A következő „áldozatom” az interjúsorozatomban Sztancsik Ricsi barátom, aki egy kis szabolcsi srácból lett „nagy Honvéd” szurkoló. Két kiváló könyv, a Városok, stadionok, kocsmák és az Utolsó szék szerzője, a Válogatott Okosságok blog egyik termékeny társszerzője és egy – elmondása szerint – kicsiny Facebook-oldal szerkesztője. Büszke, kétgyermekes családapa, a magyar foci és Latin-Amerika szerelmese. Az alábbi pár oldalon vele következik egy laza beszélgetés a labdarúgás szeretetének vezérfonalát követve Lónyától Limáig.
Csak a szokásos első kérdések. Mikor? Hol? Hogyan?
Hogy mikor kezdődött egészen pontosan, arról fogalmam sincs. A holra és hogyanra már pontosabb emlékeim vannak: édesapám rendszeresen elvitt kicsiny, tényleg fatornyos falum a járási első osztályban vitézkedő csapatának hazai és idegenbeli mérkőzéseire. A Tisza és a szovjet, majd az ukrán határ közé beékelt Lónya községben székelő Dózsa MGTSZ SE sajnos 1993 őszén lejátszotta mindezidáig utolsó bajnokiját, és ez a szép kapcsolat megszakadt.
Mire emlékszel ezekkel a „falusi” meccsekkel, túrákkal kapcsolatban? Van olyan, ami feledhetetlen?
Mai szemmel elképesztő tömegek, 200-300, néha 500 néző voltaképpen teljesen tét nélküli meccseken, mert senki nem akart feljutni, kiesni meg nem volt hová. Ott egyébként egyáltalán nem volt jellemző a vendégszurkolók bármilyen módon történő abuzálása, ellenben a „birá’ou’” egészsége állandó veszélyben forgott.
Mi volt a következő fordulat?
1992 nyarán a későbbiek szempontjából jelentős esemény történt: a Nyíregyházi VSSC osztályozón legyőzte a Haladást és 1984 után újra a legmagasabb osztályban szerepelt.
Milyen volt mindezt testközelből átélni?
A Szpari feljutása akkor még az egész megyét megmozgatta, mi pl. majd 100 kilométerről autóztunk egy helyi kollektívával – mindig más hozta az autót. A voltaképpen simán kieső nyírségi társulat hazai találkozóit rendre tízezernél többen tekintették meg. Nem utolsósorban, kissrácként „bámultam a csodát”, a Keleti Front kifordított bombereit, a népes diósgyőri vendégszektort, vagy a lila és zöld áradatot. Onnantól kezdve minden hétvégén ezt akartam átélni. Úgy alakult, hogy ezt többé-kevésbé sikerült is megvalósítani, bár néha kissé groundhopperesre vettem a figurát.
Mit jelentett ez konkrétan?
Bár szabolcsiként értelemszerűen a megye első számú csapatával szimpatizáltam, ám Debrecenben élő bátyámnak köszönhetően jó néhány debreceni hazai meccsen is kint voltam, a fővárosi család- és rokonlátogatásokat is mindig úgy időzítettük, hogy megnézzünk egy-egy pesti rangadót.
Milyennek találtad akkor a debreceni tábort, a hangulatot?
Ó, az nagyon tetszett, teljesen más hangulata volt az akkoriban mindig tömött Oláh Gábor utcai létesítménynek. Az első NB I-es évek a Sándor Tamás-féle csapattal nemcsak a cívisvárost mozgatták meg, hanem szerintem az egész Tiszántúlról le-leugrottak egy-két jobb mérkőzés reményében. Ez manapság hihetetlennek tűnik, pedig így volt. A Szpari iránti ellenszenvből sem éreztem semmit, hiszen a fővárosi csapatokat és a Békéscsabát szidta a helyi nagyérdemű. A debreceni tábor számomra már az igazi tömeget jelentette, amit korábban csak a Fradinál vagy Újpesten láttam. De nemcsak a hazai, hanem a vendégszektort is szerettem mustrálni. Mi tagadás, nagyon tetszett pl. a kispestiek fellépése ’94 nyarán.
Groundhopper-élmények?
Utólag meglep, hogy semleges nézőként is milyen jól tudtam szórakozni pl. egy Vasas–Újpesten. És persze hétvégenként még mindig ott volt a Mennyei Megyei, a térségben egyedül állva maradt Tiszaszalka SE révén. A végzet őket is utolérte a kilencvenes évek végén. Számomra örömteli, hogy 18 év után újra elindultak a megyei III. osztályban.
Egy kicsit kanyarodjunk vissza a szabolcsi megyeszékhelyre! Nyíregyházán a táborba jártál, vagy egyszerű nézőként tekintetted meg a meccseket?
Eleinte apámmal nézőként, majd egyre többször mentem a táborba.
Idegenbe is jártál a Szparival?
Nem mondom, hogy mindig, de a fővárosi meccsekre viszonylag rendszeresen, pedig itt nem sok babér termett a Szparinak – az első egy III. Kerületi TVE elleni fellépés volt.
Legtöbbünk a középiskolába kerülve találkozott testközelből az „ultrásszal”! Hogy alakult ez nálad?
Megjegyzendő, hogy Vásárosnaményban (középiskolai tanulmányaim színhelye) szerettünk volna páran valamiféle szervezett szurkolást meghonosítani, de sajnos a Beregi Front nem volt hosszú életű, és az a pár fénykép is elkallódott, ami készült rólunk ’97–98 körül.
Mivel nagy tisztelője és lelkes híve vagyok a kisebb magyar csoportoknak a Beregi Frontról tudnál még további infóval szolgálni?
Rendszeresen volt egy kispályás, középiskolásoknak rendezett focitorna, a Bereg-kupa. Ezen két, ősi rivális naményi csapat is indult (a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium meg a Szakiskola), és mindkettőt lelkes tábor buzdította. A Beregi Front itt bontott zászlót (lepedőt) a Rákóczi oldalán.
Látványok?
Bevetettünk pénztárgépszalagokat, konfettit és csillagszórókból buherált „pirót” is, ami persze kiverte a biztosítékot a csarnok személyzeténél és a játékvezetőknél. Az ellentábort amúgy egy jóbarátom, Tibi vezette, akivel együtt jártunk Nyíregyre és szintén a Kispestnek szurkolt.
Tibinek is volt csoportja?
Igen, tehát ezek a kispályás tornák igazi városi derbivé nemesedtek. De mivel ismertük egymást, haverok voltunk (Tibivel barátok), ezért elmaradtak a lepattanózások, egerészések és a looking for vonulások.
Hogy került át mindez a Vásárosnamény-meccsekre?
A kezdeti sikereken felbuzdulva szerettem volna a lendületet tovább vinni és a naményi NB III-as csapat mérkőzésein fokozni a hangulatot, de két próbálkozás után a dolog elhalt, a női kézicsapat meccsein pedig a „piró” miatt eleve nem láttak volna szívesen. Szóval, ennyi a történet.
Középiskola kilőve. Hogyan alakultak a főiskolás évek szurkolói, lelátó szempontból számodra?
Ebben a színes kavalkádban a Szpari 1998-as újbóli feljutása vágott rendet, a fővárosi egyetemista évek meg a lehetőségek korlátlan tárházát biztosították számomra.
De hogyan jött képbe a Kispest?
Hogyan jött a képbe a Kispest? Ezt sem tudom megmondani. Az biztos, hogy valamiért az a közeg tetszett meg a legjobban a „pesti nagyok” közül. Talán közrejátszott az is, hogy a nyíregyháziakra soha nem volt jellemző a Budapest-ellenesség és akkortájt (1998–1999 körül járunk) az Ultra’ Eastern Mastiffs kifejezetten jóban volt a kispestiekkel, vagy legalábbis több jó személyes kapcsolat létezett.
Akkor jártál mind a két csapat meccseire?
A Kispestet és a Szparit is magaménak éreztem, ide is, oda is jártam. Aztán úgy alakult, hogy Kispesten egyre több barátom lett, míg egy elmérgesedő konfliktust követően megromlott a viszonyom a Szpari-tábor több tagjával, így utóbbi látogatások elmaradtak. Ennek idestova húsz éve.
Maradt a Kispest! Viszont nem épp a vörös-feketék legsikeresebb korszakában lettél Honvéd-szurkoló!
Ahogy a Városok, stadionok, kocsmák c. könyv elején írtam, nem igazán volt rám süthető a „divatszurkoló” billog, mert a „nagy Honvéd” pont ’96 körül volt túl egy igazán sikeres időszakon, és onnantól kezdve elég jelentős lecsúszás vette kezdetét. És mégis imádtam minden percét.
Akkor itt el is érkeztünk az életed egyik fontos eleméhez, az íráshoz. Mikor kezdtél el írni?
Ó, már egészen korán. A fentebb megemlített Beregi Front toborzójának szánt cikk a gimi újságban pl. kisebb botrányt kavart a témára nem igazán vevő tanári kar körében. De sokáig inkább saját szórakoztatásomra írtam, hiszen soha nem voltam vezér, vagy ismert arc, nem is vettem részt az első szurkolócsoportok alapításában, és nem éreztem magam illetékesnek a témában. Azt a korszakot egyébként is éppen elég jól dokumentálta a legendás 3. Félidő. Ugyanakkor minek is tagadjam..., szeretek írni.
Első könyved forradalmi volt a piacon! Elárulnál pár kulisszatitkot az alkotás fázisáról?
Eleinte afféle napló lett a Városok, stadionok, kocsmák-ból, majd ahogy készült, toldoztam, foldoztam, átírtam, lett belőle egy regény, amit bár abszolút valós események ihlettek, mégis más csapatoknak szurkolók is ugyanúgy átélhetik a történeteket. Pont egy ismert békéscsabai szurkolótársunk taglalta a saját blogjára írt kritikában, hogy ezek a sztorik voltaképpen bárhol, bármikor megeshettek volna.
Egy olyan korszakról írtál regényt, ami feledhető volt a magyar labdarúgás szempontjából, és a lelátó is nagy átalakuláson esett át.
Utólag visszagondolva, mondjuk az 1998–2008 közötti évtizedre, szakmai szemmel rettenetes időszaka volt a magyar labdarúgásnak, illetve a magyar szurkolói kultúra is túl volt már fénykorán. Csődök, a legnagyobb bundák, telephely-áthelyezések, szerencselovagok, csalók nyüzsögtek a klubok körül. Kb. akkor volt a honi stadionok állapota is országos szinten a legrosszabb. A csúcskategóriás Puskást látva könnyen elfelejtjük az életveszélyes Népstadiont. Arról nem beszélve, hogy amit 1995-ben simán meg lehetett úszni, azért 2005-ben már letöltendőket adtak. Véletlen, hogy pont 2000 körül zuhant óriásit az NB I nézőszáma? Erről az időszakról, talán éppen ezért, talán másért, keveset beszéltünk. Bár az internet előretörésének hála viszonylag jól dokumentált, de még mindig a Facebook és okostelefonok előtti kor – istenem, de hülyén néz ki ez így leírva...
Akkor mégis mi inspirált?
Egyszerűen emléket akartam állítani magunknak. Ennyi. Azzal tisztában voltam, hogy nem túl népes szubkultúránkon kívül nem sokak ingerküszöbét fogja átvinni, kiadót erre képtelenség találni, ezért beletanultam a könyvkiadás tudományába is. Így született meg a Városok, stadionok, kocsmák, amire egy szociológus úr egyébként mégiscsak felfigyelt és a szurkolókkal kapcsolatos nézőpontok felülvizsgálatára késztette.
Nem volt megállás! Mi ihlette a következő könyvedet?
Az Utolsó szék c. könyv esetében még egyszerűbb a képlet. Az első magyarországi ultragenerációnak legalább jutott egy mexikói vébé, egy Brazília-verés, stb. Nekünk, „második eresztésnek” ez már csak halovány emlék volt, voltaképpeni katartikus élmény nélkül. Ez lehetett volna a legendás finnországi egyenlítésünk, ha nem követi a Jugoszlávia elleni mészárlás. A 2016-os Európa-bajnokság számomra, és barátaim számára, no, meg a teljes magyar szurkolói szcénának egy generációs élmény volt. És úgy alakult, hogy a „nagy Honvéd” a következő szezonban bajnok lett. Két iszonyúan hosszú böjt szakadt meg, tulajdonképpen tökéletesen váratlanul. Ezt az egy esztendőt is meg kellett örökítenem, mert ilyen többé nem lesz. Persze, szerezhetnek még örömöt Rossi fiai, vagy meglehet a távoli jövőben a 15. kispesti bajnoki cím is, de az más lesz.
.jpg)
Akkor a 3. könyved is csak a távoli jövőben körvonalazódik?
Egyelőre nincs tervben. Egy fantasyn dolgozom, dolgoztam, de kiadó híján nem hiszem, hogy valaha is könyv lesz belőle.
A könyvek mellet nagyszerű írásaid olvashatók a Válogatott Blogon, és a Facebookon is van egy külön oldalad.
A blogírás és kicsiny a Facebook oldalam szintén írói vénám kiteljesedése, egyszersmind tisztelgés a nagybetűs LABDARÚGÁS előtt. Nem véletlen, hogy a vidéki pályák és alsóbb ligák rendszeres visszatérők nálam, hiszen mégiscsak azokon szerettem meg ezt a csodálatos játékot.
A Válogatott Okosságokról pár szót, ha kérhetem. Hisz hazánk egyik legszínvonalasabb, a magyar sportot érintő, boncolgató, analizáló oldaláról van szó, amely az idei esztendőben már tizenharmadik évét tapossa.
Sajnos a Válogatott Blogra már nem írok, mert egyszerűen nincs időm. A Blog fénykorában heti 8-10 írásunk is kikerült, én is rendkívül termelékeny voltam, heti 2-3 terjedelmes dolgozattal. Pedig egyetlen fillér hasznunk sem származott belőle, sőt... De ahogy a vicc is úgy jó, ha tényleg jó, minden szerénytelenség nélkül mondhatom: az ott megjelent írások (Atus barátom kézilabda-témájú elemzései, összefoglalói, a legendás Időkapszula-sorozat, az NB III-as körképem, a Megyei manna, az Osztálynapló, stb, stb.) minden, úgynevezett „szakmai szintet” megütöttek. Szívesen csinálnám még, de hát munka, család, házfelújítás, tanulás, edzés, meccsek... Egyszerűen most nincs rá idő.
Kár, mert szívesen olvastuk a bejegyzéseidet, mint ahogy a Dél-Amerikával kapcsolatos kis blogodat is. Ez hogyan jött?
A futball mellett anno elkezdtem még egy ismeretterjesztőnek szánt dél-amerikai sorozatot is, mert méltatlanul ismeretlen számunkra az a régió, pedig rengeteg csodát és kínt rejt az az óriási földrész. De lásd fent... No tengo más tiempo...
Személyes élményeid is vannak, vagy csak egyszerűen imádod ezt a földrészt?
Még az egyetemen megtanultam spanyolul, és nyilván azonnal elkezdtem tanulmányozni a dél-amerikai táborokat. Utána a sors egy mexikói céghez sodort, ahol már első kézből kaptam infókat Dél-Amerikáról. Pár sztori egészen hihetetlennek és elképesztőnek tűnt, pedig ott teljesen hétköznapi dolog. Ami nem hétköznapi, az a labdarúgás vallásos tisztelete. A foci az, ami elfeledteti velük a megélhetési nehézséget, az életveszélyes utcákat, a korrupt politikusokat. Majd jött egy perui vendégmunka, ahol végleg Peru és Latin-Amerika rabjává váltam – és az Alianza Lima szurkolójává.
Milyen volt Peru?
Egy fantasztikus ország, folyamatos fejlődéssel, fantasztikus gasztronómiával. Szerettem a helyieket, leginkább a földrészre nem igazán jellemző sötét, szarkasztikus humorukat. Dél-Amerika sokban hasonlít Kelet-Európára...
És amire mindenki kíváncsi! Meccsélmény volt?
Volt. Akit érdekel egy komplett beszámoló, az a valogatott.blog.hu oldalon elérheti.
https://valogatott.blog.hu/2013/08/11/on_tour_peru_elso_resz_arriba_alianza
Eljutottál más Dél-amerikai országba is?
Nem, egyelőre Peru az egyetlen ország a szubkontinensen, ahol megfordultam.
Ha már világutazás! Angliában is kikötöttél egy rövid időre. Hová szólított a sors?
A nem túl kies Middlesbrough-ba
Sikerült kijutni egy-egy mérkőzésre?
Nos, úgy hozta a sors, hogy a ’Boro történelme legsikeresebb szezonját élte meg. Akkor játszott UEFA-kupa-döntőt. Na, a Steaua elleni legendás fordításukról (0-2-ről lett 4-2) pont lemaradtam, de azért voltam a Riverside-stadionban.
Milyen volt? Mondjuk összehasonlítva egy perui őrülettel vagy egy jófajta magyar első osztályú bajnokival.
Ó, imádtam azt is. De a környékbeli alacsonyabb osztályú csapatoknál még bele lehetett kóstolni a klasszikus, romlatlan brit hangulatba, főleg Hartlepoolban.
Más országokban jártál bajnoki meccseken?
Olaszországban, Németországban, Csehországban, és nagy szerelmem, Görögországban.
Vissza kis hazánkba! Hogyan jött a Közgáz és a kosárlabda szeretete?
Meg kell, hogy valljam, a kosárlabdát soha nem tudtam megszeretni, a labdarúgás mellett a kézilabda volt a szenvedélyem. Viszont kéziben soha nem volt kedvenc magyar csapatom, csak kedvenc játékosaim voltak, no, meg a válogatottaknak szurkoltam mindig, rendületlenül.
Pedig Nyíregyházán anno egész jó kis kézilabdacsapat volt. Gyakran jöttek a kilencvenes években a Debreceni Dózsa ellen meccselni táborostól az Oláh Gábor utcai csarnokba és a Hódosba. Ezekre akkor nem jártál?
Nem, nem, ez nekem kimaradt, bár a Medve-Tóvizi-féle csapatot tényleg szerettem.
Na, de folytassuk a kosárlabdával!
A Közgáz egy teljesen amatőr csapat volt, még a teljesen amatőr, harmadosztályú NB II-höz képest is szerény edzés- és anyagi lehetőségekkel. Viszont rendre ott volt a végelszámolásnál a legjobbak között, csak pénz híján nem jutott föl. Többször hívták haveri társaságunkat, hogy ha már szeretünk szurkolni, akkor miért ne tennénk a saját egyetemünk csapatáért is? Nézzünk ki, mert jó a csapat, jólesne nekik a biztatás! Se beugró, se rendőr, se szeku.
Lett foganatja az invitálásnak?
Egy buli után úgy döntöttünk, kinézünk, megiszunk pár sört és óbégatunk. Valahogy ott ragadtunk. Eleinte 8-10 fővel látogattuk a meccseket, de pár rangadó igazi közösségi élménnyé vált, 40-50 főre duzzasztva a tábort.
Jöttek a sikerek is?
2004-ben a Közgáz lett Magyarország legjobb amatőr csapata és vállalta az indulást az NB I B-ben. Mi pedig követtük Debrecentől Sárvárig, Nagykanizsától Miskolcig. A MAFC elleni MK-meccs volt talán a csúcs, több száz nézővel – előttünk a nézőszám 0 és 10 fő között liftezett.
Miért lett vége?
A tábor történetére az tett pontot, hogy különböző machinációk nyomán a következő szezonban a nevezésünket kvázi eladták a MAFC II-nek, mi pedig MAFC II néven visszakerültünk az NB II-be. Ez pont olyan érzés volt nekünk, mint egy fradistának, ha csapata jövőre egy osztállyal lentebb Újpest II néven szerepelne. Pár meccsen még megjelentünk, tiltakoztunk, de gondolom, nem meglepő, hogy végül elmaradoztunk. Ezt egyébként sajnálom, mert bár viccnek indult, ám egész jó dolog kerekedett ki belőle...
Folytassuk a magyar válogatottal! Mikor estél át a válogatott mérkőzésén a tűzkeresztségen?
1992 nyarán láthattam Nyíregyházán, életemben először élőben a válogatottat, Ukrajna ellen.
Melyik volt a következő?
A következő? Hú, jó kérdés... A kilencvenes évekből nekem valamiért a Svájc elleni 1997. augusztus 20-án lejátszott 90 perc ragadt meg, a kerítésen egymás mellett békésen Fradi-, Újpest-, Kispest-drapikkal, a félig szétbombázott Népstadionban.
Mennyire lettek innen rendszeresek a válogatott meccsek számodra?
Miután Pestre kerültem, azok lettek. Mai fejjel szinte hihetetlen, hogy többnyire 2-3000 néző járt a válogatottra. Nem ám a Népstadionba, hanem az Üllőire, a Hungária körútra, a Fáy utcába…
Mit jelent neked a magyar válogatott?
A válogatott számomra szent, nincs olyan eset, hogy ne tudnék szurkolni neki. Volt idő, amikor azért nem volt ekkora divat sem a hazai, sem az idegenbeli mérkőzéseire járni.
Túrák?
Emlékezetes túra volt 2005-ben Bulgária, 2006-ban Bosznia, 2009-ben Albánia. 2007-ben talán harmincan voltunk az oslói vendégszektorban, s ebben benne voltak sokadik generációs, magyarul egy szót sem tudó helyiek is.
A szenvedély most sem csitult?
Járok most is válogatottra.
Közhelyes kérdés következik, de hátha még valaki nem olvasta a könyveidet. Kispesti meghatározó élmények? Emlékezetes meccsek, túrák?
Ha-ha-ha! Hát, erről száz oldalakat tudnék teleírni. Emlékezetes meccsek... Nyilván a Vidi elleni „bajnoki döntő”, életem talán legjobb túrája pedig a kisinyovi volt, a Nistru elleni UEFA-kupa meccsre menet. De mondom, ezt nem lehet pár sorban taglalni.
Volt egy kis szurkolói csoportotok, akikkel egy KHO-zászló mögül szurkoltatok a Honvéd-táborban. Mit lehet tudni erről a társaságról, és mint takar a KHO betűkombináció?
Kispest-Honvéd Online. Egy 10-15 fős baráti társaságról beszélhetünk. Egy időben kicsit talán túlságosan is erőltettük ezt a csoportdolgot, mert mi nem úgy voltunk csoport, mint mondjuk a Guardia. Viszont volt saját esőkabátunk, voltak galléros pólóink, sáljaink stb. Rengeteg közös buli, túra... Hivatalosan amúgy sohasem oszlottunk fel, azonban tartalom a drapi mögött már jó ideje nincs, így az nem is kerül ki a kerítésekre. De többen a mai napig aktívak, mint például én is. Mivel a csoport hivatalosan 2003-ban alakult, így tartani kellett volna egy húszéves megabulit 2023-ban.
Most is a táborba jársz?
Természetesen. Sőt, gyakran elkísér a család is.
Apraja-nagyja? Vagy csak az apraja?
Mikor hogy. Főleg a lányom jár velem ki.
Hogy tetszik az új stadion? Nem hiányzik a régi?
Alapvetően tetszik az új stadion, bár nem lettem bele szerelmes. Az akusztikája messze nem az igazi. A régi stadionhoz sok megismételhetetlen élmény köt, de valljuk meg őszintén: elég hangulatgyilkos volt. De amikor megláttam a képet a bontásáról, amikor az Északi Kanyarba először belemar a markoló... Hát, az nagyon furcsa érzés volt.
Foci, kosár, kézi oké. Más sportágak is érdekelnek? Jártál ki korong vagy atlétikai versenyekre, esetleg jégtáncra, vízilabdára?
A kézit imádtam. Amúgy képernyőn keresztül a korongot is, csak Budapesten tényleg nem volt szerethető hokis gárda. Néha Honvéd-vízilabda, pár jégkorong válogatott meccs belefért.
Kispesten van női kézilabdacsapat is. Ráadásul évtizedek óta biztatja őket egy maroknyi Honvéd-fanatikus. Velük kapcsolatban van bármi élmény?
Régebben kint voltam pár találkozón, de ennyi. Ettől még persze, csak a Kispest a kézilabdában is! Nagy probléma velük kapcsolatban, hogy csarnok híján nem tudnak a kerületben játszani.
A kosárcsapat is visszaverekedte magát a legjobbak közé. Nem merült fel benned, hogy megpróbáld megszeretni a kosárlabdát a Honvédon keresztül?
Hát… A számomra ők azért valami mást képviselnek. Ha választani kéne magyar kosárcsapatot, nyilván azt mondanám, hogy persze, hajrá Honvéd! De egyszerűen nem érdekel.
Vissza egy picit a kezdetekhez! Most hogy állsz a Szparival? Teljes az elhidegülés, vagy kijársz még néha?
Teljes elhidegülés soha nem lesz, a Szparinak mindig is előkelő helye lesz a szívemben. Az albérletbe költözés előtt egy-egy alkalommal kinéztünk édesapámmal hazai meccsekre. Szívből remélem, hogy hamarosan visszaáll a világ rendje, és az első számú megyei csapat a Nyíregyháza lesz. Nem mintha a Kisvárdával bármi bajom lenne. Sőt, voltaképpen Várdától talán 15 kilométerre nőttem fel. De azért mindenképpen az lenne az egészségesebb, ha a lakosságszámban mintegy nyolcszor nagyobb Nyíregyháza képviselné a megyét.
Egy időben jártál BVSC-meccsekre is. Hogyan jött a zuglói kaland?
Ez a kaland kimaradt volna, ha nincs a csodálatos BMLSZ és a zseniális elképzelései a szurkolói kártyákról. Ahogy szinte mindenki távol maradt, én sem jártam akkor NB I-es meccsekre.
Miért pont a BVSC és a Szőnyi út?
Tizenvalahány éve Zuglóban laktam, pár kispesti barátom egyenesen oda született, ezért kézenfekvő volt, hogy hallgatunk a „Support your local football team!” felszólításra. Ugye, tőlem amúgy sem állt messze az alsóbb ligák szeretete, a BVSC pedig pont egy szerethető klubnak tűnt, amely hamvaiból támadt fel pár szent őrültnek köszönhetően, és már a BLSZ IV. osztálytól állandó kísérői lettek a zuglói lokálpatrióták. Még a legendás Blue Boys-drapi is előkerült. A zuglói srácok és elsősorban Majoros Tomi előtt le a kalappal, nagy szükség van ezekre a lelkes kis táborokra. Kicsiny közösségünk amúgy gyorsan gyarapodott, mert minden szépet és jót láttunk, amiért szeretjük a labdarúgást.
Különbség az NB I és a BLSZ között?
Míg az NB I-ben bűnözőkként kezeltek bennünket, ott lent senkit nem izgatott, mit csinálunk.
Hogyan nézett ki egy meccsre menetel?
Az alaphangulatot a kultikus Manó kocsma adta meg Rákosrendezőn, a pálya mögött. 1000 forintból futotta hamburgerre, dupla Johnnie Walkerre és még egy sörre is.
Milyen volt a meccseken?
A meccseken? Hajtás, izgalom, sok gól. Egyébként a BVSC-vel azonos osztályban szereplő Csillaghegyi MTE fellépéseit fradisták látogatták szép számmal, a Pestszentimrei SK-t többnyire kispestiek támogatták, ám volt tábora a SZAC-nak is. A Testvériséget szintén követte pár fiatal zöld-fehér zászlókkal. Magyarán a meccshangulat is garantált volt.
Vissza a közelmúltra! Pár éve az NB II-ben szerepel a Honvéd. Hogyan élted meg a kiesést?
Sajnos, már jó ideje a levegőben lógott. Ettől függetlenül sokkolt, mint mindenkit. De néhányan keményen megdolgoztak a kiesésünkért. A zsebüket megtömték, azóta új áldozat vérét szívják. A játékosok szinte azonnal kaptak új szerződést, élik világukat. „Rajtatok a mez, rajtunk a szégyen!”– ahogyan egy régi kiíráson állt, az első kiesésünk után.
A feljutás nem jött össze elsőre, viszont a szurkolói kitartásra nem lehet panasz. Milyenek az NB II-es mérkőzések? A hangulat? Mennyivel más egy ott megvívott rangadó a Vasas, vagy épp a Vidi ellen?
Nagyon nagy szükségünk van ezekre a rangadókra, mert sajnos kevés, bántóan kevés az értékelhető tábor a másodosztályban. A Vasas és a Videoton elleni meccsek éppen ezért kiemelt fontosságúak számunkra, de tegyük hozzá, hogy a nézőszám más meccseken is kifejezetten magas (mármint a korábbi évekhez képest), és a vendégszektor megtelik Szentlőrinctől Ajkán át Békéscsabáig.
Egy-egy Csákvár, Kozármisleny, Szentlőrinc elleni találkozó mennyire mozgat meg? Otthon, idegenben?
Mint fentebb írtam, ha a Kispest játszik, akkor mindegy, ki az ellenfél. Nyilván jobb megverni a Vasast, mint a Csákvárt, azonban egy Szentlőrinc elleni vereség valahol fájóbb. A kiesés utáni két évben azért sűrűn hallottuk a helyi, kolompolós B-közepektől, hogy „indul a busz!”
.jpg)
Összehasonlítva, mi a legszembetűnőbb különbség az NB I és az NB II között?
A létesítményi helyzet esetenként döbbenetes, főleg Csákváron, Ajkán, Soroksáron, Kozármislenyben. Falusi libalegelők, 50 néző fölött teljesen alkalmatlanok az emberek fogadására. A néző itt egyértelműen felesleges nyűg. Vannak azért pozitív precedensek is, például Karcag, ahol kifejezetten a kedvünkért bővítik a vendégszektort. Ők egyébként kellemes meglepetést jelentenek a számomra a lelátói teljesítményük miatt is. A pályán egyértelműen a küzdelem dominál, kevésbé a technika. Ja, és a legfontosabb: szinte minden játékos magyar.
Korai még erről beszélni, ám te hogy érzed. Meglesz idén a feljutás?
Röviden: igen.
Kupagyőzelem?
A debreceni meccs után nincs lehetetlen, a sorsolásunk is elég kedvező. A vagyonomat nem tenném rá, viszont milyen szurkoló lennék, ha erre nemmel válaszolnék?
Akkor legyen ez a zárszó, a többit meglátjuk. Köszönöm, Ricsi ezt a remek beszélgetést!
hancsi78
Kép: basildon.hu / Blue Boys BVSC / Sztancsik Ricsi / Ultras Kispest
