az alacsonyabb osztályra nem kellett sokat várni, mert  a bevezetett  NBI/B-nek köszönhetően kiesés nélkül is a harmadik vonalba kerültek a csajok, a rosszabb bajnoki helyezésüknek köszönhetően. A hetvenes évek elején volt egy kis előrelépés és előbb a harmadik, majd az első helyen végezve visszakerültek a második vonalba, de átlagos szereplés mellett három év után ismét az NBII-ben találták magukat. A következő felemelkedésre szerencsére nem sokat kellett várni. 1976-ban még csak második, de 1977-ben már az NBII bajnokaként feljutottak az NBI/B-be. Szerencsére itt sem volt megállás és az első tanuló évben csak ötödik, majd a következő szezonban a  második és egyben feljutó helyen végeztek a lányok. Ez azt jelentette, hogy hosszú évtizedek után lett újra első osztályú női kézilabda csapata a Debreceni Vasutasnak. A sors fintora hogy ezt ismét nem az eredeti nevén érte el a gárda, hiszen helyi nyomásra, fúzióra léptek a DMTE egyletével, és mint DMVSC masíroztak az NBI-ben, új színeikkel a kék-sárgával. A csapat elsődleges célja az volt, hogy bennmaradjanak az NBI-ben és ennek megfelelően láttak neki a következő szezonnak.  

A kezdeti évek kicsit viszontagságosan alakultak, de mindannyiszor sikerült kivívni a bennmaradást és néha egészen sziporkázó játékkal is elő tudtak rukkolni a csajok. Ami nagyon fontos tényező volt még erre az időszakra nézve, azaz aktív szurkolók megjelenése a találkozókon. Az addigi családias légkört felváltotta egy hangulatos meccsélmény nem csak a hazai meccseken, hanem idegenben is. 1981-ben aztán új korszak köszönt a csapatra és a megérkező Komáromi Ákos fenekestől felforgatott mindent és kemény munkával sikerül egy ütőképes együttest kiküldenie a parkettre. Az első évben hatalmas meglepetésre az addig kieső szerepkörben tanyázó DMVSC a negyedik helyen végzett. Az azt követő évben már nem sikerül megismételni ugyan a jó bajnoki szereplést, de nem kellett búsulni, mert  bemasíroznak a lányok az MNK döntőjébe. A végső siker még nem jött össze, de kétségtelenül emelkedőben volt a debreceni női kézilabdázás színvonala. Olyan neves játékosok fémjelezték ekkor a debreceni csapatot, mint Sáfi Márta, Tóth Ildikó, Szántó Anna, Szilágyi Kati, Nagy Zsuzsa, Pusztainé vagy éppen Bojtor Jolán. A csapat innentől egyre erősebb lett és Komáromi építő munkájának köszönhetően a dobogós helyek is egyre közelebb kerültek. Az első kiemelkedő siker az MNK-ban jött el a szárnyait bontogató sikercsapatnak, melyet 1985-ben sikerült elhódítani. Ami ezután következett az a befektetett munka csúcsa volt. Először hazai vizeken arattak a lányok és a bajnoki arany (1987) mellett többször álltak a dobogó másik két fokán, míg az MNK-ban négyszer is az élen végeztek. A hazai remek szereplés természetesen magával hozta a nemzetközi szinttérre való kijutást is. Mindjárt az első indulásnál a döntőig masíroztak a lányok, de ott sajnos a lipcsei terror még győzni tudott a gyenge magyar sportdiplomácia felett. Persze nem minden év volt ilyen sikeres, a megszerzett MNK elsőségek mellett többször bukott is a csapat, valamint a nemzetközi kupában is volt, hogy már az első fordulóban búcsúra kényszerültek.   

1989-es rendszerváltás után újra piros-fehérben és DVSC néven szerepeltek a lányok. A hazai porondon a sikerek mellett a nemzetközi kupákban kétszer (KEK, EHF) is a döntőbe masíroztak. Igaz mindkétszer idegenben lőtt több góllal az ellenfél kaparintotta meg a trófeát. A döntők és a BL szereplés ellenére még is mindenkinek a Radnicski Beograd elleni hazai meccs maradt meg ebből az időszakból. Az a meccs, amikor a kinti nyolc gólos vereség után annyira jól játszottak hazai pályán a lányok, hogy valósággal átgázoltak a szerbeken és 16 góllal diadalmaskodtak. A dolog kicsi szépséghibája, hogy az azt követő két randevún mindkétszer a Radnicski bizonyult jobbnak és sajnos egyszer ez a KEK finálé volt. A közben az MKSZ a bajnoki lebonyolítást egy kicsit átszervezte, így sok év után először a csapat lecsúszott a dobogóról a rájátszásos köröknek köszönhetően. A következő idényben ismét egy bronz jutott és a szövetségnek köszönhetően elindulhattak az IHF Kupában (a békéscsabai lányok rovására), de onnan hamar ki is pottyantak. 1993-ban egy névszponzor érkezett a csapathoz és innentől, mint DVSC Symphonia játszottak a bajnokságban. Az EHF Kupára keresztelt sorozatban ismét a döntőbe kerültek. Sajnos a szerencse most sem volt a csapattal és negyedik döntőjüket is elvesztették azoknak a fránya idegenben lőtt góloknak köszönhetően. Ekkor mindenki azt hitte a csapaton átok ül, ha nemzetközi kupafináléról van szó. Ettől függetlenül nem csüggedtek a csapatnál és a Csapó Erika, Szopóczy Brigitta, Jeddi Manyi, Nyilas Tünde nevével fémjelzett gárda csak úgy maradt le a hazai bajnoki aranyról, hogy a megnyerhető harminc meccsből 27-et bezsebeltek, de sajnos "mindig" volt egy csapat, amelyik jobbnak bizonyult. A hazai „kudarcok” mellett az EHF Kupában vigasztalódott és két éven keresztül nem talált legyőzőre a sorozatban. Megszerezve ezzel egymás után kétszer a hőn áhított nemzetközi trófeát, mely addig egyetlen egy csapatnak sem sikerült. Közben a nemzetközi szuperkupán is részt vettek a lányok, de a döntőbe csak egyszer sikerült bejutniuk, akkor is vereséget szenvedtek az orosz Volgogradtól. A már említett kézilabdázó hölgyek mellé ekkor már olyan klasszisok sorakoztak fel, mint Borók Rita, László Kriszti, Virincsik Anasztázia, Halcsik Ildi vagy az ukrán Irina Szamozvanova. A második aranykorszak vagy még az első (kinek hogy tetszik), nehezebb időszak köszöntött a csapatra és mind anyagiakban, mind játékosokban jelentős veszteségeket szenvedett. A klasszis játékosok szétszéledtek Európába és a teljesen kicserélődött gárda, már csak a dobogó közelébe jutott, de fellépni már nem sikerült az emelvényre. Az egyetlen cél ebben az időszakban a nemzetközi szereplést jelentő helyek valamelyikének elcsípése, aminek rendre eleget tett az egyesület, de kupákban sok babér nem termett a lányok számára.   

1999-ben teljessé vált a létbizonytalanság a csapat háza táján, mert játékos alig, pénz szinte semmi. Ekkor jött a megváltónak számító Komáromi Ákos, akinek nem kisebb feladata volt, minthogy a semmiből építsen egy új csapatot. Közben a Symphonia is kiszállt a csapat mögül, így új névszponzor után nézve az új idényt már DVSC Valdorként kezdték a lányok, mely gárdát sokan a kiesőjelöltek között tartották számon. Ennek ellenére negyedik lett a csapat, mely fiatalon is megmutatta, hogy nem hagyják cserben mindig hűséges szurkolóit. Az egyesület pár rutinos egykori nagyágyúja mellett a fiatal tehetségeire épített és néha kiugró eredményeket produkált. A korszak legkiemelkedőbb tette a 2001-es kupadöntőbe kerülés volt, melyet ugyan simán elvesztettek a fiatal piros-fehérek, de a sikerre éhes közönség úgy ünnepelte a társaságot mintha az övék lett volna a trófea. A tudatos csapatépítésnek megvolt ugyan az eredménye, de megfelelő anyagi erőforrások híján csak a középmezőny élére tudtak odaérni, amely ismét csak arra volt elég, hogy két év szünetet követően nemzetközi vizeken is megmutassa magát a társaság. 2004-ben elvesztette névszponzorát a csapat a helyi Húsipar csődje miatt, így ismét csak DVSC-ként szerepeltek. Még ezen év nyarán felújították a Hódos burkolatát, így a régi hazai pálya, az Oláh Gábor utcai Sportcsarnok lett a lányok ideiglenes otthona. 2007-től a helyi élményfürdő támogatta a csapatot. Ekkor DVSC Aquaticum néven szerepeltek.  Részsikereket a Magyar Kupában könyvelhetett el a gárda és három éven keresztül bejutottak a négyes döntőbe és ott folyamatos fejlődést mutatva előbb a negyedik, majd a harmadik végül a második helyen végeztek, de az akkor már trónon lévő ETO, Fradi duót lehetetlen volt letaszítani. A bajnokságban 2009-ben ért fel a harmadik helyre a csapat, amely azt jelentette, hogy 13 év után sikerült újra dobogós helyre állniuk. Még ebben az évben, a továbbra is nehéz anyagi helyzetben lévő csapat mögé az egyik törzsszurkoló állt. A támogatói szerepkörből tulajdonossá előlépő Gellén András próbált egy tudatos célkitűzéssel bajnokcsapatot fabrikálni. Az Aquaticum kiszállt a főtámogatói szerepkörből és a csapat, mint DVSC Korvex vitézkedett a bajnokságban és nemzetközi vizeken. A befektetett pénz meghozta a gyümölcsét és a DVSC két ezüstérmet szerzett a magyar bajnokságban és kétszer indulhatott a Bajnokok Ligájában. Sajnos 2011-re a pénz ismét elfogyott és az ország csődje a csapatot is magával rántotta. Az igazolt játékosok mellett a saját nevelésű játékosok is elhagyták a süllyedő hajót és csak az ifik maradtak kivívni a bennmaradást. A csapat ettől az évtől már DVSC Fórum Debrecen néven tevékenykedett és 2012-től a város lett ismét a tulajdonos és egyben a főtámogató. Ebben az esztendőben a kieső jelöltnek titulált debreceni lányok a szurkolókra támaszkodva megmutatták, hogy mit jelent a piros-fehér szív és kivívták a bennmaradást. Aztán nem tudni mi lett a csapattal, de az előző évi küzdelmekből semmit nem maradt. Egy olyan szezont produkáltak, ami sokáig fájó pont lesz a szurkolók életében. Nem is a kiesés, hanem a lélektelen játék tette be a kaput sok-sok drukkernél. A kiesésből végül szerencsés bennmaradás lett, lévén több csapat nem vállalta az NBI-et, de ez csak egy kis szépségtapasz volt a "csúnya" leszereplés után. Az új szezont DVSC TVP néven kezdte meg a Loki és cél a bennmaradás kivívása, melyhez ismét kellő támogatást nyújt a mindig kitartó debreceni tábor.

2014-ben vezetőségváltás történt. A cél kevés légióssal, a fiatalokra alapozva a bennmaradás kivívása. Merész álmokban szerepelt csak a nemzetközi kupát jelentő hely elcsípése. Közben a támogatói kör fokozatosan erősödött. A tehetséges debreceni kézilabdázók is egyre nagyobb rutint szereztek és ennek a tudatos erősítésnek köszönhetően a szurkolók is egyre jobban a csapat mellé álltak. Ezzel együtt a csapat neve is bővül és DVSC TVP Aquaticum lett a hivatalos megszólítás, ami a következő évben ismét visszarövidült DVSC TVP-re. 2016-ra már látni lehetett, hogy tudatosan gondolják a kézilabda szakosztálynál, hogy újra meghatározó tényezővé váljanak a honi berkekben. A bajnoki elődöntőt, majd a bronzcsatát is elbukta ugyan a csapat, de a megszerzett negyedik hely újra megnyitotta a kapuit a nemzetközi szintérre. A lányok és a szurkolók egyre jobban egymásra találtak, amit beárnyékolt a gyász. Februárban történt az a tragikus baleset a Békéscsaba – DVSC keleti rangadóról hazafelé, amely három fiatal debreceni drukker halálával végződött. A következő évben az MKSZ visszatért a hagyományos bajnoki lebonyolításhoz, amely nem kedvezett a csapatnak és újra csak a 7. helyre ért oda. A Nemzetközi Kupában is gyenge volt a visszatérés (azonnali kiesés a Nantes ellen), de a kecskeméti MK Final Four-ban legalább megszerezték a bronzérmet a DVSC fiataljai. Két visszafogottabb év következett részsikerekkel, de se a bajnokságban, sem a kupában nem szerepelt valami fényesen a fiatal debreceni gárda, immár új néven DVSC Schaeffler-ként. 2020-ra aztán ismét elkapták a fonalat és minőségi igazolásokkal a bajnokság első harmadában végzett a csapat. Ráadásul a nemzetközi kupában is csoportkörig jutottak, ahol egy remek kezdés után végül csak a harmadik hely és a könnyes búcsú maradt. A remek szereplést a coronavírus terjedése és a megállítása érdekében tett intézkedések szakították félbe. Az MKSZ úgy döntött be kell fejezni a további küzdelmeket, így az csonka maradt. A következő év is a vírus árnyékában zajlott. Korlátozásokkal, egy bajnoki hatodik hellyel, Magyar Kupa ezüsttel és egy felejtős nemzetközi szerepléssel. A következő esztendő sem volt sikeresebb, viszont az idei évben már mutogatta oroszlánkörmeit a csapat, igaz néha kiscica módjára feküdtek le az ellenfélnek. A játék összképe, az elért eredmények viszont nagyon biztatóak a jövőre nézve. Hajrá Vasutas! Boldog Születésnapot DVSC!

hancsi78

Képek: DVSC / Hajdú-Online / Ultras Debrecen / Derencsényi István / Sándor Mihály / Dihen Tibor

Forrás:

Gurbán György: Királynők piros-fehérben

Varga Lajos: Szép volt lányok!

Dr. Fésüs László: Debrecen versenysportjának bölcsője a DTE

www.dvsckezilabda.hu

www.haon.hu