Debreceni Vasutas Sport Club
1902. március 12-én, a Debreceni Vagongyár 11 sportot szerető tagja, Kabay György és Nánási Vilmos mérnökök vezetésével megalakították az Egyetértés Futball Clubot, amely a már létező Egyetértés Dal- és Önképző Egyesület keretén belül kezdte el működését. Kezdetben csak vasutas tagjai lehettek a clubnak, amely színeként a pirosat és a fehéret választotta, kifejezésre juttatva ezzel a csapat nemzeti elkötelezettségét. A játékosok akkor még saját felszerelésben meccseltek, rendelkeztek egy labdával, ám játéktérrel nem, így a barátságos találkozóikat más debreceni pályákon vívták. Az Egyetértés a keleti kerület munkásainak kiemelt támogatását élvezte, szemben a város vezetőinek áldásával. A különbség nemcsak földrajzilag volt meg, hanem a tagok vallási és társadalmi identitásában is. Az Egyetértés tagjai ugyanis hithű katolikusok voltak Debrecen “ősreformista" polgáraival szemben. Ennek köszönhetően a város életében csak háttérszerep jutott a vasutas csapatnak. A pályagondok enyhítésére 1911-ben a MÁV Igazgatósága egy területet jelölt ki a Műhelytelepen, ahol a labdarúgók rúghatták a bőrt. Ezen területet a szurkolók a "Futball-tér" elnevezéssel illették. 1912 nyarán az Egyetértés FC kilépett az anyaegyesület keretéből, alapszabályt fogadott el és megalapította a Debreceni Vasutas Sport Clubot. Ettől függetlenül a gárda továbbra is megmaradt gyári csapatnak, nem indult el a kiírt kerületi bajnokságban s továbbra is csak barátságos meccseket vívott a helyi klubok ellen.
1916-ban jött el az első nagyobb változás a klub életében, mert "mint igen jól mobilizálható" csapat indulhatott az MLSZ által kiírt hadibajnokságban. Itt három évig szerepelt a gárda, majd a román megszállás véget vetett a csapat éppen csak elinduló "hivatalos" életének. Az ország tervszerű feldarabolása után a debreceni labdarúgás helyzete teljesen megváltozott a kezdetekhez képest. Kiszakítva a megszokott régiójából, a városban és a labdarúgóklubok háza táján is éles változások következtek be. A DVSC 1920 és 1936 között a regionális bajnokságokban indult és sikeres szereplését a 7 megszerzett kerületi bajnoki cím jelezte. Kiemelkedő év a csapat életében az 1924–1925-ös szezon, amikor az országos bajnokság elődöntőjéig masírozott, míg a Corinthian Kupa döntőjében a Szegedi AK parancsolt neki megálljt. A sikeres éveknek az MLSZ vetett véget, megszerzvezte ugyanis a profi ligát, amely hátrányosan érintette a vasutasokat. Mint állami, üzemi csapat, nem válhatott profivá, a játékosai viszont igen, így azokat elszipkázta a frissiben létrehozott Bocskai FC, amely folyamat tíz évnyi vegetáció eredményezett. A csapat indult ugyan a kerületi bajnokságban, de számottevő siker elérése nélkül, teljesen amatőr státuszban. Közben (1922) elkészült a csapat saját "stadionja" a Diószegi úton (később Vágóhíd utca), mely a kor igényeinek teljesen megfelelő létesítmény volt. 1925-ben egy nagyobb változás is bekövetkezett a csapat életében, ugyanis a másik helyi vasutas egylet (DMTK) nehéz anyagi körülményeire hivatkozva beolvadt a DVSC csapatába, melynek neve változatlan maradt, a színe viszont zöld-fehérre cserélődött, vagyis a DMTK színpárosára. A vegetációnak a profi liga hanyatlása és a Nemzeti Bajnokság megszervezése vetett véget, melybe a DVSC is bekapcsolódott 1938-ban, amikor felkerült az NB I B Keleti csoportjába, mely az akkori másodosztálynak felelt meg. Öt év változatos szereplés után jutott fel a legjobbak közé és 1943. 08. 22-én debütált a Szegedi VSE vendégeként. A legjobbak között 5 évig szerepelt a gárda megszakítás nélkül (ha a háború miatti leállást nem vesszük figyelembe), amely fél évtizedben a megszerzett hetedik hely volt a legjobb eredménye. Az első búcsújára 1948-ban került sor, és innentől számítva inkább a második vonalban vitézkedtek a fiúk, egy-egy évre megszakítva azt egy kis NB I-gyel. De nem csak a bajnokságokról szólt ez az időszak, mert a politikának akkortájban nagyobb hatalma volt, mint magának a sportnak. Az első komolyabb változás 1937-ben következett be, amikor az időközben visszakapott színeket ismét le kellett cserélni, ezúttal lila-fehérre, majd 1943-ban fekete-fehérre, melyet a háború befejeződéséig viseltek a futballisták. A "békés" évek kezdetén a színekkel nem volt probléma, a csapat neve viszont nem tetszett az új hatalomnak, és előbb a nyugatias "club" szócskát kellett törölni és helyette az Egyesületet használni (Debreceni VSE), majd éppen hogy elkezdték ízlelgetni a szurkolók az új elnevezés, amikor az egész csapatot Debreceni Lokomotív SK-ra keresztelték. Utóbbinak egy pozitív vonzata is van a jelenkor számára, ekkor kapta ugyanis a csapat a "Loki" becenevet. 1955-ben újabb változás történt a klub életében, mert össze "kellett" vonni a szakszervezeti egyesületeket, így a Vasutast, a Postást és az Előrét és ebből született meg a Debreceni Törekvés SK, természetesen mindez a központi hatalom felügyelete mellett. A szín (az utolsó épp a piros-fekete volt) és névkavalkádnak az 1956-os forradalmi események vetettek véget, akkor kapta vissza a csapat a DVSC nevet és a piros-fehér színösszeállítást.
1956 után a DVSC többnyire a második vonalban harcolt és végzett általában a tabella első felében. Néha sikerült a felkapaszkodás a legjobbak közé, de oda csak átszállójeggyel érkeztek a piros-fehér focisták, a leghosszabb folyamatos tagság két évig tartott. A mélypont 1967-ben következett be, amikor a társaság kiesett a harmadik vonalba és onnan csak két év elteltével küzdötte vissza magát. A feljutást után tíz év következett a második vonal középmezőnyében, kimagasló eredmények nélkül. Ebben az időszakban a csapat, pontosabban a város vezetése nem is akart első osztályú labdarúgóklubot és mindent amatőr alapokra helyezett, pénz csak részben csordogált a vasutasokhoz és ismételten nem a Loki volt a debreceni csapat, amely a város és a helyi politikai vezetés kiemelt figyelmét lekötötte. Sőt, a helyi kommunista irányítás egy hármas fúzió révén létrehozta a saját csapatát (DMTE), mely mindenben előnyt élvezett a DVSC-vel szemben. A Lokit körön kívül helyeztek és többször kísérletet tettek a megszüntetésére, feloszlatására. Kezdetben a vasutasok szerencséje csak azon múlott, hogy a városi ellenlábas nem tudta magát önerőből felküzdeni a második vonalba, így a Lokomotív újabb sanszot kapott a bizonyításra. Amikor pedig azonos osztályba kerültek a vetélytársak, a megyei pártbizottság úgy döntött, hogy legyen verseny közöttük. Ezen cselekedetük meglehetősen humánusnak bizonyult az előző évek hozzáállását ismerve. A hatalom viszont hiába állt a DMTE mögött, 1979-ben a DVSC-nek sikerült kivívnia a feljutást az ősi rivális Nyíregyháza ellen. A régi Nagyerdei stadionban 30 000 néző előtt sikerült megszakítani az átkot és felkerülni ismét a legjobbak közé.
Az örömbe aztán kisebb üröm is vegyült, mert a politika ismét közbeszólt, és a város vezetése kijelentette, a DVSC nem képes egyedül vállalni az NB I terheit, ezért fúzióra kell lépnie a DMTE csapatával. A megszüntetésről ekkor már nem mertek beszélni – a népharag túl nagy lett volna –, ezért az üdvözítőbbnek vélt egyesítési ceremónia maradt, ami elől viszont már nem volt menekvés. Az új csapat a DMVSC névvel, új címerrel és színekkel (kék-sárga) lett útjára eresztve, otthonául pedig a Nagyerdei stadion lett kijelölve. Az egyesítést örömmel fogadta a helyi sportbizottság, a szurkolók viszont nem kértek az új színekből és névből, ők továbbra is piros-fehér zászlókkal és "Hajrá, Loki!" rigmussal biztatták a "munkás-vasutast". A kényszerházasság kétségtelenül megosztotta a szurkolókat, de az tény, hogy a csapat addigi legsikeresebb szériája a fúzió tíz éve alatt következett be. Ezen idő alatt csak két évig szerepelt a klub a második vonalban és a legjobbak között elért 6. hely az addigi legkiválóbb helyezése volt a gárdának. Az unió alatt kétszer szerepelt a csapat a KK-ban, ahol Pisában döntőt vívott az olaszokkal, valamint 1986-ban az Interliga '86 küzdelmeiben – a nemzetközi megmérettetések közepette.
Aztán elérkezett a rendszerváltás ideje és nem lett közös jövője a DVSC-DMTE kettősnek. A legjobbak között természetesen a színeit és címerét visszakapó vasutasok indulhattak és két szerény esztendő után két év NB II Keleti csoport következett. A "mélyben" aztán új fejezet kezdődött a Loki életében. 1993-ban Garamvölgyi Lajos vezetésével és fiatal titánjainak tehetségével visszajutottak a fiúk a legjobbak közé. A csapat az Oláh Gábor utcai stadionba költözött, mert a saját létesítménye teljesen lerobbant és használhatatlan állapotba került a Vágóhíd utcán. A feljutást követő évben története legnagyobb sikerét érte el a csapat a megszerzett harmadik hellyel, mely abban az időben hatalmas szenzációnak volt tekinthető, mivel ezt az eredmény többnyire saját nevelésű fiataljaival érte el. Közben azért nem volt minden fenékig tejfel. Az anyagi biztonság nem volt megfelelő, gyakran került a szakadék peremének a szélére a bronzcsapat. A MÁV szinte teljesen kiszállt az egyesület mögül és már csak a névvel volt annak támogatója. A gyér anyagi lehetőségektől függetlenül szépen ellavíroztak a piros-fehérek a zavaros NB I középmezőnyében. 1998-ban elindult a csapat az UEFA Intertotó-kupában és négy körig jutott, búcsúztatva közben a német Hansa Rostock együttesét. Az igazi siker a szezon végére jött el a lokisták számára, ugyanis története során először bejutottak a Magyar Kupa fináléjába, és ha már ott volt, el is hozta a trófeát a váci stadionból. A történelmi siker ellenére az anyagi helyzet nem stabilizálódott, majd az önkormányzat és a helyi nagyvállalatok siettek a bajban lévő klub segítségére. Közösen hozták létre a Debreceni Futballkezelő Rt-t, mely rendezte az adósságokat és biztonságos alapokra helyezte a Lokit. 2001-ben újabb Magyar Kupa-diadal jött el a csapat életében és fekete levesként búcsú az NB I-től. Igaz, ez csak papíron következett be, mert a BKV visszalépésével benn maradt az első osztályban. 2002-ben fennállásának 100 éves évfordulóját ünnepelte a klub, kissé méltatlan körülmények között, egy válogatott (!) meccs (Magyarország–Fehéroroszország 2-5) keretében. 2003-ban újabb kupadöntő következett, de ezúttal a vereség ízét is megérezhette a népes debreceni közönség a Ferencváros ellen, mégpedig “semleges pályán” azaz Budapesten.
A vesztes kupadöntő után már sejteni lehetett, hogy nagy dobásra készülnek a csapat vezetésében, és a régi, nagy játékosok visszatérésével a bajnoki cím elhódítása lett az egyértelmű cél. Sikerei szempontjából 2005-ben érte el a csúcsot az együttes a magyar bajnoki cím begyűjtésével, mely diadalt a következő években még hatszor ismételt meg. A bajnoki címek mellett a kupákban is volt pár elsőség: további 4 Magyar Kupa, 1 Ligakupa és 5 Magyar Szuperkupa. Az eltelt több mint száz év legsikeresebb periódusa volt ez az időszak. 2010-ben Magyarországon először hódította el a csapat az egy szezonra kiírt mind a négy trófeát, tehát a bajnoki cím mellett a 3 kupagyőzelmet jelentő serleg is a DVSC birtokába került. 2012-ben újabb csúcs jött el a DVSC életében, ugyanis 1966-óta először nyert veretlenül bajnoki címet magyar tizenegy. A hazai sikereket természetesen nemzetközi megmérettetések követtek és néhány kiemelkedő siker (Hajduk Split, PAOK kiverése) mellett sajnos nem sok babér termett ezen a porondon. A jég 2009-ben tört meg, amikor sikerül bekerülni a BL-csoportkörbe, majd egy évre rá az Európa Liga csoportkörében is kipróbálhatták magukat a piros-fehér legények. Itt nem sok siker termett a számukra, de a Liverpool, a Fiorentina vagy éppen a PSV és a Sampdoria elleni csaták felejthetetlen élményt nyújtottak a játékosoknak és a szurkolóknak egyaránt. Mindezen debreceni sikerek mellett a magyar labdarúgás színvonala semmit sem emelkedett az évek alatt, így a szurkolók nem hogy megtöltötték volna a magyar lelátókat, hanem egyre kevesebben jártak ki az NB I-es találkozókra, és ez alól Debrecen sem volt kivétel.
2014-ben – hosszú várakozás, megannyi terv és ígéret után – vehette birtokba az új stadiont a DVSC, amelyet egyből bajnoki címmel ünnepelhetett. Ezután két bronzérem (2016, 2019) mellett többnyire az élmezőnyhöz tartozott a gárda a honi elitben, de a korábbi kupasikerek elmaradtak. A közelmúlt legnagyobb blamája 2020-ban következett be a csapat életében, amikor kiesett a legjobbak közül, ennek következtében hosszú és sikeres évtizedek után szerepelt újra a második vonalban. A cél nem lehetett más, mint az azonnali visszajutás, és a szurkolók hathatós támogatása mellett, a Covid-19 vírus okozta egészségügyi, mentális, gazdasági és társadalmi problémák közepette bajnokként sikerült visszajutnia az NB I-be. Azóta felemás képet fest magáról a társaság, vagy a dobogóért, vagy a kiesés elkerüléséért küzd. Az előbbi össze is jött 2023-ban, míg utóbbit 2025-ben sikeresen elkerülte a gárda. Az idei szezonban újfent a dobogó valamelyik foka van elérhető közelségben, azonban a 124. szülinapon még korai lenne arról beszélni, hogy kerül-e újabb érem a cívis futballisták nyakába.
Utószó:
Gyermekkorom óta érdekel a sport, és igen sok időmet le is kötötte, igaz, soha nem sportoltam aktívan, inkább én voltam a "néző majd a szurkoló". Elsőnek csak tévében, majd felcseperedve már élőben is kilátogattam minden érdekesnek tűnő sportrendezvényre. Ez utóbbi jelentős változást hozott az életembe, mert megérezve a lelátó varázsát, ez volt az, ami odakötött egy klub mellé, és onnantól számítva már nem csak általánosságban szerettem a sportot. Szerelem volt első látásra, és bizony mindez azóta sem csillapodott, nem fordult át szeretetbe, és nem vált belőle "megtűrt" kapcsolat. Ahogy ilyenkor lenni szokott, egyre jobban megismertem a "kiválasztottat" és megtudtam, mikor született, ért el sikereket vagy mikor "csalódott" az évtizedek folyamán. Megtudtam azt is, mikor mire kényszerítették a körülmények, vagy melyik utat választotta egy-egy adott szituációban. Ez odáig “fajult”, hogy egy idő után már mindent tudni akartam róla és a "családjáról", ami arra ösztökélt, hogy a magyar lelátói élet tanulmányozása mellett egyre több időt szenteljek a magyar klubcsapatok és bajnokságok kutatására, történetük áttekintésére is. Ennek hatására írtam meg, még 2008-ban a DVSC labdarúgócsapatának történetét a magyarfutball.hu honlapra, mely most kicsit kiegészítve fentebb olvasható. Ez volt az első, ilyen jellegű bemutatóm anno a blogon is, de nem az utolsó, hiszen azóta már több csapat történetét is feldolgoztam. Természetesen a beszámolókat, bemutatókat tessenek a helyén kezelni, hisz mindez az amatőr sportszeretetem szüleménye, és nem profi munka, hanem egyfajta hobbi és vonzalom az írás meg kutatás iránt, amely elkísér egy életen át.
Forrás:
Dénes Tamás és Sándor Mihály: Baj-nok-csa-pat! / Dr. Fésüs László: Debrecen versenysportjának bölcsője a DTE / Égerházi Péter: Bajnokcsapat piros-fehérben / Filep Tibor: Csak a Loki! / Filep Tibor: Fejezetek a DVSC és a Bocskay történetéből / Sándor Mihály: 25 év 25 labdarúgója: A Loki / Sándor Mihály: A debreceni futball képes kalauza I. kötet / Sándor Mihály: Szívünk a vérünk a Lokié, krónika a hajdúsági drukkerhadakról / Szegedi Péter: Pozíciók és oppozíciók: A futballmező kialakulása, struktúrája és dinamikája / Szegedi Péter: Riválisok / Vitos György: 100 éves a DVSC, Kelet-Magyarország fociékszere
dvsc.hu / haon.hu / magyarfutball.hu / Sándor Mihály
Képek: Derencsényi István / DVSC / Égerházi Péter / Hajdú-Online / Sándor Mihály / Ultras Debrecen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése