Groundhopping 2021 - Magyarország I.
Miután nagy nehezen hazaevickéltem a pandémia okozta világsokkban, természetesen egyből azon járt az eszem, hogy és miként juthatnék el Paksra, ahol a debreceni Vasutasnak volt bajnoki fellépése. Megérdeklődve, hogy ki, hogyan és mint ér rá azon a napon hamar kiderült, hogy sok útitársam nem lesz, így egy laza "A" (ülök a kisbuszban és sörözök) terv helyett bekeményítettem és beleugrottam egy szoros, kimért, nagyon sok pályalátogatást tartalmazó "B" terv elkészítésébe. Mivel szeretem, ha a "lúd kövér", gyorsan belevettem még két fix állomást az utamba, így azt ez egyszerű vázlatot kellett követnem, hogy Debrecenből indulva eljussak Kőröstetétlenre, majd onnan Paksra, majd Csepel érintésével vissza a Hajdúságba.
Az utazási eszközöm egy teljesen kiszuperált Fiat Punto bérautó volt olcsó pénzért, így csak azon kellett izgulnom, hogy le ne rohadjon alattam, hisz akkor füstbe megy az egész napos tervem. A bérbeadó azért megnyugtatott ne izguljak, ha lerobban értem jönnek és adnak csere autót is.........
Szóval kelés augusztusi hajnalban Debrecenben, majd az elkészített kis utazócsomag, benne némi elemózsia, hűtött italok, csoki és már indultam is Karcagra, ahol a tavalyi évben kihagytam pár grundot, de most úgy gondoltam itt az idő, nézzük mit hagytak meg a Nagykunság egyik legnagyobb városában az egykori labdarúgó pályákból. Még éppen csak pirkadt, amikor befutottam a településre, de azt tisztán láttam, hogy az Ady Endre úton már nem sok minden maradt az egykori Karcagi SC otthonából. A Ligeti úton található kissé megroggyant stadiont már tavaly feltérképeztem, ott semmi változást nem véltem felfedezni. Viszont az innen csak párszáz méterre lévő, egykori lőtér és lovarda területén volt egy egészen rendben lévő sportpálya, mellette edzőpályával, amelyet egy régi gémeskút sziluettje tett számomra emlékezetessé. Már is remek élményekkel gazdagodtam pedig a karcagi vizitem ezzel még nem ért véget, ugyanis a Szentannai Sámuel Gimnázium mellett is megvolt még a füves nagypálya, illetve a kerítésen belül építettek egy műfüvest is. Itt egy rövid kis eszmecsere az iskola biztonsági őrével, majd robogtam is tovább Túrkeve felé. Kisújszállásra érve voltam olyan szerencsés, hogy a Vásártér mellett elhaladva megpillantottam azt a két rozsdásodó kaput, amely az egykori nagypályát jelképezte, így már fordultam is vissza, hogy testközeli élményeket szerezzek az alapjaiban még meglévő grundról. A túrkevei Városi Sporttelepen nem voltam ily szerencsés és a korai érkezésem miatt a kapuk még zárva voltak, ráadásul a direktbe felburjánzott növények miatt a centerpályából alig látszott valami. Csalódottságomat tovább növelte, hogy a sportcsarnokot sem lehetett megközelíteni, így "túrkevei sirályok, vagy királyok?" sportlétesítményei továbbra is fekete foltként vannak az aktáimba iktatva.
Mezőtúron a stadion kerestem egy ideig, de hiába voltam felszerelve a kor modern technikai eszközeivel valami oknál fogva sehogy se találtam. Pár perces forgolódás után végül a hátsó részre érkeztem elsőnek, de ezzel nem volt gond, hisz innen tudtam a legjobb felvételeket készíteni a sporttelepről. A központból a város szélére kocsikáztam ki a Honvéd sporttelepre és egy barátságos helyi dolgozó információi alapján tudtam meg, hogy az egykori focipálya helyén manapság motocross pálya üzemel, amelyet én már csak ebben az utóbbi formában láthattam élőben. Innen egy apró település, Mezőhék esett útba, ahol már nem reménykedtem égi csodában, de mégis megkaptam. A főút mellett, a fasor mögött ugyanis még állt a pálya. Persze már nem használták, egy földút is átfutott az egyik kapu előtt, de a lelakott klubház és a két célkeret legalább még visszacsalogatott valamit az egykori járási bajnokság feelingjéből. A következő cél a Tisza baloldalának elérése volt, majd az ott elhelyezkedő települések pályáinak megtekintése egészen Szolnokig. Cibakházára érkeztem elsőnek, ahol belekerültem az éppen akkor megrendezésre kerülő Pünkösdi Kispályás kupa reggeli forgatagába, de ez nem nehezítette, inkább könnyítette a helyzetemet. A pálya legérdekesebb része a két "gólyalábon álló" tribün volt, amelyek úgy álltak ott mintha az árvíz ellen nyújtanának száraz terepet a nézőknek. Itt akadt egy kis plusz munkám is, mert a nagykörűi csapat úgy gondolta én valami hivatalos fotós lehetek és gyorsan összeálltak egy fénykép erejéig. Nem akartam megbántani őket, így kértem egy email címet és a nap végeztével elküldtem nekik a felvételeket, ők pedig örömmel tájékoztattak, hogy nagyszerű napon vannak túl és nyolcadikak lettek. Gratulálok. Cibakházáról Szolnokra tartva az első állomás Tiszaföldvár volt, ahol az újnak látszó tribün és kispálya megtekintése és megörökítése mellett próbáltam volna némi ereklyével is gazdagodni, de sajnos ezen a napon nem voltak rám felkészülve, így megkaptam az első kosaramat, de sajnos nem ez volt az utolsó.
Martfűn nyitott kapuk és egy szépen rendbevágott stadion fogadott, igaz a mellette lévő edzőpálya maga volt a labdarúgó rémálom a méteres gödreivel és kiszáradt talajával. Rákócziújfaluban egészen a pályáig hajthattam, igaz itt is hátulról érkeztem és jutottam ki elől miközben csináltam pár felvételt a Telek Sándor Sporttelepről. Rákóczifalván ismét egy kikosarazás következett a sportbüfét vezető hölgytől, na nem a kezét, hanem az RSE sálját "kértem", de sajnos ilyen nem létezett, így kénytelen voltam beérni a pultos hölgy és a stadion szépségével.
Átlépve a Tiszát az egykori cukorgyári létesítmény volt az elsődleges célom Szolnokon, hátha látok még belőle valamit, de sajnos sok sikerrel nem jártam, így csak a bokrok, fák és az egykori gyári kapu került lencsevégre. Ráadásul kicsit késésben voltam, így a kivezetőn nyomtam az olasznak, ami majdnem pár pontomba és ezresembe került, lévén a város szélén mértek a zsaruk. Szerencsére nem volt gond, még limit alatt teljesítettem, hála a járgány gyorsulási képességeinek. A város határában beugrottam az egykori vegyipar pályájára is, de ez szerencsére egyben és rendben volt, így mosollyal az arcomon robogtam tovább Kőröstetétlenre, ahol komoly kihívást jelentett a kátyúk kerülgetés, de megoldottam, mondhatni rutinból, aki napi rendszerességgel letudta nyomni a Vámospércs-Bagamér összekötőt a kétezres évek elején, annak ezek a kis aszfalthibák nem okozhattak gondot. A nosztalgikus akadálypálya leküzdése után érkeztem az egykori "tetéleni" pályára, ahol egy körbála jelezte, hogy bizony itt már nem a védők, hanem a traktorok kaszálnak. A nagy túra közepére egy kis pihenő is kijárt, így az OSS alapító atyjának és kedves feleségének invitálását elfogadva elfogyasztottam egy fenséges reggelit és egy finom fekete kávét, majd a nagyfiúval bocsátkoztam barterbe, melynek során pár sál és matrica cserélt gazdát. Megköszönve a szíves vendéglátást pár pillanat erejéig a Hunor SC grundjánál is elméláztam, majd indultam Nagykőrösre, hisz ott áll egy tribün, ami maga a csoda és azt nekem látnom kellett. A városba érve az első utam viszont nem oda, hanem az Ifjúsági Sporttelepre vezetett, itt gyorsan csináltam pár képet a rögbi kapukkal felszerelt pályáról, ami azért Magyarországon nem oly gyakori. A Nagykőrösi Városi Sporttelep maga volt a nap fénypontja! A történelmi tribün meglátogatását ajánlom minden érdeklődő figyelmébe. Mivel kicsit elszaladt az idő a földvári Duna hidat vettem célba és csak pár útszéli pályára ugrottam be. Solton épp a Harta ellen vívtak edzőmeccset és a tíz perces meccsnézésem alatt kaptak két gólt, aminek csak azért örültem, mert a pályát fotózva elég alpári módon talált meg és vont kérdőre a helyi kiskirály, így az volt a legkevesebb, hogy örültem a vendégek két találatának. Persze arra itt sem voltak felkészülve, hogy valaki szeretne Solti FC ajándéktárgyakat vásárolni, így újabb kosár, de ezt most valahogy nem bántam. A Duna előtt még Dunaegyháza is útba esett, így az erdőszéli kiskunyhó mellett a labdarúgópályát is meglátogattam, majd a túloldalt Dunaföldvár sporttelepe sem maradhatott ki.
Innen már aránylag sima volt az út. Bölcskén egy meglepően jó pálya fogadott és ugyanez volt a helyzet Böde Dani szülőfalujában is Madocsán. Ekkor már látóhatárban volt Paks, annak is a dunakömlődi része, ahol a sporttelep a nap meglepetését okozta. A dimbes-dombos részen kialakított szentély az egyik kedvencem lett és a pálya mögötti házsor utcáját megmászva remek rálátás nyílt az alatta elterülő labdarúgópályára. Aki esetleg Paksra utazik és érdeklik a grundok, azoknak mindenféleképpen megér egy pár perces megállót eme gyöngyszem. Mivel még volt időm a meccs előtt az Atomerőmű Sporttelepre is kilátogattam, amely méreteiben és kinézetében is leragadt a nyolcvanas években, de ezt én egyáltalán nem bántam, hisz a lelátóival így sokkal egyedibb mint a mostani "egykaptafa" arénák. Az idő közben kezdett szorítani, így innen már a Fehérvári útra hajtottam és egy remekbe szabott Paksi FC - DVSC bajnoki meccs megtekintése mellett a lelátókat is górcső alá vettem, de sajnos csak a stadionban, mert az edzőpályákra nem mehettem be. Összességében megjegyezhető, hogy egész jó munkát végeznek Pakson, nem csak a sporttelepen, hanem a régóta 100%-ban magyar csapattal is, kár, hogy nincs ilyen Szeged, Salgótarján, Nyíregyháza, Békéscsaba, Eger, Nagykanizsa (.....és sorolhatnám napestig) városaiban. A meccs után még próbálkoztam visszajutni egy kis fényképezés erejéig a pályára, de az edzőrészlegre ekkor sem engedtek be. Maradt az üres stadion, egy találka Böde Danival és a tény, hogy még az NBI-es csapatoknál sincs sál a stadion shopjában egy bajnoki találkozó után.
Paksról már nem volt más dolgom mint felkocsikázni Csepelre, ahol egy újabb baráti találkozó és egy remek stadion túra várt rám a Béke téren. Igaz előtte szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy az alám vágott gépjármű elkezdett recsegni és ropogni minden eresztékben, de fohászkodtam akihez csak lehetett, hogy ne legyen gond. Budapestig nem volt, hamar felértem, a kontaktpontot sem volt nehéz megtalálni, majd két veteránnal (Bob és Velorex) az oldalamon kikocsikáztam a szebb napokat is megélt Csepeli sportkomplexumba, hogy egy alapos séta keretében megnézzünk mindent a tekecsarnoktól, az edzőpályákon át a már rég nem használt bitumenes kézilabdapályáig. Persze előtte megajándékoztuk egymást mindenféle széppel és jóval, ahogy ez ilyenkor illik. A stadion számomra maga volt a múlt és a történelem, semmit nem változott, csak állagában romlott mióta utoljára itt játszott a Debreceni VSC NBI-es meccset. A két "old school" közben visszaemlékezésekkel színesítette a látnivalót és megpróbáltunk pár matricát is kihelyezni, ami több kevesebb sikerrel járt. Sötétedés előtt épp hogy végeztünk, ekkora befutott Jani kománk is Erzsébetről, akivel szintén egy kis cserekereskedelem volt megbeszélve. Pár szó, könnyes búcsú mindenkitől, majd irány Debrecen, abban a reményben, hogy nem áll meg alattam az autó. Nem állt meg, hazaértem, sőt, elvittem még egy körre Mezőkövesdre......de már sejthetitek, az egy újabb túra, egy újabb bejegyzés lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése