Salakmotor Debrecen (2022.08.20)

 2011-ben voltam utoljára salakmotor versenyen, így újra eljött az idő, hogy megérezzem a kipufogógáz különleges illatát, amit a ricinusolaj ad.  

2022-ben pont a nyári szezon utolsó szakaszában töltöttem otthon két hetet (ami Debrecenben egyet jelent a virágkarnevállal és a salakmotor versennyel) így sportügyileg a Gázvezeték utcára terelődött a hangsúly.  Egy péntek esti lakodalmas dáridó után a ide vezetett az utam, ahol tucatnyi negyven feletti, DVSC meccsekről verbuválódott társasággal közösen döntöttünk úgy, hogy egy beszélgetős, sörözős nap keretében megtekintjük a széppé varázsolt Perényi Pál Salakmotor Stadionra keresztelt egykori Hajdú Volán arénát. Mivel nem vagyok nagy ismerője a salakmotornak, ezért a helyfoglalást, jegyvásárlást és a többi finomságot meghagytam a baráti társaság ebben sokkal szakavatottabb tagjainak, főleg, hogy a családi ebéd után épp csak bezuhantam az első futamra. Felkészültségemet jelzi, hogy a keresztszülőktől kapott, párszáz évesnek tűnő Karlsruhe SC ülőpárnával a hónom alatt indultam neki a versenynek, és mint később kiderül, kevesen voltak nálam felkészültebbek ezen a téren. Betoppantam a stadion nyugati oldalára és nagyon nem izgultam, hisz már reggel óta le voltak foglalva számunkra a helyek, csak a viharos széllel nem számolt senki, így a kihelyezett „foglalt” táblácskákat úgy vitte el a szél, mint a huzat. Mire a brigád nagy része nyugiban kiért, örülhetett, hogy az üresen maradó székkockák közül magukévá tehetett párat. Persze sok jó ember kis helyen is elfér alapon elszorongtunk a lelátón, de az itt felhelyezett székeket eléggé közel szabták egymáshoz, így tetszik e vagy sem, egy seggel másfél széket kellett megülni, hogy aránylag kényelmesen legyünk. A bejáratnál árultak szép debreceni salakmotor sálakat, amelyből természetesen vettem egyet. Ezzel a sállal a nyakban, ülőpárnával a kézben megérkezve a lelátóra egy igazi salak fanatikus képében díszelegtem. Ezt az ultrák nyelvén egyszerűen „szutyoknak” nevezik, de salakos nyelven hívjuk inkább mezei szurkolónak. Kicsit keservesen, de elfoglaltam a helyem, majd hidegre tett sörök jöttek elő a táskából, így az italellátással nem volt gond. Közben már elkezdődtek a futamok, de mivel se Adorján, se Tihanyi nem versenyzett engem el is vesztettek. Na, jó, nem! Volt egy német lány, neki szurkoltam, lévén még sose láttam hölgyet salakmotorozni.

Lelátói szemmel nézve a történéseket a  meccs előtt volt egy kis nemzeti füstölés a kanyarban, ami a nyári szárazságnak köszönhetően felgyújtotta az avart, de szerencsére időben kapcsoltak a pirománok és eloltották a tüzet. Szurkolás itthon nincs, ekkor sem volt, ez még sem Lengyelország. Kihelyezett zászló csak mérsékelten, talán 2-3 magyar trikolor tűnt fel a több mint négyezres tömegben.

Szerencsémre a környezetem nagy része érdekelt volt salakmotorozásban, így nem kellett teljesen ostobán nézni ki a fejemből. Igaz jó barátokkal voltam körbevéve, meg jó pár veteránnal, akik türelmesen, szépen tagoltan elmondták a feltett kérdéseimre a választ, kb. mint ahogy én szoktam a lest magyarázni, annak akinek nem sok köze van a labdarúgáshoz. Olyan érzésem volt, mint amikor kosármeccsre jártam, de lövésem nem volt, hogy a bírók, mit, mikor és miért fújnak és ki dob mit és az hány pontot is ér.  Na, de ne térjünk el a tárgytól, mentek a futamok, mi söröztünk, beszélgettünk és a szép számú közönség úgy tűnt élvezi a versenyt, annak ellenére, hogy nem volt nagyon éles a küzdelem.

Számomra a futamok közötti salaklocsolás és egyengetés volt a fő attrakció, lévén imádom a traktorokat és a munkagépeket, így róluk több felvételt készítettem, mint a motorokról. A sanyargatott derekam és térdem miatt a verseny közepén jobbnak láttam, ha csatlakozom a korlátnál álló és a versenyt onnan megtekintő társaimhoz, másfél széknyi helyet felszabadítva ezzel a körülöttem szorongóknak, akik az áldozatvállalásommal kényelmesebbre vehették a figurát. A „meccs” hátralévő futamait a korlát mellől tekintettem meg, ami azért is volt jó, mert közel volt a sörsátor és a WC is.

Nagy beszélgetések közepette szépen vége is lett a 47. debreceni nagydíjnak. A magyar versenyzők a fasorban sem voltak a végelszámolásnál, mint megtudtam, erre esélyük sem volt, de azért elmotorozgattak ők is. A kedvenc német hölgyem se jutott be a legjobbak közé, így számomra szinte mindegy volt, ki nyeri a végső futamot, ahol a megszokott 4 versenyző helyett 5-en álltak a starthoz. Ez végül a dán Iversennek sikerült, megelőzve az ausztrál Jason Doyle, aki mint megtudtam egyéni világbajnoki címmel volt felvértezve, és ilyen rangos versenyző nem volt a debreceni futamon bő harminc éve. A harmadik helyre a finn Lahti futott be, majd két lengyel versenyző zárta a sort.

Ezzel a sorrenddel ért véget a 47. debreceni nagydíj. Jó volt, annak ellenére, hogy nem voltak kiemelkedő futamok, nem voltak nagy bukások és akkora nagy meglepetés sem született a végén. Jó volt látni, hogy a stadion kezdi visszanyerni régi formáját, alakulgat, szépülget és ha még messze is van a kívánt színvonaltól, sokkal jobban nézett ki, mint 11 évvel ezelőtt.

A verseny után a napot átbeszélendő még elsétáltunk a stadion közelében fellelhető egyetlen salakos kocsmába, ami a Lali Presszó névre hallgat és falai között ezeréves salakos relikviák is fellelhetők. Maga a kricsmi nem ütötte meg az alap kiszolgáló egységek szintjét, viszont igazi időutazásban volt részünk kocsmaszinten, ahol a Kőbányai ugyanolyan finom volt, mint máshol, mint régen.

hancsi78