A hosszúra nyúlt angliai tartózkodásom alatt csak igen kevés meccsen voltam kint, aminek egyszerű oka van, nem lelkesedem az angol lelátói életért és ez nálam mérvadó, ha arra adom a fejem, hogy klubcsapatom mellett kilátogassak más gárdák mérkőzésére is. 2013-ban Fortuna kegyes volt hozzám és ajándék jegyekkel lepett meg, amely a Chelsea - Queens Park Rangers bajnoki meccsre szólt. A Chelsea csapatáért nem rajongok ugyan, de legalább a QPR egy szimpatikus londoni klub számomra, így ezen az estén a vendégeknek szurkoltam a hazaiak közül, mert oda szólított a "szerencsém". Nagy meccslázban nem voltam a nap folyamán, a Stamford Bridge-en is jártam már korábban és a biztos teltházon kívül nem sok jóra számítottam a lelátón. A pályán már más volt a helyzet, hiszen a mérleg nyelve egyértelműen a hazaiak felé húzott, így csak reménykedni tudtam egy jobb eredményben, ami számomra egy sok góllal járó döntetlen vagy vendég siker lett volna.
A meccs előtt másfél órával jelentem meg a stadionnál, de ekkor még nem sok minden történt, csak özönlöttek mindenfelől a szurkolók, de komolyabb formákat sehol nem láttam, csoportokat meg főleg. Szóval sétáltam a tömeggel, hangoskodás sehol, inkább zabálás, ereklye vásárlás, na meg pár rendőr forgalomirányítói szerepkörben. Sokat nem is teketóriáztam, már egy órával a kezdés előtt elfoglaltam a helyem és vártam a "csodát" közben pedig néztem, hogy telik meg szép lassan a stadion.
Persze jutott idő körbefotózni a lelátókat és a többségében már ekkor kihelyezett transzparenseket, melyek közül soknak állandó helye van a lelátón. Kezdésre teljesen körbe volt tapétázva minden korlát Blue Army és Blues drapikkal Csehországtól, a Csatorna Szigeteken át Texasig, plusz Lampardnak is tisztelettel adózott jó pár textília.
A vendégek hamarább kifutottak melegíteni, így páran a hazai oldalról is hatalmas üdvrivalgásba kezdtek, persze hamar kiderült, ez még nem ez a csapat! Védelmükre legyen mondva ilyen messziről maximum én is csak Dombi Tibit ismerném fel. Aztán jöttek a hazaiak is, kocogtak pár "kört", a nép meg lelkesedett egy kicsit, de túlzásba nem vitték. A meccs előtt pár perccel már megszólalt a hazaiak "himnusza", de a stadion nagy része még mindig inkább a zabálással volt elfoglalva. Szerencsére a vendégoldalon más volt a helyzet, így legalább hallható volt pár komolyabb rigmus már a meccs előtt is.
A csapatok bevonulásakor egy kicsit megélénkült a hazai "kék sereg", felkerült a fejek fölé két nagyobb zászló, melyek elindultak a szektor egyik végéből a másikba, közbe volt pár "hosszú taps", meg "Chelsea, Chelsea" üvöltés, de egyszerre sajnos nem sikerült megszólalni. Közben a West End alsó soraiban is meglett lengetve három nagyobb rudas, de nem csak úgy spontán, hanem ellőre meghatározott helyen és ideig. Ennek a hatalmas látványnak hamar vége lett hiszen kezdődött a meccs. A zászlóknak gyorsan le kellett kerülniük, hogy mindenki ülve és szabad kilátással élvezhesse a találkozót. Innentől nem is nagyon aktivizálta magát a hazai oldal, volt pár "C'mon, meg Chelsea" rigmus különböző kombinációkban, de ez gyér volt és gyenge, de nem is nagyon számítottam másra. Szerencsére a vendégoldal elég jól kitett magáért és olykor igen jól nyomták. Az alsó szektor végig állva tette a dolgát, így egy kicsit hasonlított a találkozó egy labdarúgó meccshez. Közben a pályán semmi, még helyzet se, mondhatni dögunalom, ha nem egy ekkora stadionban ültem volna fel se tűnt volna, hogy ez nem az NBI.
A szünetben mindenki irány kajáért vagy maradtak és a legmodernebb kütyükön gyorsan megnézték mit írnak hírportálok és a fogadóirodák. A második félidőre még gyérebben indult a hangulat, a hazaiak csak idegeskedtek mert nem jött össze a vezető találat, a vendégek meg csak azon izgultak, hogy ne szerezzen vezetést a Chelsea. Ezekben a percekben nagy nyomás volt a Rangers kapuján és jött is a várva várt hazai találat, így volt újra egy kis "Chelsea, Chelsea" a lelátón, majd szerencsémre egy komolyabb nótát az egész stadion énekelt, így még a hátam is majdnem borsódzni kezdett, de mire az első szőrszál csak éppen kiegyenesedett volna, már el is hallgattak, ugyanis "törölték" a találatot a bírák. A többség ekkor kényelmesen hátradőlt (várták az újabb gólt) és ha nem cukkolják őket a vendégek, bizony nem igen nyitották volna ki a szájukat. Igen, volt egy kis zrika (igazából egész meccsen) a vendégek részéről, sőt ami még meglepőbb a hazaiak meg nem adott gólja után, egyetemes tombolásba kezdett a vendégtábor, amolyan "minden-mindegy alapon, élvezzük a az első osztályt, amíg csak lehet" címszóval. Ezt teljesen értetlenül fogadták a körülöttem ülők "mit énekelnek ezek, hiszen úgy is kikapnak és még ki is esnek"! Persze őket ez sem sarkallta szurkolásra, csak jobban megéheztek és kiszaladtak egy újabb adag "fish and chips-ért". A Rangers szurkolók pedig énekeltek és ennek meg lett az eredménye, hiszen a csapatuk valami nagy szerencse folytán megszerezte a vezetést, így innentől már csak tőlük volt hangos a lelátó. Páran félmeztelenre vetkőztek és zúgott a "We're QPR". A hazai "fanatikusok" egy része ekkor megkezdte a hazavonulást, páran még "kámonoztak" és "cselziztek" egy kicsit, de amikor végleg úszni látszott a tippmix idegesen kirohantak. A vendégek még percekig tomboltak, előadták a repertoárt az üres stadionban, majd szépen kiürültek a lelátók és megteltek a környező utcák szurkolókkal.
Én szépen lemaradtam, megvártam amíg a nagy tömeg elvonul, melyből az lett hogy a QPR drukkereket is elengedtem magam előtt. Nagy rendőri felvezetés vagy lezárás nem volt a környéken, így egy idő után eléggé összekeveredtek a felek, de nem volt nagyobb probléma. A várakozó álláspontnak köszönhetően szépen végignézhettem a vendégtábor összetételét, melyek nagy többsége szimpla drukker volt, de volt egy nagyobb létszámú (25-30 fő) idősebb társaság, akik a klubszíneket mellőzve nézték a környéket a vonulás során. Aztán feltűnt egy hasonlóan "szürke" fiatal társaság, igencsak jó létszámban és izgágán. Mellettük akadt is egy csapatnyi "bobi" na meg pár lovasrendőr is melléjük szegődött, de nagy baj nem volt velük. Az elvonulást követően mindenki a metróra várt én meg gondoltam veszek magamnak egy ereklyét, ami majd a mai meccsre emlékeztet. Jól döntöttem, hiszen sálam is lett és újból szemügyre vehettem a QPR fiatal magját, akik egy elválasztó kordon mögül nézelődtek a metróra várván a sálárusító standdal szemben. Aztán kiderült mit nézelődnek, ugyanis hamarosan megjelent pár hazai fiatal a másik oldalon igaz nem támadási szándékkal, hanem csak egyeztetni az "óráikat". A rendőrök nem nagyon akarták, hogy beszédbe elegyedjenek, pedig nem anyázás volt, hanem csak telefonszámcsere. Az időpont egyeztetést az egyik hazai fiatal szakította meg, amikor is nemes egyszerűséggel odarohant a kordonhoz és megpróbált bemosni az egyik "rangernek". Sikerrel nem járt, sőt a rendőrök egyből leteperték és ezzel az egyezkedés is véget ért, hiszen a hazaiak kiakarták menteni a magáról megfeledkezőt, míg a vendégek tapsoltak egyet, gúnyos mosollyal az arcukon, miközben a rendőrök egyre nagyobb távolságra terelték a feleket egymástól. Ezzel a jelenettel véget is ért a nap legizgalmasabb pár perce, így azzal a reménnyel a tarsolyban mehettem a metró irányába hogy a fiatalok remélhetőleg megtalálták a későbbi találkozás módját, jelezvén Angliában még nem halt meg teljesen az utcai élet.
hancsi78
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése