FCG Bordeaux - DVSC (2001.09.20)

 

FC Girondins Bordeaux – Debreceni VSC   5-1

Bordeaux – Chaban Delmas Stadion

2001.09.20

 

A nem túl nagy nevű FC Nistru Otachi Unisport kiverése után a már sokkal ismertebb FC Girondins Bordeaux várt a csapatra az UEFA kupában és ezzel együtt egy komolyabb túra ránk, szurkolókra. A szervezkedés a sorsolás után el is indult, szerencsére hamar meg is durrantottunk egy 12 fős kisbuszt és már jöhetett is a túra. Persze kellő mennyiségű étel és ital készlettel ellátva, főleg itallal, amelynek bázisát két húszliteres kannába bekevert boroskóla adta a csomagtérben. Az út nagyon jól telt, ráadásul elég hamar indultunk, így volt idő sok pihenőt beiktatni, ami dalolászással, focival és nézelődéssel telt. Persze a buszunkkal akadtak problémák, így a világítás, a kézifék sérülése és az a tény, hogy csak kilenc főre van levizsgáztatva nem nagyon zavarta a brigádot. Bíztunk sofőrünk leleményességében és szakértelmében. Igaz ilyen kvalitások mellett keresni kellett azt az osztrák határátkelőt, ahol át tudunk slisszanni, ami végül is sikerült, sőt, hogy a figyelmet ne vonjuk magunkra, volt, aki papírok nélkül nemes egyszerűséggel sétált volna át a határon. Megoldottuk, nem volt gond. 

A komolyabb baj Franciaország közepén kezdődött (de nem a busz volt a hibás), ekkor jött ugyanis az első üzenet, hogy a megtámadhatatlannak hitt Amerikát terrortámadás érte és emiatt Európában elmaradnak a nemzetközi labdarúgó meccsek. Mi ennek minden részét poénnak vettük, majd egy francia kis kocsmában már láthattuk a TV-n keresztül, hogy a repülőgépes merénylet nem volt tréfa! Bánatunkba (vagy éppen örömünkben) mindjárt sikerült is elveszteni „privát ballonunkat” egy tóban, majd rövid megbeszélés után úgy döntöttük folytatjuk az utunkat, hiszen már a közelben jártunk (alig 5-600 kilométerre), illetve nem nagyon akartuk elhinni, hogy el fognak maradni a meccsek. A többi kisbusz visszafordult, lévén ők jóval később indultak, nekik ez csak egy röpke kaland volt, de mi vánszorogtunk tovább, folytatva életünk nyugati túráját. Volt egy repülőgép is szervezve „gazdagabbéknak”, de ők meg fel sem szálltak. Mi viszont robogtunk az ismeretlenbe, sofőrünk már elég fáradt volt, de megállni nem szeretett volna, így műanyag flakonba ürített, ezzel is csökkentve a menetidőt, amit megnövelt azzal, hogy nagy ívben próbáltuk kerülni a fizetős autópályákat. Bordóba érve aludtunk egyet (lévén este érkeztünk meg) a halpiacon, a hajnali kufárok nagy örömére, majd másnap felderítettük a várost, a stadiont és kiszaladtunk az óceánpartra egy kis hideg fürdőzés kedvéért. Itt ismét foci, úszás és egy UEFA-nak küldött látványos üzenetet vetettünk be és nem mellesleg le is zuhanyozhattunk a nyilvános tusolókban. Ekkor még eszünkbe se jutott, hogy meg is lehetne szállni valahol, mondjuk pénzünk se sok volt rá, így maradt a jöttünk, láttunk, mentünk verzió. Sajnos most nem láttunk, vagyis láttunk, csak nem azt, amiért elindultunk, így csalódottan hazafelé vettük az irányt. A haza út kissé „balesetesre” sikeredett (na itt jött el a busz és a pilóta ideje) megdolgoztunk egy vadonatúj Peugeot, kivittünk pár sorompót a fizetőkapuknál, tolattunk az autópályán mindez kiváló sofőrünknek köszönhetően, aki hazafelé is úgy gondolta, inkább nem alszik, mert úgy gyorsabb. Aztán Németországban jött egy nagy dugó, melyben a fék nem bírt magával és Stuttgartnál teljesen el is szállt. Szóltunk, hogy nem lehetne használni esetleg a kéziféket, de mint kiderült az már akkor sem működött amikor elindultunk. 

Persze mindezen tények sem zavarták a sofőrünket és úgy gondolta ő így is haza visz minket és egyetlen szeme fényét a kisbuszt. No Para! No Pánik! Semmi Pác! Mondta ő, de volt! Meg elég volt! Fáradtak és nyűgösek voltunk és még a meccs is elmaradt! Nem kértünk tovább a „féktelen” száguldozásból! Pihenni akartunk és nyugodtan utazni. Ezért váltottunk és stoppal eljutottunk Sopronig, majd onnan vonattal haza. Éppen időben, mert egy gyors zuhany után már mehettünk is az „oláhgabira” ahol az Újpest várt ránk ellenfélként a magyar nemzeti bajnokságban. Ezen meccs részleteiről, majd talán később számolok be, most átugorjuk ezt a kilencven percet és azt a két napot, amit otthon töltött a társaság. Sok időnk nem volt regenerálódni, hiszen másfélnapos pihenő után újra nekivágtunk Franciaországnak, igaz ekkor már pár fős csere történt az utaslistán, hisz szabadsággal, pénzzel is szűken voltunk ellátva. Második nekifutásra kicsit komolyabb volt a busz és a vezetője, így nem volt gond az oda út során. Ráadásul nem is robbantottak azon a héten a sebezhetetlen USA-ban, így úgy nézett ki a meccs is meg lesz tartva. A második megérkezés is hasonlóan telt, azaz parkolás után jött a városnézés, a stadionlátogatás, majd az óceán helyett most fürdés egy szökőkútban, egy „tokaji” elvesztése, kis evés, sok ivás, majd ezután szerencsére nem haza kellett venni az irányt, hanem a stadion vendégszektorába. A hazaiakkal nem volt semmi gond, aki felfedezte maroknyi brigádunkat, az többnyire barátságosan közeledet, majd úgy is távozott, még ezzel-azzal el is láttak minket. 

A kijelölt vendégszektorunkba mintegy 25-en lehettünk (rajtunk kívül is ultrakeltek még) és a repülővel érkező VIP drukkerek is megérkeztek, igaz ők teljesen külön ültek a mi társaságunktól. Aztán volt, aki óriásnak képzelte magát és egyszerűen lelépett a második szintről, majd zuhant egy keveset. A legtöbben azt hitték itt a vég, de igazából semmi nem történt, csak egy kicsit poros lett a kece. Mondjuk a társaság egyből ki is józanodott, majd rájött, hogy ha nincs az ital, akkor hétmérföldes léptű kistársunk biztos rosszabbul járt volna, így igenlő fejbólintások közepette folytatódott a sörözés. A meccsről és a teljesítményünkről nincs nagyon mit leírni. Egy buta kiállítás után kaptunk egy ötöst, míg a lelátón csak magunkat szórakoztattuk, hiszen a hazai kanyarral, még ha tízszer ennyien lettünk volna se vettük volna fel a versenyt. Az élmény viszont megmaradt, hiszen elég tortúrás, de emlékezetes másfél hétbe került nekünk ez a kis „bordói” kirándulás, kétszer és hazafelé már csak egy napot kellett Münchenben vesztegelni a pilóta üzleti ügyei miatt.

hancsi78

II. Egri Erbstein Tournament (London)

 II. Egri Erbstein Tournament

London, King George Field

2022.07.23-24

2019-ben figyeltem fel egy eseményre, amely az amatőr focit volt hivatott képviselni hazánkban. Nevezetesen az Egri Erbstein Tournament-ről volt szó, amelyet a 2018-ban újjá alapított Budapesti AK csapata rendezett Budapesten, a BVSC stadionjában. A magyarországi tornára a BAK mellett a BEAC és a Testvériség SE csapata voltak meginvitálva, illetve az a Corinthian Casuals Football Club, amelynek a Corinthians fele, 1904-ben Magyarországra érkezvén népszerűsítette a labdarúgást. Később egy kupát is adományoztak a MAC együttesének, amely trófea megszerzéséért  az MLSZ évekig versenyeket írt ki  a magyar amatőr csapatok számára. Ez volt a Corinthian Díj (Corinthian Kupa), amely kupasorozat kisebb szünetekkel egészen a negyvenes évek elejéig tartott.  

Mivel szeretem az amatőr focit, nézelődök a nagyvilágban, így a covid okozta szünetek után örömmel vettem, hogy idén a Corinthian Casuals FC tűzte zászlajára a torna megrendezését, amelyre természetesen egy magyar csapatot, a Budapesti Atlétikai Klubot is meghívták. Be is véstem hamar a naptárba, hogy engem ez a rendezvény nagyon is érdekel, így már csak ki kellett várnom a július 23-24-i hétvégét és már mehettem is II. Egri Erbstein Tournament-re Londonba.

Azt már előre tudtam, hogy a házigazdák és a BAK mellett a londoni Hilltop FC kapott meghívást, akik az itt élő szomáliai kisebbséget képviselik észak Londonból. A csapat 2005-ös alapítású és szépen araszolgattak felfelé az eltelt 17 esztendőben, az angol Ligarendszerben. A tavalyi évben épp a tízedik osztályból jutottak fel a kilencedikbe egy elcsípett második hellyel. A negyedik csapat egy igazi nagy név az amatőr „szakmában”, hisz a Sheffield FC a világ legrégebben alapított labdarúgó csapata és megalakulása óta az amatőr szellem megtestesítői, akár csak a CCFC, akik a kezdetek-kezdetétől a labdarúgást népszerűsítik a világon, profi szinten, de amatőr szellemmel. A magyar Corinthian Díj mellett a világ számos országában tették le a névjegyüket és vittek hírt erről  a gyönyörű sportról. Elég csak a brazil Sport Club Corinthian Paulista gárdájára gondolunk, akik a Corinthians FC egy brazil túrája után alakult meg 1910-ben és azóta, számos dél-amerikai trófea birtokosa.

Ezzel a négy csapattal rendezték meg a tornát a King George Field-en, amely a CCFC otthona és 2.000 néző befogadására alkalmas. Utazásaim során már jártam itt, így nagy meglepetéssel nem szolgált a létesítmény, de a jó helyekre mindig érdemes visszatérni és ez most sem volt másképp.  A jegyvásárlással nem volt gond. Több opcióra is volt lehetőség. Lehetett online és a helyszínen venni, lehetett egy-egy napra, vagy az egész tornára venni, a lényeg az volt, hogy fennakadást egyik sem okozott.

A szombati napon volt egy kis egyéb elfoglaltságom, így az első elődöntőről lemaradtam. Csak a helyszínre érve tudtam meg, hogy a hazaiak komolyabb megerőltetés nélkül győzték le a Hilltop együttesét 2-0-ra. Nagyon nem bánkódtam, hogy lemaradtam, hisz én első sorban a magyar BAK szereplésére voltam kíváncsi, akik délután négykor léptek gyepre a Sheffield FC ellenébe. Mivel se az úttal, se a parkolással, se a bejutással nem volt gond, bőven a kezdés előtt ott voltam a stadionba, így jutott idő körbejárni a szomszédos futballmezőket is. Aztán bemasíroztam a stadionba és első körben az emléktárgyakat árusító helyet rohantam le, mert nem szerettem volna lemaradni semmiről. Már említettem, hogy pár éve jártam itt, de akkor nem sikerült például sálat vennem, így most nem akartam kockáztatni. Corinthian Casuals ereklyékkel és a hétvége programfüzetével felvértezve a stadiont is körbesétáltam, de ekkor csak tucatnyian voltak odabent, a többség inkább a sport büfé teraszán szürcsölgetett és beszélgetett, de a legtöbben a két meccs szünetében máshol keresték a felfrissülés lehetőségét és csak a második elődöntő kezdetére jöttek vissza.

A tucatnyi bennlévő mellett a lelátók teljes harci díszben voltak, ami azt jelentette, hogy a CCFC szurkolói klubjainak molinói mellett a testvércsapatnak számító Corinthians Paulista hatalmas lobogói voltak még kitéve a barátság jegyében. Ez utóbbi szurkolók a Londonban és Angliában élő brazil szurkolók voltak, akik a csapatuk mellett a Corinthian Casuals-t is támogatták, de nem csak az Egyesült Királyságból, hanem például Spanyolországból is érkezett szekciójuk erre a hétvégére. Mivel a CCFC letudta a meccsét, így a szurkolóik a magyar testvércsapatnak számító BAK-nak drukkoltak, akiket nem kísért el aktív állomány, csak a labdarúgók barátnői alkottak egyfajta szurkolótábort, de a második nap végéig még őket se fedeztem fel, lévén nem szurkoltak, csak nézéssel és járással támogattak. Ennek ellenére volt kint két Budapest AK zászló az egyik kapu mögött, amelyet vagy a labdarúgók hoztak Budapestről, vagy az is lehet, hogy a házigazdák készítették tiszteletük jeléül.  

Féltucatnyi Sheffield FC szurkoló is befutott kezdésre, így négy órakor minden készen állt a második elődöntőre. Azért azt csak halkan jegyzem meg, hogy az angol csapat erőben, méretben és mentalitásban magasan a magyar gárda felé kerekedet és ránézésre már oda is ítélte mindenki a döntőt az északiaknak, pedig a meccs még el sem kezdődött. Őszinte leszek, a kezdés után aggódtam egy kicsit a kék-feketék testi épségéért, lévén az angol alakulat úgy tornyosult feléjük, mint egy hatalmas hegy. Amolyan Dávid és Góliát küzdelem kezdett kibontakozni a pályán, ahol úgy nézett ki, mintha az SFC a helyi rögbi válogatottat küldte volna el focizni alapozásként. Aztán pár perc elteltével és pár sikeres felszabadítás, vagy szögletre mentett akció megállítása után, a srácok egymást biztatták a pályán, hogy „jó lesz az”, amit még én is elhittem. Egy pillanatig. Aztán olyan gyorsan potyogtak a gólok, olyan könnyen pattantak le a magyar focisták az angol kolosszusokról, hogy a második félidőre már mindenki azért fohászkodott, hogy nagyon ne alázzák már meg a BAK csapatát, ez mégis csak egy baráti torna lenne. Talán ennek is köszönhető, hogy a szünetben teljes sorcsere volt az SFC csapatánál és kicsit visszavettek a tempóból, ami azt jelentette, hogy „megúsztuk” hét kapott góllal. A meccset több helyről is néztem, lévén nem vagyok elkötelezett BAK szurkoló, így a groundhopper énem kerekedett felül és körbesétálva a pályát, matricáztam, fényképeztem és beszédbe elegyedtem hasonló vizitőr társaimmal, miközben fél szemmel követtem az eseményeket. 

Pár elvakult hazai drukker „BéÉjKéj” ordítással szurkolt a magyaroknak, de meglepetésre ők voltak a legmagyarabbak, akikkel találkoztam aznap a lelátón. Pontosabban nem, mert egy meccs közben is könyvet olvasgató ipse (megörökítettem a ténykedését, mert ilyet nem minden nap lát az ember) is hozzám szólt, és amint megtudta, hogy magyar vagyok, már át is váltott az anyanyelvemre. Elmondása szerint imádja a nyelvünket és minket, magyarokat! Igaz még soha nem járt Magyarországon, de annyira szépnek és egyedinek találta a nyelvünket, hogy könyvekből megtanulta azt. Emeltem kalapom, még azt is elfelejtettem megkérdezni, egyébként kinek szurkol, csak az irodalomé, a nyelveké és a tanulásé volt a főszerep ebben a beszélgetésben. Rajta kívül volt két hopper, akik a régi, vörös csillagos replika Honvéd mezben jöttek ki a rendezvényre, de nem magyarok voltak, hanem angol műkedvelők, gyűjtők. Rajtuk kívül még egy magyar vonatkozású dolgot találtam, nevezetesen a Portsmouth Granata képviselői is kint voltak az első napon. Ráadásul azzal a zászlóval, amely pár éve feltűnt a debreceni vendégben is a DVSC – Torino meccsen. 

Ez a zászlóval való megjelenés a tornán egyébként nem volt egyedi, rajtuk kívül voltak Eintracht Frankfurt, RCD Espanol drukkerek is molinóval, illetve találkoztam Schalke 04, St. Pauli drukkerekkel, valamint pár angol klub (Southampton, Preston North End, York City, Manchester City) képviselőjével, akik csak egyszerű műkedvelőként érdeklődtek az esemény iránt. Hosszabban egy southamptoni idősebb fazonnal beszélgettem el, aki alapból South Chineham szurkoló és épp az asszonyt vitte el vásárolni, de úgy gondolta, hogy amíg a nej shoppingol, addig ő kijön és megnézi magának a torna első napját. Meglepetésemre simán vágta, hogy Debrecen és a DVSC az mi, merre és hány méter. Adtam is neki gyorsan matricákat, aminek nagyon megörült. Nem maradt adós, cserébe én is kaptam pár levonót és megbeszéltük, hogy ha az asszonyt be tudja adni a plázába, akkor másnap is kijön és dumálunk még, de erre sajnos nem került sor.

Mivel mind a két elődöntő sima angol győzelmet eredményezett, ez azt jelentette, hogy vasárnap már délre jelenésem volt, mert ekkor rendezték a bronzcsatát, ahol a Budapesti AK is érdekelt volt.  Én ugye a BAK sikeréért szorítottam a hétvégén, így alap volt, hogy már a kezdőrúgásnál ott legyek, ezért el is indultam időben. Wimbledon sem volt túl messze, ezért úgy gondoltam megnézem magamnak a Plough Lane felújított lelátóit, amelyet az egykori kutyafuttató stadionból alakították át és a régen lebontott eredetitől csak pár utcára volt. Sajnos egy karambol keresztbe húzta a terveimet, így a végén már annak is örülhettem, hogy csak pár percet késtem a helyosztóról. A körítés az előző napon tapasztalt volt. Párszáz hazai, akik a BAK sikeréért szorítottak és néha még ordibáltak is ez ügyben, majd a vezető találatot hangosan meg is tapsolták. Azért azt meg kell jegyezni, hogy a szomáliai alapú gárda, sokkal gyengébbnek tűnt kinézetbe, mint a Sheffield és a Casuals kettős, így érthető okokból több keresnivalója volt a magyar alakulatnak is ellenük a pályán. A vezetés megszerzése után foggal-körömmel őrizték a megszerzett kis előnyt a magyar labdarúgók és egészen a 78. percig sikerrel jártak. Addig több gólvonalról való mentés, kapufa és egy nagy adag szerencse volt a magyar gárda mellett, de a vége előtt bő tíz perccel már nem volt esély, megérdemelten egyenlített a Hilltop. A győzelmet jelentő második találatot viszont már egyik alakulatnak sem sikerült bevinnie, így jöttek a bűntetők. Itt is fej-fej mellett haladtak a csapatok, majd a negyediknél botlott a BAK, de a szomáliaiak nem hibáztak. Aztán az utolsó lövés olyan gyenge volt, hogy öreganyám járókerettel komolyabb lövést eresztett volna meg a kapu irányába, mint a BAK utolsó rúgója. A harmadik hely így a Hilltop FC gárdájáé lett, míg a közönség szimpátiáját a magyar együttes nyerte el. A szomáliai alakulatot egyébként nem kísérték el szurkolók, mindössze 5-6 fekete srác álldogált pluszban a kispad mögött, ha játszottak, de csak ennyi. A meccs után jött a csapatfotózás és az érmek átadása, majd a szomáliak angolosan távoztak. A magyar srácok szolidan, de önfeledten sörözésbe fogtak és vidáman várták a döntőt. Ma ennyi volt bennük. A döntő kezdőrúgása előtt volt egy szűk két órás üresjárat, amely idő a többségnél evéssel, ivással, beszélgetéssel  és ereklyék beszerzésével telt. Tovább gazdagodtam én is matricákkal, sálakkal és tapasztalattal. Szerencsémre a Sheffield FC képviselői tanulva az előző napi hibából komoly sál, kitűző, póló és mezválasztékkal álltak elő. Közben a döntőre egy népesebb brazil kontingens is érkezett, akik dobokkal, hatalmas rudasokkal hangoltak a „sport büfé” előtt, így a legtöbb figyelmet ők kapták és nem a melegítő csapatok.

Kezdésre tucatnyi Sheffield FC fan is befutott egy zászlóval és leültek a tribün szélére, míg a hazai oldalon a „brazil” B-közép tucatnyi rakéta fellövésével és dobokat pergetve foglalta el a szektorát. Egyedül a rudasokat hagyták kint, mert a fedett kis lelátó miatt ezeket nem tudták használni. Olyan 30-35-en lehettek minden korból és nemből és teljesen szamba stílusban szurkoltak a CCFC csapatának. Kicsit furcsa is volt hallgatni mindezt egy angol stadionban, két angol csapat meccsén. Azért pár perc múlva befutott egy 12-15 fős casual mag is, akik el is bődültek párszor, így innentől ez volt a jellemző a Corinthian Casulas szurkolókra, hogy a folyamatos brazil dallamokat, néha megszakították pár ismerős angol rigmussal. Sajnálatomra mindez csak egy félidőn át tartott ki, a második játékrészre ugyanis mindenki elfelejtett visszajönni, így 25-30 percig csend volt a stadionban, majd a visszaszivárgó táborlakók még rázendítettek párszor. A meccs közben különösebb helyzet nélkül 0-0-val csorgott, hogy az utolsó utáni pillanatban a vendégek betaláljanak, amivel el is vitték a kupát Londonból. Ekkor a vendégszurkolók i s megszólaltak egyszer, míg a pályán egyszerűen összeverekedett a két csapat. Kicsit túlpörögték a srácok, na, de a futball, az futball, aki nyugit akar, az menjen krikettmeccsre.

Innen már egyszerű volt a képlet, fotózás, díjátadás, gratulációk és véget is ért a II. Egri Erbstein Tournamnent, amelyet a Sheffield FC nyert a Corinthuan Casulas FC ellen. A harmadik helyet az észak londoni Hilltop FC szerezte meg büntetőkkel a magyar Budapesti Atlétikai Klub előtt.

Remek, kellemes, élvezetes hétvége volt ez, az amatőr foci szellemében!

hancsi78

Anglia - Magyarország (2022.06.14)

 Anglia - Magyarország  0-4

Wolverhampton - Molineux Stadion

2022.06.14

A tavalyi VB selejtező meccs után örömmel vettem, hogy az idei évben is rendeznek Anglia – Magyarország válogatott meccset, ezúttal a Nemzetek Ligájában. A dátumot be is írtam a naptárba, igaz nem számítok nagy válogatott fanatikusnak, de ha a környékemen játszik a nemzeti 11 akkor ki szoktam szédelegni, persze munka és a szabadidő függvényében. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, hát akkor az Egyesült Királyságban miért is lenne? Aztán kiderült, hogy ezúttal nem a Wembley-ben lesz a találkozó, ami miatt az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Ugyanis a londoni szentély mindössze fél órára van tőlem, így oda kényelmesen be tudok menni, nem nagyon zavar be a munkába, de ugye ott már voltam, többször is. Wolverhampton azért egy szűk két órás túra, ami bekavarhatott volna a munka miatt, de szerencsére nem tette, így az előre megvett bilétám sem ment kárba. Plusz örömhír volt számomra, hogy a „Farkasok” stadionjában még soha nem jártam, így izgatottan vártam a találkozó napját. Nem is nagyon szerveztem magam köré társaságot, hisz így volt a legtisztább, leggyorsabb az utazásom, plusz, ha közbe jött volna valami, akkor sem kellett volna miattam másnak átszervezni a programját. Meccsnapon aránylag korán le tudtam magamról rázni az aznapra rám rót munkahelyi kötelezettségeket és már roboghattam is Birmingham felé.  Köszönet érte a főnöknek, aki elengedett,  és a feleségemnek, aki tartotta helyettem a frontot. Mivel a West Bromwich-ban sem jártam soha, így oda vezetett volna az első utam (nincs messze Wolverhamptontól, badarság lett volna kihagyni), de egy félórája vezethettem csak, amikor közölte a navigációs rendszer, hogy az autópályán baleset hátráltatja a közlekedést, így az előre betervezett menetvonal helyett Birmingham városán keresztül kellett mennem, ha nem akartam több mint egy órát a dugóban állni. Sokfelé jártam már a világban, de „Brummiék” városa nem tartozik azon helyek közé, ahová bármikor visszatérnék, még egy random vizitre sem. Most is csak a szükség hozta így, de legalább a Villa Park mellett elhaladva groundhopperkedhettem egy kicsit a bordó-kékek otthonánál. Innen az éppen befejezés előtt álló Alexander Stadion felé vetett az út, gondoltam meg is nézem magamnak ezt az épülő atlétikai csodát, de a szigorú biztonsági őrök és az építési terület miatt csak a bekötőútig jutottam. (Már lázasan készültek az átadásra, hisz az éppen most zajló Commonwealth Games házigazdája a város és az atlétikai stadion). Sebaj, gondoltam magamban a The Hawthorn, a West Bromwich Albion otthona majd kellő vigasztalást nyújt és így is lett, mert ott nyugodtan sétálgathattam és fényképezhettem kedvemre, még a kb. 150 méterre lévő WBA akadémiájára is átsétáltam, ráadásul végre elértem egy aznapra kitűzött célt is! Innen már egyenes és aránylag sima utam volt a WWFC stadionjáig, ahol letettem a kocsit, majd elsétáltam beváltani a voucheremet jegyre. 

Ekkor már szépen gyülekeztek az angolok a környéken, de pár kósza magyar zászlót is láttam. Egy 10-15 perces kellemes kis séta után meg is érkeztem a gyűjtőhelyre, ahol olyan 150-200 fős magyar had gyülekezett aránylag csendesen. Itt összefutottam pár ismerőssel az országból, de nem nagyon volt hangulatom vonulgatni, így pár szó (helló, szia, szevasz, jó látni, te is itt vagy stb.) majd jeggyel a kézben visszasétáltam a stadionhoz, hogy ott egy alapos körsétát vegyek, megörökítve magamnak a The Molineux minden apró kis zegzugát. A főbejárat mellett egy pár fős Norwich City és Ipswich Town fanatikus füstölgött (érdekes párosítás volt, lévén ősi ellenségek), de csak a pózolás kedvéért, még a drapijaikat is felaggatták egy kerítésre, majd a szmog elmúltával gyorsan leszedték és távoztak a helyszínről. 

Mire körbementem a magyar tábor is megérkezett, erős rendőri biztosítással, de nem hozzáférhetetlenül, ugyanis én is oda araszoltam a „tömeghez” és beálltam a sor végére. A zsaruk nem nagyon akadékoskodtak, az angolok nem nagyon próbálkoztak, így eseménytelen volt a bevonulás. A vendégszektornál magyar „Vendégszurkolók” felirat fogadott minket és most nyoma sem volt a felesleges rendőri és rendezői erősködésnek, mint az tapasztalható volt Londonban. A belépés előtt futottam össze a népes debreceni különítménnyel, szerencsére még megismertek, így innentől én sem éreztem magam magányosnak és elveszetnek. A bejutás sima volt a stadionba, majd a szektorba is. Én szokásomhoz híven a legfelső sorba araszoltam, ahol a debreceni srácok mellett a kispesti legények álldogáltak, de voltak Fehérvárról, Újpestről, Diósgyőrből, hogy csak a nagyobbakat említsem, de a kisebb-nagyobb települések magyar trikolorjai sem hiányozhattak, így láttam Budafok, Nógrádsipek, Miskolc, Felvidék, Nagykanizsa, Mosonmagyaróvár, Tatabánya, Budapest, Székesfehérvár, Pákozd feliratokat. Természetesen a Carpathian Brigade is jelen volt, de nem túl magas, olyan 20-25 fős létszámmal, zászlókkal, dobbal és egy megafonos előénekessel, illetve a Legion London társasága és drapija is ott volt. A lengyel testvérek sem hiányozhattak és körbeszámolgatva egész tekintélyes létszámban voltak jelen, drapit viszont csak az Olimpia Elblag-tól láttam. A magyar tábor nem volt a legacélosabb, én a magam részéről sokkal több emberre számítottam. Ellenben az angolok pár nap alatt megvették az összes jegyet, ami nem volt meglepő, lévén nagyon régen játszott itt az angol válogatott, vagyis nem, mert pár nappal az angol-magyar előtt itt fogadták az olaszokat, de az UEFA zártkapus büntetése miatt akkor és ott nem lehettek nézők, így a június 14-i meccs számított mérvadónak. Ennek megfelelően a helyiek nagyon élvezték a lehetőséget és egész komoly hangerővel szólaltak meg első körben, majd szembelévő kapu oldalán a megszokott Szent-György keresztes kartonos, szponzorált koreográfia is bemutatásra került. 

A magyar oldal sem tétlenkedett közben. Igaz itt a hangerő nem volt az igazi, de pár színes füst azért adott némi körítést a vendégszektornak. A dolog szépséghibája az volt, hogy a korai vezető találatunk után az alattunk lévő hazai szektorban landolt az egyik, amit nem néztek jó szemmel a rendezők. A rendőrök pedig még intenzívebben kameráztak, de tudtommal nem lett komolyabb probléma a dologból, legalábbis meccs alatt biztosan. Közben a vendégszektor mellett összegyűlt a megszokott hazai huligánmag egy kis mutogatásra és szájkaratéra, de elég komolytalan volt, csak a sokszor tapasztalható nesze semmi fogd meg jól. Közben néha megdörrent a stadion hazai része és a CB is folyamatosan tüzelte a magyar tábor, majd minden 5. percben éltettük a lengyel testvéreinket, ami egy idő után már kezdte kiverni a biztosítékot az embereknél. Szerintem, már a lengyelek is unták. 

A félidő le is csengett így, és meg is beszéltük a szünetben, hogy de jó lenne megtartani ezt az egy gólos előnyt, de ez csak a legmerészebb álmunkban szerepelt, kijelenteni meg senki nem merte, hogy itt ma nyerni fogunk. Ebben is maradtunk, majd a megfelelő sörmennyiség megvásárlása után szépen mindenki visszaszivárgott a szektorba izgulni. Mert ugye volt miért. Bizony a második félidő első percei, majd a folytatás is körömrágással telt. Majd ahogy észlelte az ember, hogy ennek a magyar csapatnak van keresnivalója a pályán, úgy lett egyre felszabadultabb a hangulat és nagyobb a hangerő. Még engem is magával ragadott, pedig ekkor még mindig a hazaiak voltak az esélyesebbek, de egyszerűen valami ott lógott a levegőben. Igaz arra számítottunk csak, hogy maximum kihúzzuk a végéig, így minden felszabadítást, tisztázást úgy éltünk meg, mintha gól rúgott volna a csapat. Pedig a java még csak ekkor jött. Újabb gólt rúgott a magyar válogatott. Az érzés leírhatatlan! Dőlt, borult, esett, ugrott mindenki! Előre, hátra, egymásra, egymás nyakába! Tudjátok! Azaz igazi extázis élmény, ami kitör az emberből! Ez nem csak egy gól volt! Ez ott a mennyek kapujának előtere volt! A szurkolást innentől felváltotta a tombolás, az extázis és persze jött a „Kiszopják a faszomat a németek, olaszok, angolok!”, majd, éltettük egy kicsit a lengyeleket, ha már eljöttek, de ekkor már nem rúgózott senki ezen sem. Volt minek örülni, volt miért szurkolni. Pedig még ekkor sem sejthettük, hogy nem csak a mennyek kapuját döngetjük, hanem szó szerint mennybe megyünk a csapattal, mert jött a harmadik, majd a negyedik. Hát, ha a második gól után azt mondom leírhatatlan volt az érzés, akkor ne is várjátok tőlem, hogy részletezzem mi volt ekkor a vendégszektorban. Másodpercnyi szünet nem volt, ordított mindenki, mint a sakál és igazából nem hittük, hogy ezt az eredményt a magyar válogatott szolgáltatja nekünk. Idegenben! Angliában! Pedig ők voltak, megnéztük gyorsan az online híreket!  Ott volt, kerek perec, tényleg vágtunk négyet az angoloknak hazai pályán! Közben az angolok kiürítették a standokat, a bulihuligánok már a második gól után szedték a sátorfájukat, viszont akik érezték a „csodát” azok maradtak és megtapsolták a magyar nemzeti tizenegyet, a „Magical Magyars-t”. Sose gondoltam volna, hogy látni fogok olyan pályára kivonuló magyar válogatottat, akikre azt mondom: Értetek érdemes, értetek megéri! Köszönöm srácok, köszönöm Marco Rossi!

Utószó: Bennem még mindig sokkal több keserűség, csalódás, bánatos hétvége és szomorú hétköznap okozta düh van a magyar nemzeti tizenegy kapcsán, mint öröm, boldogság, vagy mérhetetlen büszkeség. Ezen a két újkori EB szereplés csak kozmetikázott, de nem feledtette velem, hogy kisgyerekként izgatottan vártam a 90-es VB-t és nem értettem miért nincs ott a magyar válogatott? Hisz mi mindig ott vagyunk? Vagy nem? Miért nem? Apa mi történt? Aztán reménykedtem 94-ben, meg a köztes EB-ben! Semmi. Jött a DVSC, elkezdtem ultráskodni. Ez azt jelentette, hogy mentünk válogatottra is a srácokkal 1x, 2x, 3x  és én még mindig reménykedtem, hittem, aztán mindig csalódás lett a vége. Jött az olimpia csapat, na, majd ők, ha beérnek….. még nagyobb csalódás….aztán még reménykedtem, de már nem hittem. 2002-ben dobtam végleg a komolyabb érdeklődést a válogatott iránt. Akkor az MLSZ és a DVSC úgy gondolta, a DVSC 100 éves jubileumát egy Magyarország – Fehéroroszország meccsel a legméltóbb megünnepelni, már a szünetben 1-4 volt! Itt úgy éreztem nem csak engem köptek szembe, mint egyszerű szurkolót, hanem a mindennél jobban imádott 100 éves Vasutast alázták meg a 2-5-ös végeredménnyel…… persze azóta is töretlenül reménykedek, de nem hiszek….. 2016-is kevés volt, 2020 is…. reménykedtem a wolverhamptoni angol-magyar előtt is, a meccs után meg újra elkezdtem hinni…….

hancsi78