DVSC - ZTE 1-2
Debrecen - Nagyerdei Stadion
2021.08.21
Egy nappal az angliai visszaindulásom előtt még várt rám egy meccs a Nagyerdei stadionban, mondhatnám, hogy az édes otthonban, de én vagyok annyira vén, hogy az nekem már az Oláh Gábor utca marad. Sajnos a másnapi repülés és a covid keltette hisztéria miatt mozgalmas volt a délelőtt, amely tesztelésben és papírmunkában merült ki, így a találkozó előtt csak egy órával érkeztem a Nagyerdőre egy kis keresztszülői segítséggel. A magántaxim a Pálma cukrászdáig vitt, onnan gyalogosan indultam neki a Víztoronynak, ahol várt rám pár hasonló aggott korú Vasutas szurkoló. A kocsiból kiszállva nem sejtettem, hogy öreg szívemnek micsoda megterhelő jelenetek játszódnak majd le ezen a párszáz méteren. Történt ugyanis, hogy a szökőkutaknál két sállal és mezzel felszerelt Zete szurkoló fordult be elém. Nosza mondom ez ám a bátorság, így még vénségemre (vagy pont azért) se mernék megjelenni egy ellenséges területen, de ez a két srác (kb. ketten lehettek annyi idősek mint én egyedül) szart a protokollra és az íratlan szabályokra, ők bizony ott battyogtak előttem. Írtam is a többieknek, hogy ezek vagy hülyék, vagy nagyon bátrak, vagy kurva erősek, vagy egyszerűen csak tudják, hogy mindenki szarik rá, hogy itt sétálnak! Mindenesetre részemről jár a kalapemelés, én ilyet bizony nem mernék megtenni Zalaegerszegen. A lényeg, hogy egy hajuk szála nem görbült, amíg elmasíroztak a vendégszektorig, igaz nem is provokáltak senkit, nem hangoskodtak meg ilyenek, persze szerencséjük is volt, hogy egy félőrült debreceni se jött velük szemben, ha létezik még ilyen egyáltalán. Mire a "sörözőhöz" értem a többiek épp asztalt bontottak, mert a meccs előtt Garamvölgyi Lajosra emlékeztünk és illő volt bent lenni a szektor mögötti részen, így még egy korsót se tudtam megemelni, csak az ajándékba szánt motyóim egy részét osztottam el annak akinek mindez szánva volt. A kezdés előtt pár szóban Garára és Komcsira emlékeztünk a csapattal és a vezetőséggel, majd bevonultunk a szektorba, amely azért volt már telítettebb is a hasonló meccseken. Mielőtt elindult volna a labdarúgás magamhoz vettem egy sört és a DVSC 40+ zászlóm korlátra került, de csak úgy magam elé, mutatva ezzel, hogy egy évben már kétszer is ott voltam szeretett csapatom meccsén.
Az első kerítésre a mostanában megszokott kisebb-nagyobb zászlók kerültek és egy kis kápói és kis dobos segítséggel már szurkolt is a debreceni had. Nem volt valami acélos az előadás, de azért szurkoltunk becsülettel, az kicsit szíven ütött, hogy az öregek nagy rész inkább a össze-vissza, kisebb-nagyobb csoportokban állt és úgy nézte a meccset, azért ennél szerintem sokkal több van a vénséges, vagy még csak korosodó debreceni brigádban. Közben a zegiek is állandósították a formájukat és a létszámukat, amely a rivalizálás ellenére kimerült 15 főben, amely édeskevés, még akkor is, ha nagy a távolság az ország két széle között. Pár mez és sál, meg néhány kék póló képviselte csak az Utras Zalaegerszeget és az Armadát, se egy csoport lepedő, se egy kis szervezett szurkolás. Legaktívabbnak az a két fiatal mutatkozott, akik előttem sétáltak a Nagyerdőn és a góljaik után is ők voltak a "vezírek", igaz nem szurkolásban, hanem a mutogatásban és provokálásban. Ilyenkor gondolkodom el mindig, hogy nem érte volna e meg apai módón pofán baszni őket még a meccs előtt......de aztán rájöttem, hogy a "hülyegyerek" ebből úgy se tanul, na meg én is ezt csináltam ennyi idősen, kaptam is érte olykor, ami lehet segített az íratlan szurkolói etikett elsajátításában, de lehet, hogy nem! Azt viszont nem tagadom (sose tettem) egy időben is voltam annyira "hülye" mint ez a két srác ott a debreceni vendégszektorban. A lényeg, hogy volt miért jól érezniük magukat, hisz nyertek, így ők kerültek el a kieső zóna közeléből nem a Debreceni Vasutas.
A hazai szektorban nem is tudom igazából mi játszódott le, közöny, unalom, fásultság? Volt egy alap hangulat ez kétségtelen, pár srác minden megpróbált ennek jobbá tételére, de sajnos semmi tűz, semmi extázis, így nem sok pozitív töltetett adott át a tábor az andalgó debreceni focistáknak. Persze távolról nagyon nehéz belelátni, hogy miért van így, miért alakult így, de hétvégi alig várt pozitív meccsélmény helyett, azaz érzése az embernek, hogy a legtöbben úgy vannak vele, hogy csak ennek is lenne már vége, pedig még el sem kezdődött. Nem a legjobb ezt látni és érezni, még nekem se, aki évente hazakocogok 1-2 meccsre és ahelyett, hogy eggyé válnék a csoporttal, a táborral azt veszem észre, hogy 45 perc után már én is kezdek az a fásult semmi nem jó, minden szar érzéssel a gyomromba, fejembe, testemben, lelkemben átalakulni egy söröző, tátogó massza tagjává, aki alig várja, hogy vége legyen a kilencven percnek és közben már csak a szememben és a szívemben izzik odabent a parázs. Mert a tűz soha nem alszik ki....... Vereség lett a vége, így ünnepelni se volt mit, legyintés a csapatra, szar minden, a kurva anyját mindenkinek, kiesünk a francba, csak ez a meccs ne lett volna stb. de legalább most nem utaztunk ezen jelenetsorért egy napot, átélhettük mindezt odahaza. Hagyjuk is! A szektor mögött találka egy ezeréves cimborával és a nagyfiával, váltottunk pár nyugodt mondatot, hisz ez a meccs arra se volt jó, hogy idegállapotba kerüljek. Innen is üdv Palesz! Ezután még pár öreggel összegyűltünk inni alkoholtartalmú italokat, de sajnos barnasört épp nem csapolták, így kénytelen voltam beérni a meggyes világos adta ízvilággal és egy jó beszélgetéssel pár aggot korú, de ultraszívű veteránnal. Sőt, 2in1 alapon három régi, de aktívan meccsre járó határőr cimborával is összefutottam a szomszédos asztalnál, hogy még nosztalgikusabban alakuljon az este. Bátorság, becsület, büszkeség! Hűség és Határőrség és természetesen Hajrá Vasutas!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése