GH 2022 - Magyarország

 Az idei magyarországi groundhopper kalandjaimat az unokahúgom, a legjobb barátom és természetesen a DVSC határozta meg.

A történet úgy kezdődött, hogy férjhez ment a „falu” legszebb lánya, így lakodalomba voltunk hivatalosak augusztusban, ami el is döntötte, hogy mikor kelünk útra és nagyjából azt is, hogy meddig maradunk. A mulatás után közvetlenül augusztus 20-át írtak, ami Debrecenben virágkarnevált és salakmotor versenyt jelent. Az első otthoni helyszín ezzel meg is volt, mert a régi cimborákkal kimentünk a Perényi Pál Salakmotor Stadionra keresztelt szépen ráncba szedett Gázvezeték utcai létesítménybe. A lelátók környezete és a hosszanti kanyarok ugyan nem sokat változtak az elmúlt időszakban, a tribün részt viszont szépen leszékezték, mondhatni egész pofás lett ez a része az egykori Hajdú Volán pályának. Másnap (vasárnap) egy mezőkövesdi kaland szerepelt volna a repertoárban a DVSC-nek köszönhetően, de az MLSZ gondoskodott róla, hogy ide csak hétfőn keljen menni, így a szakadó esőben idén is felírhattam a listámra az MSE Sporttelep stadionját. A kis kilengés után a munkanapok alatt Debrecenben nézelődtem, lévén történt pár változás a cívis sporttelepeket illetően. Az első utam Pallagra vezetett, ahol a nagykanyarban a BeStrong SC egy teljesen új pályát épített, az immár megye I-ben szereplő csapatának. Szerencsémre nem volt nagy a szigor errefelé, így az alakuló sporttelep, szépen csillogó műfüves pályáját nyugodtan fényképezhettem.  Visszafelé a lebontásra ítélt, egykori szentély, az Oláh Gábor utcai volt a cél, amelyet napjainkban már Debreceni Sportcentrumnak hívnak és a DVSC helyett a Debreceni SC SI megyei csapata használ. 

A centrumhoz tartozik a Gyulai István Atlétikai Stadion is, ami egykoron a helyi Elektromos sporttelepén lett felhúzva. Az épület együttesnek jól áll a távolság, de közelebbről már erősen látszott, hogy az idő vasfoga bizony nem kímélte a falakat és lelátókat, viszont a pálya még jónak tűnt egy magamfajta amatőr érdeklődőnek. A szomszédos, egykori Munkás, majd Vasutas szentély is eléggé megroggyant az elmúlt évek kihasználatlanságának köszönhetően. A nagy műfüves pályára már ráférne egy gyepcsere, a régi dicső salakos edzőt meg felverte a gaz és az egykori kispályákat sem használják már rajta keresztben. A stadion gyepszőnyege is elég foltos, a lelátók pedig kopottak, de ami még jobban szíven ütött, hogy le voltak zárva lánccal, lakattal. Ez persze nem volt akadály számomra! Anno is beugrottam a pályára meccs közben, szóval öregember, nem vénember alapon most is lendültem, hisz a lebontásra ítélt lelátókat még egyszer „éreznem” kellett. Nem is volt gond. Egy ideig! Aztán a stadion felének bejárása közben már jöttek is a feketébe öltözött álzsaruk és egyből kérdőre vontak. Szerencsére nem vagyok az a nagyon ijedős fajta, így a rendőrség, feljelentés helyett kieszközöltem, egy laza sétát a kerítésen kívülre, díszkíséretben. Változnak az idők, változnak az emberek. 

Innen a Budai Ézsaiás utcai, semmit nem változó sporttelepe felé vettem az irányt, majd a posta nyitására várva elsétáltam az egykori Vágóhíd utcai stadion hűlt helyéhez, ahol a bontás óta nem történt semmi. A szomszédos egykori Kinizsi pályán legalább építgettek ezt-azt, így ott már nem a gaz az úr a hátsó részen. Egy reggeli túrám Józsára is kivezetett, ahol a pálya mellé felhúztak egy kisebb tribünt, amit én bizony még nem láttam, így ideje volt közelebbi ismeretséget kötnünk. Előtte viszont megálltam az Egyetemi Sporttelepen, hisz ott egy új hosszanti lelátóval bővült a stadion kínálata, ahol vendégszektort is kialakítottak, így magasabb lett a stadion besorolása. Az új lelátó kicsit huzatos ugyan, de igen jól fest a sporttelepen, ráadásul úgy alakították ki, hogy a hátsó részről pár sorban a műfüves pálya is „nézhető”. A szemközti tribün beépítése még éppen zajlott, így abból nem sokat lehetett látni, de azt igen, hogy ezzel az állagmegóvással bizony elvész majd az 1926-ban felépített tribün varázsa. 

A hétközi debreceni kalandok után pénteken a Pilis felé vettem az irányt, ahová  a legjobb barát fészkelte be magát és nagyon érett már egy családi látogatás részünkről. Az oda út nem maradhatott felfedezetlen pályák nélkül. Ráadásul a Pilisben amúgy se nagyon jártam még, így menetvonalon az ürömi műfüvessel indítottam a programot. Innen a csodálatosan festő pilisvörösvári sportpályára vezetett az utunk és nem is győztem betelni a környék és persze a pálya szépségével. Valami oknál fogva, nagyon megtetszett a pálya, így ez lett a túra „námbör vanja”. A szomszédos Pilisszentivánig nem kellett sokat vezetni és az itteni pálya is egész szépnek hatott. Majd megtudtam, hogy a Tinnyei Üvegtigris FC is itt játszik, így még könnyebben fogok emlékezni a létesítményre. Piliscsabán sem volt rossz a grund. Kifejezetten tetszett a klubház cicomája, amely egyszerre volt szép és ízléses. A Magdolna-völgyében már nem volt ugyan pálya, de jó társaság, pálinka és finom falatok igen.  

Mivel a másnap zsúfoltnak ígérkezett időben elindultunk Debrecen felé, de előtte el kellett ugrani (5 percre volt csak) a Garancsi tóhoz egy kis Üvegtigris nézőbe, és ha már ott jártunk a hátul található kis füves pályát is megnéztem magamnak. Hazafelé csak a solymári PEMÜ Sporttelep szerepelt a programba, amely a híre és a nagysága ellenére nem volt valami jó kondícióban, de szerencsére nyitottak voltak a kapuk, így nyugodtan körbesétálhattam. Sajnos pár hete olvastam, hogy nem tudják fizetni a sportcsarnok fűtését a megemelkedett energia árakkal, ami azt jelenti, hogy hamarosan bezárhatják az egész sporttelepet. 

Hazafelé ugyan még beugrottunk Kál-Kápolna állomására, de a pálya felkutatásra nem maradt idő, mint ahogy arra sem, hogy Füzesgyarmatra eljussak, így ezek a grundok most kimaradtak. Láthattam viszont újra a Nagyerdei Stadiont, ahol a Nagy Lokomotív gyürkőzött a felcsúti csapattal, hogy kiegyezzenek egy szimpla döntetlenben. A hazai pályával véget is ért a magyar kalandozásom, már csak a Jahnstadion Regensburg maradt Anglia felé félúton, de most testközelből, nem csak az autópálya szélárnyékából.

hancsi78

Wienerneustadt - DVSC (2001.01.06)

 McDonalds Wienerneustadt HC – DVSC Valdor  20-25

Wienerneustadt, Sporthauptschale Dr. F. Sinowatz Sportcsarnok
2001.01.06 EHF Kupa

A 2001-es év első túrája a szomszédos Bécsújhelyre vezetett, így nem volt mit tenni menni kellett, hisz az egész kaland nem volt több, mint egy hosszabbra nyújtott győri utazás. A sógor kalandnak kocsikkal, kisbusszal, de volt, aki vonattal vágott neki. A debreceni társaság magja a közutat választotta és a korai indulásnak és az elfogyasztott mennyiségű alkoholnak köszönhetően jól haladt a kilométerfalás, ami azt jelentette, hogy volt idő Bécs külsőn tekeregni sportcsarnok kereső üzemmódban. Abban az időben a GPS még eléggé ismeretlen fogalom volt egy Emil nevével fémjelzett járgányban, és aki azzal jön, hogy akkor már voltak mobilok, azok nincsenek tisztában a Nokia 3210-es adta korabeli lehetőségekkel. 

Szóval keresgettünk és találtunk, de nem csak a csarnokot, hanem egy kocsmát is a közelben, ahol el tudtuk tölteni a meccsig hátralévő órácskákat. A hangulat hamarosan a tetőfokára hágott a kricsmibe, ahonnan vidáman átvonult a társaság a csarnoknak nevezett istállószerű létesítménybe, amely valami helyi iskola tornaterme lehetett. A szurkolók is innen eredhettek, mert a 400 fős helyi nézősereg inkább hasonlított egy iskolai évnyitó lelkes szülők+gyerekek kombinációra, mint vérbeli szurkolókra. Volt ugyan egy tucatnyi főt számoló pomponos lány, akik a tánc és koreográfiás bemutatók mellett még szurkoltak is, de szerintem sportágat tévesztettek, hisz ez mégsem amerikai foci volt. A csarnok előtt már teljesen bemelegedett a debreceni mag, így nem volt csoda, hogy egyre komolyabb számban kezdtek el gyülekezni a rendezőszerű elemek a vendégeknek szánt bejárata közelében és közben megérkezet Thomas is Bielefeldből a baráti szálakat ápolandó. A bejutással nem volt gond, a hazaiak rendesek voltak és elég jól tűrték a kissé túlfűtött debreceni szurkolók piszkálódásait, ami mondhatni velejárója egy-egy ilyen nemzetközi túrának. 

A szektorban mintegy 40 cívis lehetett, de ebből csak húsz fő alkotta a magot a SZUD, Force Field, Unscarred, Red Hell drapik mögött, amelyek azon nyomban ki is kerültek az emeltszínű tribünre. A lányok az „árokban” játszottak, ami csak azért volt jó, mert a társaság magával vitt vagy 10-12 kisebb csíkos lengetőst, így azok bevetése senkit nem zavart a pályán. Annál inkább a kosárpalánk, amely ki volt ugyan vonva a forgalomból, de nem volt megfelelően rögzítve a vendégszektor előtt, így egy túlfűtött „tokaji” cívis abban kapaszkodva, nemes egyszerűséggel behajlott a pálya fölé. Volt is nagy riadalom, a hazaiak skandalumtól tartottak, be is masírozott pár sárga mellényes a szektorba, akiket alig tudtunk meggyőzni, hogy nincs gond, emberünk is jobban szeretne visszafordulni a palánkkal!  Esze ágában sincs beugrani, hintázni, vagy csüngeni ott mint egy majom, őt is ugyanannyira meglepte a palánk mobilizálható üzemmódja, mint a csarnok többi látogatóját. Annyi volt a különbség, hogy a többiek meg sem próbáltak felmászni rá, míg ő megtette! Vesztére!  A probléma aránylag hamar megoldódott és folytatódhatott tovább a meccs és a lengetősökkel megtoldott debreceni szurkolás. A hajdúsági csapat jó formában játszott, és ha nem is sziporkázó játékkal, de magabiztosan fektették két vállra az osztrák alakulatot, eldöntve ezzel a továbbjutás sorsát a visszavágótól függetlenül. A lefújás után örömünnep volt a csarnokban, ami a létesítmény előtt is folytatódott, sőt, még a csapatot is megvárták a szurkolók és együtt ünnepelték a győzelmet a sógorok asszisztálása mellett. Mindent elmond, hogy a lefújás után egy órával még állt a bál a csarnok előtt, csak ezután kezdett el csomagolni a banda búcsúzva a lányoktól és a bielfeldi baráttól. A hazaút sem telt eseménytelenül, hisz hajnalig mulatott a magyar, miközben megtervezték Bőny és Gönyű bevételét……ez utóbbira később sor is került egy győri túra kapcsán, de az már egy másik sztori.

hancsi78

Salakmotor Debrecen (2022.08.20)

 2011-ben voltam utoljára salakmotor versenyen, így újra eljött az idő, hogy megérezzem a kipufogógáz különleges illatát, amit a ricinusolaj ad.  

2022-ben pont a nyári szezon utolsó szakaszában töltöttem otthon két hetet (ami Debrecenben egyet jelent a virágkarnevállal és a salakmotor versennyel) így sportügyileg a Gázvezeték utcára terelődött a hangsúly.  Egy péntek esti lakodalmas dáridó után a ide vezetett az utam, ahol tucatnyi negyven feletti, DVSC meccsekről verbuválódott társasággal közösen döntöttünk úgy, hogy egy beszélgetős, sörözős nap keretében megtekintjük a széppé varázsolt Perényi Pál Salakmotor Stadionra keresztelt egykori Hajdú Volán arénát. Mivel nem vagyok nagy ismerője a salakmotornak, ezért a helyfoglalást, jegyvásárlást és a többi finomságot meghagytam a baráti társaság ebben sokkal szakavatottabb tagjainak, főleg, hogy a családi ebéd után épp csak bezuhantam az első futamra. Felkészültségemet jelzi, hogy a keresztszülőktől kapott, párszáz évesnek tűnő Karlsruhe SC ülőpárnával a hónom alatt indultam neki a versenynek, és mint később kiderül, kevesen voltak nálam felkészültebbek ezen a téren. Betoppantam a stadion nyugati oldalára és nagyon nem izgultam, hisz már reggel óta le voltak foglalva számunkra a helyek, csak a viharos széllel nem számolt senki, így a kihelyezett „foglalt” táblácskákat úgy vitte el a szél, mint a huzat. Mire a brigád nagy része nyugiban kiért, örülhetett, hogy az üresen maradó székkockák közül magukévá tehetett párat. Persze sok jó ember kis helyen is elfér alapon elszorongtunk a lelátón, de az itt felhelyezett székeket eléggé közel szabták egymáshoz, így tetszik e vagy sem, egy seggel másfél széket kellett megülni, hogy aránylag kényelmesen legyünk. A bejáratnál árultak szép debreceni salakmotor sálakat, amelyből természetesen vettem egyet. Ezzel a sállal a nyakban, ülőpárnával a kézben megérkezve a lelátóra egy igazi salak fanatikus képében díszelegtem. Ezt az ultrák nyelvén egyszerűen „szutyoknak” nevezik, de salakos nyelven hívjuk inkább mezei szurkolónak. Kicsit keservesen, de elfoglaltam a helyem, majd hidegre tett sörök jöttek elő a táskából, így az italellátással nem volt gond. Közben már elkezdődtek a futamok, de mivel se Adorján, se Tihanyi nem versenyzett engem el is vesztettek. Na, jó, nem! Volt egy német lány, neki szurkoltam, lévén még sose láttam hölgyet salakmotorozni.

Lelátói szemmel nézve a történéseket a  meccs előtt volt egy kis nemzeti füstölés a kanyarban, ami a nyári szárazságnak köszönhetően felgyújtotta az avart, de szerencsére időben kapcsoltak a pirománok és eloltották a tüzet. Szurkolás itthon nincs, ekkor sem volt, ez még sem Lengyelország. Kihelyezett zászló csak mérsékelten, talán 2-3 magyar trikolor tűnt fel a több mint négyezres tömegben.

Szerencsémre a környezetem nagy része érdekelt volt salakmotorozásban, így nem kellett teljesen ostobán nézni ki a fejemből. Igaz jó barátokkal voltam körbevéve, meg jó pár veteránnal, akik türelmesen, szépen tagoltan elmondták a feltett kérdéseimre a választ, kb. mint ahogy én szoktam a lest magyarázni, annak akinek nem sok köze van a labdarúgáshoz. Olyan érzésem volt, mint amikor kosármeccsre jártam, de lövésem nem volt, hogy a bírók, mit, mikor és miért fújnak és ki dob mit és az hány pontot is ér.  Na, de ne térjünk el a tárgytól, mentek a futamok, mi söröztünk, beszélgettünk és a szép számú közönség úgy tűnt élvezi a versenyt, annak ellenére, hogy nem volt nagyon éles a küzdelem.

Számomra a futamok közötti salaklocsolás és egyengetés volt a fő attrakció, lévén imádom a traktorokat és a munkagépeket, így róluk több felvételt készítettem, mint a motorokról. A sanyargatott derekam és térdem miatt a verseny közepén jobbnak láttam, ha csatlakozom a korlátnál álló és a versenyt onnan megtekintő társaimhoz, másfél széknyi helyet felszabadítva ezzel a körülöttem szorongóknak, akik az áldozatvállalásommal kényelmesebbre vehették a figurát. A „meccs” hátralévő futamait a korlát mellől tekintettem meg, ami azért is volt jó, mert közel volt a sörsátor és a WC is.

Nagy beszélgetések közepette szépen vége is lett a 47. debreceni nagydíjnak. A magyar versenyzők a fasorban sem voltak a végelszámolásnál, mint megtudtam, erre esélyük sem volt, de azért elmotorozgattak ők is. A kedvenc német hölgyem se jutott be a legjobbak közé, így számomra szinte mindegy volt, ki nyeri a végső futamot, ahol a megszokott 4 versenyző helyett 5-en álltak a starthoz. Ez végül a dán Iversennek sikerült, megelőzve az ausztrál Jason Doyle, aki mint megtudtam egyéni világbajnoki címmel volt felvértezve, és ilyen rangos versenyző nem volt a debreceni futamon bő harminc éve. A harmadik helyre a finn Lahti futott be, majd két lengyel versenyző zárta a sort.

Ezzel a sorrenddel ért véget a 47. debreceni nagydíj. Jó volt, annak ellenére, hogy nem voltak kiemelkedő futamok, nem voltak nagy bukások és akkora nagy meglepetés sem született a végén. Jó volt látni, hogy a stadion kezdi visszanyerni régi formáját, alakulgat, szépülget és ha még messze is van a kívánt színvonaltól, sokkal jobban nézett ki, mint 11 évvel ezelőtt.

A verseny után a napot átbeszélendő még elsétáltunk a stadion közelében fellelhető egyetlen salakos kocsmába, ami a Lali Presszó névre hallgat és falai között ezeréves salakos relikviák is fellelhetők. Maga a kricsmi nem ütötte meg az alap kiszolgáló egységek szintjét, viszont igazi időutazásban volt részünk kocsmaszinten, ahol a Kőbányai ugyanolyan finom volt, mint máshol, mint régen.

hancsi78