BUÉK

 

Egri FC - DVSC (2023.09.16)

Szeptemberben volt szerencsém a Lokomotívot elkísérni egy kupameccsre, Egerbe, ami öröm és boldogság számomra, hisz ritkán jutok ilyen mennyei mannához. Az már egy más kérdés, hogy a tervek szerint mindennek másképp kellett volna alakulnia.

Alapból, az ultrák által meghirdetett vonattal akartam nekivágni az utazásnak. Több mint két órás zötykölődés, sörözés, beszélgetés, nosztalgiázás. Ide nekem minden percét! Aztán az élet gyorsan átírta mindezt, és mentem kocsival, de legalább tudtam menni. A röpke távot gyorsan letudtuk, még akkor is, ha az autópálya egy része le volt zárva, mert egy román kamionos úgy gondolta, pont aznap szakítja át a szalagkorlátot minden lehetséges irányban. Az út a korlátozott négyfős létszámmal is kellemesen telt, hisz szűk körben is lehet beszélgetni és nosztalgiázni, a sörözéstől viszont eltekintettünk. Közben a vonatos brigád is zötykölődött, mentek vagy 25 km/órás sebességgel, de így legalább senkinek nem kellett félnie attól, hogy kialakul nála valamiféle iszony a gyors utazási sebességtől. A lényeg, hogy a meccs kezdetére mindenki szépen befutott Eger városába. A jegy egységesen 300, a faszt, 700 forintba került – mindezt egy tollvonással megoldották, mint a csodálatos kilencvenes években-, ami több mint a duplája volt az eredetinek, de azért még így is barátinak volt mondható.

A beléptetéssel nem volt semmi probléma, a büfé is próbálta kiszolgálni az igényeket – a szünetig nem is volt gond, ám, utána akadozott az ellátás –, viszont a mozgóbudi és az egykori vendégszektor kerítésére eszkábált mosdó mosolyt csalt még azok arcára is, akik sok mindent megtapasztaltak már az évek során. Az egri stadion egy igen nosztalgikus létesítmény, és a főlelátóját látva egyfajta csodálattal adózhatunk az alkotóknak. Debreceni szurkolói szempontból mindenkinek az a régi esemény ugrik be, amikor módszeresen szétverték a debreceni hordát az egri fakabátok, és akkor a helyi szurkolókkal (akkor még Dózsa néven futottak) sem volt éppen baráti a nexus. Azóta nem is volt komoly csata a két fél között, és az NB II-ben ugyan még összefutottunk párszor, de ott többnyire nyugalom honolt. Volt még az a szerencsétlen év 2012-ben, amikor feljutottak ugyan a legmagasabb osztályba, ám az oly kedves MLSZ nem engedte őket otthon játszani. Mi is Miskolcra mentünk az Eger–Lokira, ők meg néha Debrecenbe, ha fogadni akarták az aktuális ellenfelüket. Maradjunk annyiban, a stadion nosztalgikus. Az omladozó betontól, a sorok közt növő gazról, a toldott-foldott szektoroktól és kerítésektől most tekintsünk el, pontosabban vegyük úgy, hogy apáink, nagyapáink is ugyanezt láthatták eredetibb és újabb kivitelben.  Az egri foci viszont azóta sem emelkedett fel.  A 2012-es feljutás is többet ártott, mint használt, új stadionról meg azóta nincs is szó.

Nem meglepő, hogy a szurkolóik sem lettek többen, és a mostani kupameccs sem hozta lázba a hazai drukkereket. Azért vagy 500-an kimerészkedtek a stadion egyik felébe (a másik fele a vendégeknek volt lezárva), de nagy lelkesedést nem mutattak a találkozó iránt. Tábor és szurkolás egyáltalán nem volt, azonban a korlátra a helyi „jóban-rosszban” kitartó drukkerek kitűztek tucatnyi piros-kék lobogót, ellenben más zászló, transzparens, sál vagy akármi, az nem került ki. A vezető találatot ugyan megünnepelték, néhányan még fel is pattantak, ám az öklét senki nem rázta a vendégek irányába és innentől csak „hangosan izgultak”. A meccs végén tudtam meg, hogy a kis rudakra tűzött zászlókat az Öregriek névre hallgató – nevükből kisilabizálható, hogy nem éppen fiatal harcosokról van szó – szurkolói szervezet aggatta ki, akik a stadionban egy kisebb klubhelyiséggel is rendelkeznek. Ide én is betértem hazafelé bandukolva és kaptam is egy Egri SE-zászlócskát – a selyemsál elfogyott, kötött nyakbavaló meg nem is volt –, amit ezúton is köszönök szépen az Öregrieknek.

A debreceni oldal hozott egy nem olyan rossz létszámot, bár egy szombati, aránylag kellemes napon lehettünk volna többen is. Persze, kicsit csalóka a kép, hisz a vendégszektor betonkaréja melletti üllő rész is a piros-fehéreknek volt fenntartva, ahol voltak is szép számmal cívisek. Ha tippelnem kellene, akkor olyan 350 utazó hajdúságiról beszélnék. A szurkolással ennek a harmada foglalkozott érdemben, de kitartóan csak 50-60 fő, főleg a fiatalabb nemzedék és pár énekelgető veterán. A hangulat nem is volt pokoli, ám az előénekesnek és a dobosoknak hála szinte folyamatos volt a dalolászás. A kerítés is szép dekorációt kapott, így az összkép nem volt rossz. A meccs annál inkább. Egy nyögvenyelős kilencven perc, ami sokáig döntetlenre állt. A 86. percben ment mennybe a Loki, viszont kis szerencsével vagy jobb rúgótechnikával ez is lehetett volna újra döntetlen, ha a kilencvenedik percben a debreceni kapura törő egri csatár rendelkezett volna ezen földöntúli tulajdonságok egyikével. A végén öröm és boldogság a vendégszektorban, csalódott moraj a hazai oldalon. Persze a papírforma egyértelmű debreceni továbbjutást ígért, ellenben a játék képe alapján legalább 11-es rúgásokat megérdemelték volna a derekasan küzdő egri „vitézek”. Szerencsére nem így lett, nyert a Loki, és a játék képe alapján senkinek nem is hiányzott semmiféle ráadás. Kivéve persze nekem, aki kb. „egy évben egyszer látja szeretett csapatát”. Önző viszont nem vagyok, jobb volt ez mindenkinek így. A továbbjutás megvolt, a performance viszont lehetett volna jobb a pályán és a lelátón egyaránt. A hazaútra felvettünk plusz egy főt a kocsiba, így kissé szűkösebb lett a hely hátul, igaz, a „sok jó ember kis helyen is elfér” alapon ezzel sose volt gond Debrecenben.

hancsi78

Kellemes karácsonyt