Anglia - Magyarország 0-4
Wolverhampton - Molineux Stadion
2022.06.14
A tavalyi VB selejtező meccs után örömmel vettem, hogy az idei évben is rendeznek Anglia – Magyarország válogatott meccset, ezúttal a Nemzetek Ligájában. A dátumot be is írtam a naptárba, igaz nem számítok nagy válogatott fanatikusnak, de ha a környékemen játszik a nemzeti 11 akkor ki szoktam szédelegni, persze munka és a szabadidő függvényében. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, hát akkor az Egyesült Királyságban miért is lenne? Aztán kiderült, hogy ezúttal nem a Wembley-ben lesz a találkozó, ami miatt az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Ugyanis a londoni szentély mindössze fél órára van tőlem, így oda kényelmesen be tudok menni, nem nagyon zavar be a munkába, de ugye ott már voltam, többször is. Wolverhampton azért egy szűk két órás túra, ami bekavarhatott volna a munka miatt, de szerencsére nem tette, így az előre megvett bilétám sem ment kárba. Plusz örömhír volt számomra, hogy a „Farkasok” stadionjában még soha nem jártam, így izgatottan vártam a találkozó napját. Nem is nagyon szerveztem magam köré társaságot, hisz így volt a legtisztább, leggyorsabb az utazásom, plusz, ha közbe jött volna valami, akkor sem kellett volna miattam másnak átszervezni a programját. Meccsnapon aránylag korán le tudtam magamról rázni az aznapra rám rót munkahelyi kötelezettségeket és már roboghattam is Birmingham felé. Köszönet érte a főnöknek, aki elengedett, és a feleségemnek, aki tartotta helyettem a frontot. Mivel a West Bromwich-ban sem jártam soha, így oda vezetett volna az első utam (nincs messze Wolverhamptontól, badarság lett volna kihagyni), de egy félórája vezethettem csak, amikor közölte a navigációs rendszer, hogy az autópályán baleset hátráltatja a közlekedést, így az előre betervezett menetvonal helyett Birmingham városán keresztül kellett mennem, ha nem akartam több mint egy órát a dugóban állni. Sokfelé jártam már a világban, de „Brummiék” városa nem tartozik azon helyek közé, ahová bármikor visszatérnék, még egy random vizitre sem. Most is csak a szükség hozta így, de legalább a Villa Park mellett elhaladva groundhopperkedhettem egy kicsit a bordó-kékek otthonánál. Innen az éppen befejezés előtt álló Alexander Stadion felé vetett az út, gondoltam meg is nézem magamnak ezt az épülő atlétikai csodát, de a szigorú biztonsági őrök és az építési terület miatt csak a bekötőútig jutottam. (Már lázasan készültek az átadásra, hisz az éppen most zajló Commonwealth Games házigazdája a város és az atlétikai stadion). Sebaj, gondoltam magamban a The Hawthorn, a West Bromwich Albion otthona majd kellő vigasztalást nyújt és így is lett, mert ott nyugodtan sétálgathattam és fényképezhettem kedvemre, még a kb. 150 méterre lévő WBA akadémiájára is átsétáltam, ráadásul végre elértem egy aznapra kitűzött célt is! Innen már egyenes és aránylag sima utam volt a WWFC stadionjáig, ahol letettem a kocsit, majd elsétáltam beváltani a voucheremet jegyre.
Ekkor már szépen gyülekeztek az angolok a környéken, de pár kósza magyar zászlót is láttam. Egy 10-15 perces kellemes kis séta után meg is érkeztem a gyűjtőhelyre, ahol olyan 150-200 fős magyar had gyülekezett aránylag csendesen. Itt összefutottam pár ismerőssel az országból, de nem nagyon volt hangulatom vonulgatni, így pár szó (helló, szia, szevasz, jó látni, te is itt vagy stb.) majd jeggyel a kézben visszasétáltam a stadionhoz, hogy ott egy alapos körsétát vegyek, megörökítve magamnak a The Molineux minden apró kis zegzugát. A főbejárat mellett egy pár fős Norwich City és Ipswich Town fanatikus füstölgött (érdekes párosítás volt, lévén ősi ellenségek), de csak a pózolás kedvéért, még a drapijaikat is felaggatták egy kerítésre, majd a szmog elmúltával gyorsan leszedték és távoztak a helyszínről.
Mire körbementem a magyar tábor is megérkezett, erős rendőri biztosítással, de nem hozzáférhetetlenül, ugyanis én is oda araszoltam a „tömeghez” és beálltam a sor végére. A zsaruk nem nagyon akadékoskodtak, az angolok nem nagyon próbálkoztak, így eseménytelen volt a bevonulás. A vendégszektornál magyar „Vendégszurkolók” felirat fogadott minket és most nyoma sem volt a felesleges rendőri és rendezői erősködésnek, mint az tapasztalható volt Londonban. A belépés előtt futottam össze a népes debreceni különítménnyel, szerencsére még megismertek, így innentől én sem éreztem magam magányosnak és elveszetnek. A bejutás sima volt a stadionba, majd a szektorba is. Én szokásomhoz híven a legfelső sorba araszoltam, ahol a debreceni srácok mellett a kispesti legények álldogáltak, de voltak Fehérvárról, Újpestről, Diósgyőrből, hogy csak a nagyobbakat említsem, de a kisebb-nagyobb települések magyar trikolorjai sem hiányozhattak, így láttam Budafok, Nógrádsipek, Miskolc, Felvidék, Nagykanizsa, Mosonmagyaróvár, Tatabánya, Budapest, Székesfehérvár, Pákozd feliratokat. Természetesen a Carpathian Brigade is jelen volt, de nem túl magas, olyan 20-25 fős létszámmal, zászlókkal, dobbal és egy megafonos előénekessel, illetve a Legion London társasága és drapija is ott volt. A lengyel testvérek sem hiányozhattak és körbeszámolgatva egész tekintélyes létszámban voltak jelen, drapit viszont csak az Olimpia Elblag-tól láttam. A magyar tábor nem volt a legacélosabb, én a magam részéről sokkal több emberre számítottam. Ellenben az angolok pár nap alatt megvették az összes jegyet, ami nem volt meglepő, lévén nagyon régen játszott itt az angol válogatott, vagyis nem, mert pár nappal az angol-magyar előtt itt fogadták az olaszokat, de az UEFA zártkapus büntetése miatt akkor és ott nem lehettek nézők, így a június 14-i meccs számított mérvadónak. Ennek megfelelően a helyiek nagyon élvezték a lehetőséget és egész komoly hangerővel szólaltak meg első körben, majd szembelévő kapu oldalán a megszokott Szent-György keresztes kartonos, szponzorált koreográfia is bemutatásra került.
A magyar oldal sem tétlenkedett közben. Igaz itt a hangerő nem volt az igazi, de pár színes füst azért adott némi körítést a vendégszektornak. A dolog szépséghibája az volt, hogy a korai vezető találatunk után az alattunk lévő hazai szektorban landolt az egyik, amit nem néztek jó szemmel a rendezők. A rendőrök pedig még intenzívebben kameráztak, de tudtommal nem lett komolyabb probléma a dologból, legalábbis meccs alatt biztosan. Közben a vendégszektor mellett összegyűlt a megszokott hazai huligánmag egy kis mutogatásra és szájkaratéra, de elég komolytalan volt, csak a sokszor tapasztalható nesze semmi fogd meg jól. Közben néha megdörrent a stadion hazai része és a CB is folyamatosan tüzelte a magyar tábor, majd minden 5. percben éltettük a lengyel testvéreinket, ami egy idő után már kezdte kiverni a biztosítékot az embereknél. Szerintem, már a lengyelek is unták.
A félidő le is csengett így, és meg is beszéltük a szünetben, hogy de jó lenne megtartani ezt az egy gólos előnyt, de ez csak a legmerészebb álmunkban szerepelt, kijelenteni meg senki nem merte, hogy itt ma nyerni fogunk. Ebben is maradtunk, majd a megfelelő sörmennyiség megvásárlása után szépen mindenki visszaszivárgott a szektorba izgulni. Mert ugye volt miért. Bizony a második félidő első percei, majd a folytatás is körömrágással telt. Majd ahogy észlelte az ember, hogy ennek a magyar csapatnak van keresnivalója a pályán, úgy lett egyre felszabadultabb a hangulat és nagyobb a hangerő. Még engem is magával ragadott, pedig ekkor még mindig a hazaiak voltak az esélyesebbek, de egyszerűen valami ott lógott a levegőben. Igaz arra számítottunk csak, hogy maximum kihúzzuk a végéig, így minden felszabadítást, tisztázást úgy éltünk meg, mintha gól rúgott volna a csapat. Pedig a java még csak ekkor jött. Újabb gólt rúgott a magyar válogatott. Az érzés leírhatatlan! Dőlt, borult, esett, ugrott mindenki! Előre, hátra, egymásra, egymás nyakába! Tudjátok! Azaz igazi extázis élmény, ami kitör az emberből! Ez nem csak egy gól volt! Ez ott a mennyek kapujának előtere volt! A szurkolást innentől felváltotta a tombolás, az extázis és persze jött a „Kiszopják a faszomat a németek, olaszok, angolok!”, majd, éltettük egy kicsit a lengyeleket, ha már eljöttek, de ekkor már nem rúgózott senki ezen sem. Volt minek örülni, volt miért szurkolni. Pedig még ekkor sem sejthettük, hogy nem csak a mennyek kapuját döngetjük, hanem szó szerint mennybe megyünk a csapattal, mert jött a harmadik, majd a negyedik. Hát, ha a második gól után azt mondom leírhatatlan volt az érzés, akkor ne is várjátok tőlem, hogy részletezzem mi volt ekkor a vendégszektorban. Másodpercnyi szünet nem volt, ordított mindenki, mint a sakál és igazából nem hittük, hogy ezt az eredményt a magyar válogatott szolgáltatja nekünk. Idegenben! Angliában! Pedig ők voltak, megnéztük gyorsan az online híreket! Ott volt, kerek perec, tényleg vágtunk négyet az angoloknak hazai pályán! Közben az angolok kiürítették a standokat, a bulihuligánok már a második gól után szedték a sátorfájukat, viszont akik érezték a „csodát” azok maradtak és megtapsolták a magyar nemzeti tizenegyet, a „Magical Magyars-t”. Sose gondoltam volna, hogy látni fogok olyan pályára kivonuló magyar válogatottat, akikre azt mondom: Értetek érdemes, értetek megéri! Köszönöm srácok, köszönöm Marco Rossi!
Utószó: Bennem még mindig sokkal több keserűség, csalódás, bánatos hétvége és szomorú hétköznap okozta düh van a magyar nemzeti tizenegy kapcsán, mint öröm, boldogság, vagy mérhetetlen büszkeség. Ezen a két újkori EB szereplés csak kozmetikázott, de nem feledtette velem, hogy kisgyerekként izgatottan vártam a 90-es VB-t és nem értettem miért nincs ott a magyar válogatott? Hisz mi mindig ott vagyunk? Vagy nem? Miért nem? Apa mi történt? Aztán reménykedtem 94-ben, meg a köztes EB-ben! Semmi. Jött a DVSC, elkezdtem ultráskodni. Ez azt jelentette, hogy mentünk válogatottra is a srácokkal 1x, 2x, 3x és én még mindig reménykedtem, hittem, aztán mindig csalódás lett a vége. Jött az olimpia csapat, na, majd ők, ha beérnek….. még nagyobb csalódás….aztán még reménykedtem, de már nem hittem. 2002-ben dobtam végleg a komolyabb érdeklődést a válogatott iránt. Akkor az MLSZ és a DVSC úgy gondolta, a DVSC 100 éves jubileumát egy Magyarország – Fehéroroszország meccsel a legméltóbb megünnepelni, már a szünetben 1-4 volt! Itt úgy éreztem nem csak engem köptek szembe, mint egyszerű szurkolót, hanem a mindennél jobban imádott 100 éves Vasutast alázták meg a 2-5-ös végeredménnyel…… persze azóta is töretlenül reménykedek, de nem hiszek….. 2016-is kevés volt, 2020 is…. reménykedtem a wolverhamptoni angol-magyar előtt is, a meccs után meg újra elkezdtem hinni…….
hancsi78
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése