Videoton on tour Debrecen

 Videoton on tour Debrecen

Mivel a Vadásztölténygyári SE csak 1941-ben alakult a korai években nem rendezhettek DVSC – Videoton meccseket, igaz ebben az időben a vidéki labdarúgó egyesületek nagy része kiesett az országos futball vérkeringésből, így a II. világháború előtti meghatározó fehérvári alakulatokkal (ARAK, Székesfehérvári TC, Székesfehérvári MÁV) sem nagyon találkozott a DVSC. A magyar foci aranykorszakában és az azt követő évtizedekben a Loki inkább a második vonalat koptatta és ott is a Keleti csoportot, így a közben egyre magasabbra törő Székesfehérvári VT Vasassal is csak maximum az összevont NBII-ben, vagy a néha létrehozott NBI/B-ben találkozhattak. Az 1965-67-es évadok között egy ilyen periódus volt, de szurkolói szempontból ez semmi különöset nem jelentett és a két csapat is messzebb került egymástól a végén. A fehérvári egylet története során először az NBI-be jutott, míg a DVSC a harmadik vonalba pottyant, így az újabb találkozóra bizony elég sokat kellett várni. Ebben a kivárásos időszakban a Videotonra keresztelt csapat egyre meghatározóbb lett a honi élvonalban a Debreceni Vasutasnak viszont csak 1979-ben sikerült újra felkerülni a legjobbak közé, de az újabb randevúra már az NBI-ben került sor.

A nyolcvanas években a pályán kék-sárgában virító DMVSC is felnőtt a feladathoz és elég sok időt töltött a honi élvonalban, ami azt jelentette, hogy sűrűbben futottak össze az éppen bronzkorszakát élő Vidivel. Szurkolói szempontból amolyan „semlegesen nem szeretlek” viszony volt a két tábor között, de ekkor még nem volt jellemző az éles rivalizálás a távolabbi vidéki fellegvárak között, azaz kijelenthető, hogy az ekkori összecsapások szurkolói szempontból nem sok érdekességet szolgáltattak. A Videoton tábora ebben az időben a vidéki régiók egyik elitjét képviselte, de ennek ellenére Debrecenben nem nyújtottak maradandót, igaz nem is ezek a találkozók voltak a legfontosabbak számukra.

A kilencvenes éveke elején a DVSC osztályozón búcsúzott az NBI-től, így két évig randevú nélkül maradtak a felek. Aztán az 1993-as debreceni visszatérés azért volt érdekes, mert ekkor már minden jelentősebb nagyvárosban (főleg az NBI-ben) megalakultak az első szurkolói csoportok. Ezalól Székesfehérvár sem volt kivétel, sőt, vidéken az elsők között kezdett el hangzatos nevű transzparenseket fújni a szél a Sóstói Stadionban és mindenhol, ahol a Videoton Futball Club fellépett.

1993 augusztusában mindjárt az első fordulóban Debrecenben vizitáltak és nem is maradt el az akkor már szervezetnek mondható piros-kék tábor sem. A vendégszektorban mintegy 120-an jelentek meg és szépen fel is díszítették azt. Kikerült az ikonikussá vált Red Blue Devils vászna, akik 1992-óta nem tágítanak a fehérvári csapat mellől, így hazánk legidősebb, folyamatosan működő ultracsoportjáról beszélhetünk. Az RBD mellett egy Devilsh Boys lepedő is kikerült valamint a kilencvenes évek elejét idéző Vidi, Vidike, VWFC stb. zászlók. A szurkolásuk nem volt rossz, igaz ekkor még gyakoriak voltak a csendes periódusok, viszont kisebb Videoton címeres zászlókat lengettek látványként. A vendégszektor mellett lévő hazaiakkal is szóváltásba kerültek, de komolyabb viszályba nem fordult a dolog.

1994-ben az ősz utolsó túrája szólította Debrecenbe a fehérvári különítményt és egy nagybusszal be is toppantak, de ez nem volt meglepő, mert ebben az időben, ha nem is több százan, de egy stabil 40-50 fővel mindenhol megjelentek. Debrecen sem volt kivétel és a Red Blue Devils, Whitefort drapik mögött egy egész pörgős kilencven percet produkáltak, ami szintén jellemző volt ekkor a Parmalat táborra. Azért merem őket, így említeni, mert ebben az időben ők is Parmiként becézték a csapatukat és „Hajrá Parmalat!” zúgott a lelátóról a tradicionálisabb Vidi és Videoton helyett. A hazai oldal nem volt semmi kontakt, semlegesen viseltetett egymás iránt a két fél.

1995-ben ismét ősszel érkeztek, de ennek a meccsnek már más volt a felhozatala, lévén a tavaszi záró meccsen Székesfehérváron a hazai ultrák a debreceniek mellé álltak, amikor is a rendőrök nekiestek az ünneplő piros-fehéreknek. Ennek függvényében már baráti táborként érkeztek Debrecenbe mintegy 120-an, de ennek csak a fele szurkolt aktívan az RBD és a Rosso Azzuro Fanatici új, impozáns drapijai mögött, amelyek mellé a kor egyik fehérvári klasszikusa, az Air Mitring molinó is kikerült. A hazaiakkal végig baráti volt a hangulat és többször éltette egymást a két fél és közösen zúgott a Hajrá Vidék!

1996-ban is ősszel, de ezúttal októberben jöttek mintegy 80-an, de sokan már egy nappal a meccs előtt Debrecenben mulattak a hazaiak invitálására. Az RBD, RAF megjelenése mellett hazánk első női ultracsoportja  (Sóstói Hableányok) is zászlót bontott a debreceni vendégben. Az Oláh Gábor utcában most először egy koreográfiát is készítettek, melyben a francia kártya négy ászának nagyzászlós változatát húzták a fejük fölé. A szurkolásukra most sem lehetett panasz, habár a második félidőben sok debreceni barát ment át a vendégbe, ami a folyamatos dalolás rovására ment.

A következő szezonban tavasszal érkeztek és egy roppant gyenge csapattál áldotta meg a sors őket abban az esztendőben, de azért így is elutaztak vagy hatvanan és egy intenzív első félidő után csak csendben figyelték a játékosaik szenvedését. A vendégben a megszokott három vezető csoport mellett zászlót bontott a Székesfehérvári Giants brigádja is.

Mivel az előző évben sikeresen kivívták a bennmaradást, ősszel ismét utazhattak Debrecenbe, de csak harmincan tették mindezt. A meccs előtt baráti sörözés, majd egy aktív első félidő következett részükről ahol tucatnyi egy és kétrudast vetettek be. A kerítésen a megszokott lepedők mellett az Alba Volán meccsre szakosodott United Ultras vászna is kikerül és egy Hajrá Vidék molinót is lengetett a nagyerdei szél. Mivel kaptak egy 5-öst a második félidőben nagyon már nem szurkoltak. Ez a gyenge szereplés végig kísérte a Vidit és a szezon végén nagyon hosszú idő után búcsúztak az NBI-től.

A második vonalba csak átszállójegyet váltottak, így az MLSZ új vívmányára a Kvalifikációs Bajnokságra már újra az NBI-ben voltak és egy csoportba is kerültek a DVSC-vel. A meccsre 60-an érkeztek új drapikkal, majd egy mozgalmas élőképet mutattak be rudasokból, amolyan előétel gyanánt, mert a fő koreográfia csak ezután következett. Függőleges csíkokon a népszerű TV sorozat, a Barátok Közt lógóját feszítették ki utalva a két tábor jó kapcsolatára. Szurkolásban nagyon jót nyújtottak és a sima vereség ellenére végig kitartottak plusz feljegyezhetjük az Ultras of Red Blue City fiataljainak a debreceni debütálását is.

Mivel sikeresen vette mind a két csapat a kvalifikációt, így a bajnokságban is találkoztak. A tavaszi meccsre mintegy hetven fehérvári szurkoló érkezett és az ősszel már bevált egy és kétrudas kompozíciót mutatták be, de szurkolásban most nem nyújtották azt az intenzitást, mint korábban.

A következő szezon alapszakaszába mintegy 80-an érkeztek a megszokott drapikkal, rudas, kétrudas kombinációval és aktív első félidővel. Aztán kissé visszaestek szurkolásban és csak a helyzeteket reagálták le. A hazaiakkal volt egy kis durcizás, mert érthető okokból nehezen emésztették a Debrecen – Kispest sörözéseket, míg a cívisek a fehérvári oldalon feltűnő balos jelképekkel nem volt kibékülve. Jegyezzük fel, hogy a vendégben feltűnt egy új hajtás, a King City Hooligans idegenbeli vászna.

2001-ben a kupában is összekerültek a felek és az egyfordulós rendszerben a Vidinek kellett Debrecenbe utaznia november végén. A hétköz, télies időpont miatt nem érkezett sok Vidi szurkoló, de az RBD kisbusza végig pörögte a találkozót, bemutatva, hogy ilyen alacsony létszám mellett is lehet kiemelkedőt alkotni. Kitartásukat siker koronázta és a hosszabbításban kivívta csapatuk a továbbjutást a nyolc közé.

A háromfordulós alapszakasznak köszönhetően tavasszal is utazhattak Debrecenbe és két turnusban vonattal és busszal érkeztek, de a közös sörözést a hazaiakkal most nem követte kiemelkedő szurkolás a meccsen, csak hoztak egy szépen feldíszített vendégszektort, alaphangulattal.

2002 őszén az alapszakasz meccsére 50-en érkeztek, de jelentős késéssel futott be a többségük, ugyanis a budapesti átszállásnál vártak rájuk a kispestiek és erőfölényüket kihasználva visszavágtak egy korábbi támadásért a Vidistáknak. A drapik is csak a második félidőre kerültek ki és aznap szurkolásban sem nyújtották azt a fehérvári ultrák amit megszokhattunk tőlük. A rájátszásban külön osztályba kerültek a csapatok, így ebben a szezonban nem volt újabb debreceni túrájuk.

2004-ben márciusban érkeztek az alapszakasz meccsére és az 50 fő elé az ekkor megszokott lepedők (RBD, Ultras of RBC, Giants, Hableányok) került ki, de maradandót nem alkottak és szurkolni is keveset szurkoltak. A rájátszásban megint külön részlegbe kerültek a felek, így a régi klasszikus egy évben csak egyszer utazunk Debrecenbe felállásról szólt a 2003-04-es szezon.

Ennek mintájára a következő évadra az MLSZ eltörölte az alapszakaszos rendszert, így a bajnokságban már hivatalosan is csak egyszer kellett utazni egy ellenfélhez. A Vidi még augusztusban letudta a debreceni vizitet és mintegy hetven fővel az uralkodó négy csoport transzparensei mögött egész jól elszurkolgattak. A látványra most annyira nem figyeltek oda, csak egy üzenetet húztak ki mivel elégedetlenek voltak a kapusuk teljesítményével: „Tudor be, Sebők le!”

A Téli Teremtorna debreceni döntőjére a Videoton FC is bejutott, így mintegy 110 fehérvári szurkoló érkeztek a Főnixbe. A csoportmeccsek alatt igen jól szurkoltak és kicsit szidták egymást az újpesti lilákkal. Viszont a továbbjutás nem jött össze a csoportjukból, így elég hamar elhagyták Debrecent.

2005 szeptemberében egy 70 fős Vidista különítmény érkezett a Nagyerdőre, igaz többen indultak neki a meccsnek, de elég volt egy kis műszaki hiba a vonaton és busszal csak ennyien értek a Hajdúságba. A kissé körülményesre sikeredett utazás rányomta bélyegét a hangulatukra és feszültségüket  a szomszédos szektorokból történő beszólások sem enyhítették, sőt, egész rossz néven vették mindezt és nekiugrottak a kerítésnek. Ezt meg a rendőrök nem nézték jó szemmel és bemasírozva a vendégszektorba rendrakásba kezdtek, amiből a zsaruk jöttek ki jobban. A kis közjáték, plusz a politikai ellentétek, aztán a további Debrecen - Kispest sörözések miatt a két fél megegyezett, hogy tábor szinten a továbbiakban semlegesen viseltetnek egymással szemben, nem pedig barátilag.

Az áprilisi MK Elődöntő első meccsére negyvenen érkeztek a "Nekünk már bizonyítottatok" feliratú transzparenssel és kéttucatnyi egy és kétrudas zászlóval. A meccsen elszurkolgattak és nem éppen barátilag beszélgettek a melléjük sereglet Skins Debrecen tagjaival. Ezen kívül a rendezőkkel is akadtak gondjaik, de a kedélyek lecsillapodtak, így se pályán belül, se azon kívül nem történt más az acsarkodáson kívül. 

A 2006-os évadot a két csapat párharca vezette be, lévén a Szuperkupa döntőjét a Loki és a Vidi vívta. A trófea két meccsen dőlt el, így a fehérvári első meccs után július végén a piros-kékek vizitáltak a Hajdúságban. Meg is jelentek úgy hatvan fővel, de a vezető csoportok transzparensei nélkül. A kerítésen csak a Giants és a Videoton Egyesület Baráti Kör zászlói voltak kitéve. A szurkolásuk csak alapjáraton pörgött, ami nem volt elég a kupa elhódításához.

A bajnoki találkozó debreceni verziójára mindössze harmincan érkeztek, de ez a meccs pont bele esett a szurkolói tűntetésekbe, így érthető volt az alacsonyabb létszám és a főbb csoportok lepedőinek a távolmaradása. Azért nem maradt üresen a vendégszektor kerítése, oda a Videoton Baráti Kör zászlói kerültek. A szurkolás gyenge volt, pár rigmuson kívül nem volt semmi más biztató szólam. Mivel a hazai tábor is részese volt a bojkottnak, így ezen a vasárnapon a leghangulatlanabb DVSC – Videoton meccsre került sor a kilencvenes évek óta.

2008 tavaszán előbb a Magyar kupában találkoztak a felek, amelyre mintegy 60 Videoton drukker érkezett a megszokott külsőségekkel. Most nagy lengetőseikkel színesítették a szurkolásukat és dalaik igen jól szóltak, majd a második félidőre még jobban bepörgették magukat és közben 7-8 tüzet is begyújtottak. A dolog szépséghibája volt, hogy egyet a pályára is bedobtak, ezért a meccs végén a feltételezett elkövetőt előállították a rendőrök, de nem csak emiatt volt feszült a hangulat. Már a meccs alatt is kóstolgatták egymást a rendezőkkel, illetve a szomszédos szektorokkal sem barátilag beszélgettek. A nyugalmukat az sem csillapította, hogy az évszázad egyik legszebb öngóljával estek el a további kupaküzdelmektől.

A májusi bajnoki meccsre is hasonló létszámban és külsőségekkel érkeztek ezúttal is vonattal. Most is a rudasoké volt a főszerep, de a három nullás hazai győzelem, illetve a yardokkal és a rendezőkkel való feszült viszony nem tett jót a szurkolásuknak. Viszont a hazai tábor képviselőivel a meccs előtt volt egy kis nosztalgikus sörözés a semlegesség jegyében.

Három nappal a bajnoki meccs után a Ligakupa nagydöntőjének megvívására is Debrecenbe kellett utazniuk és a hétközi nap ellenére bő tucatnyian megjelentek a vendégszektorban. A hazai tábor szervezetten nem látogatta a Ligakupa találkozókat, így szurkolás sem volt a debreceni oldalon, ami azt jelentette, hogy a maroknyi  Vidistától volt hangos a Nagyerdő. A szektorukat teljesen kitapétázták és kisebb rudasokat vetettek be, majd a Ligakupa győzelmet ünnepelve majdnem annyi görögtüzet gyújtottak be amennyien elutaztak a találkozóra.

Kép: Chip (RBD Ultras)

Sokat nem kellett várni az újabb debreceni kalandra, mert az új szezon elején már utazhattak is. Mintegy 50-en tudták le a túrát az ismerős csoportokkal és egy Harcoljatok molinóval. Most nem nyújtottak kiemelkedőt, de azért csendben sem álldogáltak. A hazaiakkal semleges volt a viszony, de pár régi cimbora azért elsörözgetett a meccs előtt és után.

Kép: Chip (RBD Ultras)

A kupában ismét összefutottak és kétfordulós rendszer miatt utazniuk kellett a Hajdúságba, de most alig 15 fő volt csak a vendégben, azaz ilyen kevesen már régen, vagy talán soha nem voltak még. Nem is nagyon erőltették a szurkolást, így csak a megjelenés volt díjazandó.

A következő randevúra a Ligakupa középdöntőjében került sor, de ebben az esztendőben nem támogatták a Ligakupa rendszert, így nem voltak Vidi szurkolók sem a találkozón.

2009-re érdekesen alakult a kapcsolat a felek között, mert tábor szinten ugyan maradt a semleges viszony, de ennek ellenére pár régi barát összejárt sörözni a találkozók alkalmával, illetve akadt egy réteg mind a két oldalon, akik nyíltan keresték a konfrontációt. Aztán egy tüzesebb fehérvári jelenet után és a Vidi bajnoki esélyeinek megnövekedésével érdekesnek ígérkezett a tavaszi bajnoki megmérettetés. Várható volt ugyanis, hogy az eddigieknél sokkal több Videoton drukker fog útra kelni a Hajdúságba, ami magában rejtette egy komolyabb rendzavarás lehetőségét, illetve a semleges viszony megszűnését is. A találkozóra nagyon készültek a Vidi ultrái, hisz történetük első bajnoki címe is függött ettől a találkozótól. A meccs előtti napon az autópálya feljáróra az ismerős „Örök szerelem” drapit feszítették ki a busszal elinduló csapatuknak és pluszba még pár lengetőst is bevetettek. Aztán a következő kapunál a „Videoton: Utazzunk a győzelembe!” felirat volt olvasható. A klubjuk is vette a lapot és segítségképpen megvette a vendégszektorba szóló 800 jegyet, amelyet kiosztottak az utazók között. A szurkolókba nem is kellett csalódni és minden egy lapra feltéve özönlöttek a Hajdúságba. Ez végül azt eredményezte, hogy soha ilyen magas létszámban nem jelentek még meg a Cívisvárosban. A múlt baráti és semleges viszonyát a többség figyelembe vette, így nem volt semmi zűr a meccs előtt, amolyan igazi békés futball hangulat volt a Nagyerdőn. A kerítés minden felületét betapétázták vásznaikkal és a meghatározó csoportok textíliái mellé olyan szekciók vásznai kerültek ki, mint  az RBD Discos Brigád, Móriárok, Úrhida és a szimpla Kiskunhalas, Kisújszállás molinók. Rajtuk kívül két kisebb, nem szorosan a Vidi táborhoz köthető csoport jellegű drapi is kikerült, ezek a G-pont és a Friends on tour vásznai voltak. A hazaiakról sem feledkeztek meg és amolyan fricska gyanánt egy „R.I.P. DVSC Bajnokság 2010” vászon került a kerítésre, de ez valószínűleg partizánakció lehetett, mert hamar be is szedték. Már a meccs előtt fél órával remek hangulat volt a vendégben és kellő behangolás után robbant a Vidi katlan a csapatok bevonulásakor, ami több kiló konfetti és a rudasaik bevetésével tettek még emlékezetesebbé. A hangulat remek volt végig, persze voltak gyengébb periódusok, de ettől függetlenül kiemelkedőt nyújtott ma minden tekintetben a piros-kék tábor. A második félidőre pár tűz bevetésére is sor került a rudasokkal, majd az egyenlítés után egy bő negyedóráig voltak a csúcson, hogy az újabb debreceni vezetés után az utolsó 10 percre elcsendesedjenek. A meccs aránylag békésen zajlott le, kisebb zűrök voltak, sőt, páran nem riadtak volna vissza egy kis pofozkodástól sem, de ebből nem lett végül semmi.

A Vidinek nem jött össze a bajnokság és a kupagyőzelem sem az elmúlt évben, de ennek ellenére az MLSZ úgy gondolta, hogy mégis megküzdhetnek a Szuperkupáért. Azért kupát, amelyet a DVSC automatikusan meg kellett volna, hogy kapjon, lévén ők voltak a bajnokok és a kupagyőztesek, sőt még a Ligakupát is megnyerték. Persze az MLSZ és a tévétársaságok ennél nagyobb kutyák, így kiírták a szuperkupa döntőt, de legalább voltak annyira rendesek, hogy csak egy meccsem dőlt mindez el és arra Debrecenben került sor. A hazai tábor bojkottálta a meccset és így tett a fehérvári is, de azért tucatnyi Vidista csak elutazott a Giants drapijával Debrecenbe. Ennél több vizet viszont nem zavartak és ünnepelni se tudtak, mert a kupa végül Debrecenbe maradt, immár hivatalosan is.

Augusztus végén a bajnoki forduló is Debrecenbe szólította a Vidistákat. Mintegy 200-an meg is jelentek és teljesen kidekorálták a szektorukat. Látványként egy és kétrudasokat vetettek be és a kórusaik is jól szóltak, de messze nem pörögtek olyan jól, mint alacsonyabb létszámban szoktak.

A következő szezonban is augusztusban érkeztek bő 100 fővel, de hasonló külsőségekkel, mint korábban, igaz most a rudasaik otthon maradtak. A szurkolásuk most sem volt az igazi, de pár új zászló (Harcoljatok, mint a régi hősök / Székely Autonómiát / Szabadságot az ultráknak) azért feljegyezhető volt soraikban.

A 2013 tavaszán lejátszott Ligakupa meccs volt a következő állomás a két gárda között, de mindössze 10 Vidista érkezett szimpla néző státuszban, így sok „gondot” nem okoztak a meccsen.

A bajnoki találkozóra ennél többen, mintegy 80-an érkeztek és jó páran a Hódosban söröztek a Lokistákkal. A többségük viszont kicsit késve futott be, így a drapik is csak egy negyedóra elteltével kerültek ki.  A megszokott csoportlepedők mellett a Fehérvári Betyárok, Videoton Fanatici molinók is feltűntek a vendégben. A meccsen volt egy jó fél órájuk, de aztán többnyire csendben és csalódottan nézelődtek, hisz ezzel a vereséggel és a Győriek győzelmével elúszott az újabb bajnoki álmuk.

A következő szezonban újra a bajnoki címért tepert a Vidi, így a szeptemberi debreceni meccsre nagyobb létszámban érkeztek, ami egy stabil 150 főt jelentett. A vendégszektorban az RBD új vászna mellett a megszokott lepedők kerültek ki, illetve egy Budapesti Vidisták transzparens, amely újnak számított Debrecenben. A szurkolásuk egy erős közepesre lehet értékelni, amibe voltak csendes és hangos 5-10 percek, de maradjunk annyiban, hogy volt már jobb fellépésük is ennél.

Még májusba a Ligakupa elődöntőjében összefutottak a felek, de erre a meccsre nem érkeztek Vidisták, így lemaradtak a csapatuk sima, 5-1-es győzelméről.

Az új Nagyerdei stadionba elsőnek csak 10-en érkeztek, lévén a Ligakupa 4-közé jutásért folytatott meccs csak ennyi Videoton szurkolót érdekelt, viszont ők hozták a Giants vásznát, ami ki is került a stadion első kerítésére.

A bajnoki meccsre május elején került sor Debrecenben, amelyre 80 fehérvári érkezett egy szurkolói bojkott idején, úgy, hogy a Videoton FC egy karnyújtásnyira volt az újabb bajnoki cím bezsebelésétől. Sajnos tábor híján csak ennyein utaztak, de azért pár kisebb drapi mellett a Fehérvári Betyárok és a Giants vászna (ez utóbbi valami oknál fogva fejjel lefelé) is kikerült. Mivel a hazai tábor is részese volt a szurkolói távolmaradásnak tőlük volt hangos a Nagyerdő és csapatuk szárnyalását látva végig aktívak is maradtak. A végén már úgy ünnepeltek mintha megnyerték volna a bajnokságot, sőt, egy Bajnokcsapat feliratú molinó is előkerült. Ehhez (mármint a bajnoki címhez) tényleg nem sok kellett, csak a Fradi bukása másnap, ami be is következett, így otthon utcára és térre vonulhatott Fehérvár népe az újabb elsőséget ünneplendő.

Az MLSZ új háromfordulós rendszerében mindössze egyszer kellett bajnoki meccsre utazniuk a 2015-2016-os évadban és negyvenen ezt meg is tették. A fehérvári tábor visszatért, sőt, újra mint baráti tábor jöttek Debrecenbe. Komcsi halála után ismét közelebb került egymáshoz a SZUD és az RBD legénysége, így ez a meccs a fellángolás jegyében telt.  A meccsen jól szurkoltak, majd kellemesen elsörözgettek a hazaiakkal.

Kép: Szabó Viktória (Vikcsi)

A következő szezonban is csak egyszer jöttek, akkor is csak ötvenen, de ők már pénteken megérkeztek, hogy együtt mulassanak a hazaiakkal, majd másnap együtt menjenek ki Komcsi sírjához. A vendégszektorba csak nehezen jutottak be, mert mindössze egy pénztár volt nyitva és a jegynyomtatási rendszerben a beléptetés baromian lassan haladt, így hiába az alacsonyabb létszámú vendégtábor, időben nem jutottak be a találkozóra. A drapik ugyan kikerültek (köztük egy új Bajtársak – Hazádnak rendületlenül és egy Fanatici), de a tábor csak később rázódott össze és négy nagy lengetőssel végig nyomták a kilencven percet, amelynek a végén győzelmet ünnepelhettek.

Kép: Hajdú Online

A sorsolás fintora, hogy a következő szezonban is csak egyszer utaztak Debrecenbe és mintegy hatvanan tették tiszteletüket a megszokott külsőségekkel és intenzitással. Nagyobb lengetősökkel sima győzelmet ünnepelhettek, amivel továbbra is vezették a magyar bajnokságot.

Kép: vidi.hu

2018-ban már a megszokott módon egyszer utaztak a Hajdúságba, de nem a megszokott külsőségekkel, ugyanis a csapatuk nevének és címerének megváltoztatása miatt a Vidi tábor bojkottálta a meccseket és mindaddig így kívántak tenni, amíg vissza nem áll a régi rend. Azért egy Újszilvás magyar zászló kint volt a vendégszektorban, de csak ennyi és semmi más.

A kupában is összefutottak a felek, ekkor 25-en érkeztek Székesfehérvárról a már említett okok miatt, de most se zászló, se szurkolás nem volt részükről, pedig simán nyertek és jutottak tovább az MK-ban.

2019-20-ra sem változott a sorsolás, így ismét csak egyszer játszott a Videoton Debrecenben.  A szerdai  napon 40-en voltak a vendégben és végre visszatérhetett az RBD és a Ultras of RBC mert legalább részben sikerült megegyezniük a csapat vezetésével címer és névügyileg. A hideg idő és az alacsony létszám ellenére kellően be voltak pörögve és a végén már félmeztelenül nyomták a dalaikat.

Kép: molfehervarfc.hu

A szezon végén kiesett a Loki, így az újabb randevúra egészen 2021-ig kellett várni, amely visszatérés semmilyen formában nem hasonlított az eddigi DVSC – Videoton meccsekre.  A történetet már mindenki ismeri, megromlott, mit megromlott, ellenséges lett a viszony a két tábor között.  Az már korábban nyílt titok volt, hogy a fiatalabbak egyáltalán nem esznek egymás tányérjából. Az okok és miértek boncolgatását meghagyom egy másik posztra, de egy biztos, a végén már olyan utálattal és hanggal beszéltek egymásról a felek, hogy egyenesen belesodorták magukat egy nyílt konfrontációba. Ennek az lett a vége, hogy megegyeztek, hogy lerendezik a nézeteltéréseiket egy erdőszéli erőfelmérőben a meccs napján, amire végül a Vidisták nem érkeztek meg, de ez nem jelentette azt, hogy ne csaptak volna össze. Viszont így az utcán, a városban került sor a buszdobálással, támadással, eszközök használatával kombinált verekedésre, ami így elég véres és ádáz lett, ráadásul a rendőrség is komoly erőket mozgósított a rendbontók megtalálására. A meccsen a Vidi hozott egy stabil létszámot és a szurkolást, de azért érezhető volt rajtuk is a napi események utóhatása. Egy biztos ezzel az összecsapással más fejezetet kezdtek el írni a két szurkolótábor történelmében.

A kedélyek azóta sem nyugodtak le és a történetben már íródott egy fehérvári fejezetet is. Egy hónap múlva pedig újra Debrecenben rendeznek Loki - Vidit, amely párosítás napjainkban  az utcai és stadionbéli események miatt az egyik legvártabb összecsapás lett, és nem csak a két fél részéről.

A fehérvári szurkolók női kézilabdában is aktív utazók voltak Debrecenbe, de ezen fellépéseiket most nem érintettem, mert a csarnokos dolgokra külön fejezeteket szánok majd a jövőben.

hancsi78

Képek: Sándor Mihály / Dihen Tibor / Derencsényi István / Nagy Balázs / Sándor Jutka / Szabó Viktória / SZUD / Ultras Debrecen / DVSC / Hajdú Online / Chip RBD / Red Blue Devils Székesfehérvár / rbd.ultras.hu / Videoton FC / vidi.hu / molfehervarfc.hu

 

Mátészalka FC - DVSC (2002.09.18)

Mátészalka FC - DVSC   0-5

Mátészalka - Városi Sporttelep

Magyar Kupa / 32-közé jutásért

2002.09.18

2002. szeptember közepén a nem túl messzi Mátészalka városában vizitált a DVSC a Magyar Kupa aktuális (jelen esetben a 32 közé jutásért folyt a harc) fordulójában. Mivel a távolság nem volt nagy a hétközi forduló sem nagyon ártott a szurkolók utazó kedvének, így egy nagy Ikarus busz hamar megtelt, azaz már napokkal a találkozó előtt biztossá vált, hogy egész komoly debreceni biztatásra lehet majd számítani a Városi Sporttelepen, Mátészalkán. A meccs napján az említett nagybusz és pár kocsi indult neki a túrának és még Hajdúsámsont se igen érte el a társaság, amikor meg kellett állni kisebb dolgokat elvégezni. Persze ez természetes egy ilyen túrán, így nem is nagyon panaszkodott senki, inkább tovább szürcsölgetett, hisz ez a kupakiruccanás nem is nagyon szólt másról, mint sörözésről és a biztos továbbjutásról, habár ez utóbbit ekkor még csak a lelki szemeik előtt látták a Lokisták. Az út meglehetősen lassan, kimérten, sok megállóval volt tarkítva, de nagy riadalmat sehol nem okozott a társaság, pedig egy-két helyen egész sok időt töltöttek és igen jól (értsd: hangosan) érezték magukat. Mátészalkára érve az állomáson szállt ki a nagybusz „tartalma” és innen gyalogosan közelítették meg a stadiont. Ez sem okozott megrökönyödést a helyeik soraiban, hisz a városban alig voltak emberek, és ami még meglepőbb volt a stadion környékén se nagyon tobzódtak a piros-kék szimpatizánsok. A pályához érve, az hamar kiderült, hogy a helyi szeku nem nagyon volt felkészülve egy hatvanfős vendég különítményre, így a két nyugdíjas rendező nem tudta megállítani és jegyvásárlásra kényszeríteni a piros-fehéreket! Volt, aki egyszerűen benyomult a kapun és volt, aki a nem túl magas betonfalon átugrálva jutott be a sporttelepre! Az eredmény ugyanaz volt jegyet csak nagyon kevesen vettek a piros-fehérek részéről. A kissé érdekesre sikeredett beléptetés után a tribünnel szembeni hosszanti oldal korlát mögötti részét foglalta el a cívis mag és ide kerültek ki a csoportok (Szívtiprók, SZUD Jugend, SZUD sec. Budapest, Force Field, North Side Hooligans, Vadmacskák) transzparensei. 

Az átlag kupatúrákhoz képest igen aktív volt a debreceni mag és már az első perctől kezdve jó és folyamatos volt a szurkolás, mondhatni nagyon jól érezték magukat. Szerencsére a csapat is úgy gondolta, hogy az alapjárattól egy kicsit komolyabban veszi a meccset és egy ötössel terhelték meg a hazaiak hálóját, így volt mit ünnepelni a lelátón. Minden gól egy kis pályára rohanással végződött, illetve a szögletzászló sem maradt egyszer sem a helyén és ezt lengette pár renitens, ha már rudasokat nem hoztak magukkal. 

A hazai 500 fős közönség megrökönyödve figyelte a debreceni műsort, mert ők bizony nem ehhez voltak szokva. A lelátójuk elé ugyan kikerült egy „Hajrá Mátészalka!” lepedő, de mögé semmiféle szurkolói tartalom nem vegyült. Sem piros-kék mezek, sem piros-kék sálak nem jelezték a hazai szurkolók elkötelezettségét a helyi csapat iránt, de szerencsére Fradi mezekkel sem volt tömve a lelátó és külföldi kötődést sem nagyon lehetett felfedezni, amolyan szimpla, megye egyes közönség volt a mátészalkai, akiket a DVSC vendégjátéka sem zökkentett ki az egyhangúságból. Szurkolni egyáltalán nem voltak hajlandóak és se egy taps, se egy hangosabb hejehuja nem hagyta el az ajkukat. Szolid, csendes közönség volt az övék. A vendégszektorról ez nem volt elmondható és a hajdúsági legények végig ordibálták a meccset és bizony a pályára rohanást, a szögletzászló eltulajdonítását a két rendező nem nagyon tudta megakadályozni. Talán ezért történhetett, hogy az FF két tagja átvette a biztonsági szolgálat vezetését, amely ideiglenesen megoldást jelentett a problémára, legalábbis addig, amíg mindezen jót derült a cívis sereg. 

A vége sima 5 gólos vendég győzelem, majd teljes pályára rohanás és ünneplés a csapattal a zöld gyepen. Aztán ahogy lenni szokott páran nem elégedtek meg ennyivel és a túloldalra siettek és magukkal hozták a hazaiak egyetlen drapériáját. Ebből aztán lett egy kis kavarodás, főleg azért, mert nem is a szurkolóké volt a zászló, hanem a csapat csináltatta magának önbiztató jelleggel. A hangosbemondó többször felszólította a cíviseket, hogy hagyják el a játékteret és adják vissza a lekötött transzparenst, persze ezt senki nem akarta meghallani. Kifelé menet aztán konfrontálódott az 5-600 hazai néző egy része és a busznyi debreceni, jöttek a beszólások, parasztozás a vendég részről és ez kezdett kicsit sok lenni a hazaiaknak. Nem elég, hogy szerintük a debreceni szurkolók viselkedtek paraszt módon és egész meccsen provokatívak voltak, még most is ők érzik magukat felsőbbrendűnek. El is csattant gyorsan pár pofon, amit kisebb dulakodás követett és a hazaiak ebben az összecsapásban becsülettel állták a sarat, azaz nem szaladgáltak sehová, oda álltak, ahová kellett. Igaz pofonokat nem osztottak, annál visszafogottabbak voltak, de nem húzták be a fülöket-farkukat, amiért jár a kalapemelés. A rendezők most is tehetetlenek voltak, viszont megérkezett pár rendőrségi autó néhány fiatal fakabáttal, akik megpróbálták csendre és rendre utasítani a feleket, ami egyenruhájuknak köszönhetően sikerült, sőt, a hazai klub elérte náluk, hogy a drapi is visszakerüljön a jogos tulajdonosához a stadionba. 

Az utcán még volt egy kis erőfitogtatás a rendőrség részéről, amelynek ellensúlyozására a debreceni szurkolók szívatás jelleggel megindultak feléjük, majd támadás helyett jött egy kis pogó és némi tánc. A rendőri kíséret egészen addig megmaradt, amíg a cívisek fel nem szálltak a buszukra, de további eseményt csak a menetvonalon összesereglett hazaiakkal való verbális kommunikáció jelentett. A járgány megtelítése után már nem volt nagyobb gond, nyugiban és csendesen telt a hazaút, mígnem Nyíradony határában elment a busz teljes világítása, ami okozott ugyan egy kisebb riadalmat, de a város fényei megmentették a hangulatot. Szerencsére nem kellett sokat rostokolni, mert pár ügyes kezű szaki a buszról hamar megoldotta a fénykérdést és  végre hazaérhetett a cívis bandérium egy remekbeszabott kupatúráról.

hancsi78

Képek: Derencsényi István / Ultras Debrecen

Groundhopping 2021 - Devon & Cornwall

Groundhopping 2021 – Devon & Cornwall

A nyár egyik leghosszabb és legmozgalmasabb kirándulása a Devon – Cornwall – Devon útvonalon vezetett és az 5 napos túra megannyi szépséget tartogatott számunkra, de nem csak sportpálya fronton. Azért a többesszám, mert a feleségem hűséges fegyverhordozóként ide is elkísért, akarom mondani megengedte, hogy a családi kirándulás közepette pályákat is fényképezzek!

Az indulás napján az első célállomásig nem volt megálló, így hamar odaértünk Taunton városába, ahol a helyi labdarúgó stadion jelentette a nyitányt. A Wordsworth Drive egy pici, de roppant hangulatos kis létesítmény régi lelátókkal és egy annál is régebbi apró tribünnel. Szerencsés voltam, mert a gondnok épp a pálya körül sertepertél, így a korai érkezésem nem volt akadálya annak, hogy bejussak, sőt, még a helyi shopot is kinyitotta nekem, ahol többféle sálat, kitűzőt, mezt és egyéb ajándéktárgyat lehetett venni, mint a legtöbb magyar NBI-es csapat boltjában. Két sál és pár kitűző mindjárt gazdára is talált és közben megbeszéltük a helyi foci helyzetét és felemlegettük az előző napi Anglia – Magyarország VB selejtező meccset. Kicsit eltelt az idő, így ismét egy hosszabb vezetés következett megálló nélkül, majd a parti „drivera” érve random jelleggel beiktattunk pár megállót, hogy a táj szépségeiben gyönyörködjünk. Sportpálya ügyileg a Holman Park adta a következő élvezeti pontot, amely apró létesítmény Lyntonban található és egy nagyon pici fedett lelátó is a grund része. Innen csak egy pár percnyire volt a Renaissance House-ra keresztelt krikettmező, amely pálya elnyert az eddig látott legszebb környezetben fekvő grund nagydíját részemről. Egyszerűen csodálatos látványvolt ott ülni a pálya feletti hegyoldalban és elfogyasztani a magunkkal vitt ebédet a padon. A nap nagy részét itt töltöttük, kirándultunk, sétáltunk, nézelődtünk, majd célba vettük a szállást, amely menetvonalon még akadt pár érdekesebb látnivaló számomra. Kilkhampton-ban csak egy gyors megállót iktattunk be, hisz a helyi pálya nem igen tartogatott sok érdekességet. Bude már egy kicsit más tészta volt, hisz ott régi lelátó üde színfoltot adott a kissé kopott stadionnak. A nap zárásaként Calemford-ba érkeztünk, ahol eléggé kiesett a Trefrew Park, de megérte a földúton kikocogni, hisz ott sem csak egy szimpla gyep volt, hanem egy lelátóval felvértezett apróság, plusz edzőpálya.  Ráadásul a rögbisek otthona is itt volt a szomszédban kialakítva, így ők is áldozatokká váltak a szállás elfoglalása előtt.

Másnap korán ébredtünk, hisz egy komolyabb túra várt ránk Cornwall déli részén. Sajnos itt kisebb bakival kezdtünk, mert  St Ives-ben egyszerűen nem találtuk a bejáratot a pályához, így kénytelenek voltunk feladni a keresést és eredménytelenül továbbállni. Nem indult jól a nap, de Hayle-ben megvigasztaltam magam a Memorial Parkkal, mely a helyi rögbisek otthona. Amennyire rosszul indult a nap, olyan kellemes lett a folytatás. Penzance városában előbb a Penlee Parkba kaptam bebocsájtást, majd a pár sarokra lévő Mennaye Field is nagyszerű élménnyel szolgált. Az előbbi a „szarkák” néven becézett labdarúgók otthona, míg a másik a rögbisek, azaz a „megye kalózainak” stadionja. Mind a két létesítmény a túra fénypontja volt, ráadásul majdnem egymás mellett, aki erre jár, ne hogy kihagyja a megtekintésüket. Moushole-ból kifelé jövet Paul-ba vezetett az út és előbb a helyi krikettpálya, majd a Moushole AFC otthona szerepelt a napi listán. Ez utóbbi egy apró, de szépen rendben lévő pálya, amelyet a grund felett lévő útról is lencsevégre lehet kapni, ha elég szerencsés az ember, hogy időben megálljon a szűk úton lévő egyetlen öbölben. Polgigga szélén csak a szerencsének köszönhetem, hogy megpillantottam a foci és krikett játékteret, de ha már arra vezetett a sors, persze hogy körbejártam. Land’s Endről visszafelé kinéztem magamnak a Sennen Community Play Ground-ot, amely egy szimpla pálya kapukkal, de mivel ez az egyik legdélebbre eső grund a Anglián belül, amolyan kuriózumnak számított. Mivel még volt a napból hátra egy kis idő elkocsikáztunk Marazion irányába, ahol nem csak a St. Michaels’s Mount, hanem a Gwallon Lane-en található labdarúgópálya is látnivaló volt, legalábbis számomra. Ez az egyszerű, de nevében jól csengő pálya jelentette a nap zárását groundhopping szempontjából.

A pénteki napot egy ismerős kisfalu meglátogatásával kezdtük, hisz Fowey szűk utcáin már jártunk korábban és ezt most sem akartuk kihagyni. Annyi volt a különbség, hogy most a már sajnos alig használt Park Road-on található két focipályát is megnéztük magunknak, amely az egykor szebb napokat is látott Fowey United otthona. St. Austell számunkra nem adja azt az élményt, mint a kisebb tengerparti települések, így itt csak átutaztunk, persze a Poltair Park stadionját nem hagytuk ki a sorból, igaz kaput nem találtuk nyitva, így csak külső fényképek születtek. Charlestown, a következő cél viszont pont az a település volt, amit szeretünk. Apró, csendes, habár pár hollywood-i produkció miatt napjainkban már igen felkapott. Itt kifelé jövet megpillantottam a helyi grundot, de megállni nem nagyon lehetett, így a feleségemet kértem meg pár fénykép készítésére, amíg én megfordultam a következő lehetséges ponton, hogy felvegyem a remek munkát végző segítőkész társam. Ha nem a labdarúgópályákat vesszük alapul, hanem a tényleges turisztikai látványosságokat, akkor Mevagissey volt a hét fénypontja, csak ajánlani tudom minden a kirándulni vágyóknak. Itt érthető okokból kicsivel több időt töltöttünk, de a kivezető mellett lévő labdarúgópályát azért nem mulasztottuk el így a Vally Road is bekerült a statisztikámba. Innen Cornwall legmagasabban jegyzett csapatának stadionjához vezetett az utam, de sajnos a Treyew Road-ról már teljesen kipakoltak, így a lelátókat is csak az egykori parkolóban tudtam lefényképezni, a pályából meg már szinte semmi nem maradt. Sajnos a csapat anyagi nehézségekkel küzdött, így el kellett adni a stadiont és vele a területet. Ígéret van egy új létesítmény felépítésére a helyi önkormányzat és befektetők részéről, de az ügyben még egy kapavágás sem történt, így a Truro City kénytelen a nem túl közeli Plymouth-ban játszani a hazai meccseit. A nap zárásaként a Kynance Cove-hoz mentünk naplementét nézni, ami csodálatos volt, de engem ugyanannyira izgatott, hogy végre találkozhassak az Egyesült Királyság legdélebben kialakított pályájával, amely a Lizard Argyle FC otthona és azon kívül, hogy ez van legdélebbre a szigeten semmi más extrával nem bírt. Mivel itt ránk sötétedett (nem véletlenül) , innen már a szállás felé vezetett az utunk, hogy másnap újult erővel vágjunk neki Tintagel várának.

A szombati kirándulást rövidre terveztük vezetés ügyileg, mert eleve volt már pár kilométer a lábunkban, plusz a hétvége miatt nagyobb volt a forgalom a turista övezetben, amelynek Cornwall egésze számított. Tintagel volt a fő cél, ahol szintén jártunk már korábban, de annyira megfogott akkor minket a látvány, hogy mindezt most sem akartuk elmulasztani. Az út azért tartogatott még pár meglepetést számomra, így mindjárt Delabole-on áthaladva nem hagyhattam ki a King George V Playing Field-et, amely egyszerre volt otthona a labdarúgóknak és a krikettereknek. Innen alsóbb utakon haladtunk a kastély felé és nagy mázlinak köszönhetően a nem tervezett St Tath-en áthaladva a frissiben kialakított labdarúgópályát csodálhattam meg, amihez egy nagyon apró kis fedett tribünt is hozzátoldottak. Nagyszerű élmény volt ez a kis pálya, akárcsak Tintagel az egyedülálló kastélyával, a régi postájával, a sziklás parttal. Mivel eddig még nem jártam a helyi sporttelepen, most nem akartam újra elmulasztani, így kikocsikáztunk a Butts Fieldre, ahol egymás mellett volt kialakítva a krikett és a labdarúgó szentély. Nagy dolgokra nem kell gondolni, egyszerű játékterek voltak, ahol egy kis klubház és pár konténer adta öltözőt. Padstow-ba nem mentünk be, viszont a pálya a főútvonal mellett volt, így ott megálltam fényképezni egy picikét. Innentől szabadprogram gyanánt csak a tengerparton, vagyis az óceánparton kocsikáztunk, majd a szállásra érve a labdarúgó stadionhoz is elszaladtam, amely cornwall-i viszonylatban egy közepes létesítménynek felelt meg, de egyedülállónak számított az egysoros, fedett, ülőhelyi lelátójával. A focisták után még volt egy kis időm sötétedésig, ami pont elég volt arra, hogy félhomályban a wadebridge-i krikettpályát is megnézzem magamnak. A rövidre tervezett nap kicsit hosszabbra sikeredett ezáltal, de azért volt idő pihenni a másnapi hazaút előtt.

Nem keltünk korán, de azért olyan későn se, hogy ne legyen idő egy komolyabb kis hazautat összeszervezni groundhopping szempontjából, de pár tengerparti településre is jutott még idő az ország délnyugati részén. Menetvonalon megálltunk reggelit vásárolni és voltam olyan szerencsés, hogy éppen a Bodminban található Priory Park felé vezetett az utunk, így ha kicsit messziről is, de megörökítettem ezt az aranyos kis stadiont is magamnak. Lanreath-ba tervszerűen érkeztünk és a vízpart közelsége miatt pálmafás labdarúgópályát jegyezhettem fel a listámra . A Rally Park elhagyása után a tengerparté volt a főszerep, majd Polperro-ban a helyi sporttelepet is megtekintettem. A Killgarth Manor-ban a krikettpálya már nem üzemelt, de pavilont még meghagyták mutatóba, a labdarúgópályának meg olyan lejtése volt, amilyet én sehol a világon nem láttam még. Innen már csak stadion túra szerepelt a programban és első megállóként mindjárt Looe települése, ahol sajnos csak a Barbican Playing Field kapuját csodálhattam meg a vasárnapi záróra miatt. 

Plymouth-ba érve szerencsésebb voltam, mert a kapuk ugyan zárva voltak, de a Bolitho Park ettől függetlenül fényképezhető volt. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a helyi Parkway FC mellett a Truro City is itt játssza most a hazai meccseit. A stadion mellett egy nagyobb krikettpálya is volt, illetve a Manadon Sports Hub műfüves részlegén a Plymouth Argyle Ladies FC (is) ontja a gólokat. Innen a Home Park-hoz vezetett az utam, amely találkozásra egészen 2022-ig kellett várnom, pedig terveimben egy korábbi vizit szerepelt. Örülök, hisz végre eljutottam és alaposan körbejártam az PAFC otthonát, majd Torquay irányába fordítottam a kormányt. Előtte még szerencsés találkozásom volt a Stinner’s Bridge közelében egy focipályával Darlingtonban, majd ténylegesen a Plainmoor stadionhoz érkeztem, ahol a nem éppen mai létesítmény is lehúzhatom a listámról, amelyen a meglátogatni kívánt angol stadionok szerepelnek. 

Hazafelé még beugrottunk Exeterben az autópálya mellett lévő Shandy Parkba, amely a helyi profi rögbisek (Exeter Chief) otthona és a parkolóba még vasárnap is fizetni kellett, de kibírtuk azt az egy fontot ezért az aránylag fontos és méretében is impozánsabb (a heti túrát figyelembe véve) stadion megtekintéséért. Innen csak hazafelé vezetett az út, de sajnos egy nagy balesetnek köszönhetően, csak két és fél órával később nyithattuk ki a kertkaput, de nem volt gond, mert élményekkel feltöltődve rostokoltunk a dugóban, azaz volt mit átbeszélni  még ott, frissiben.

hancsi78

Debreceni Vasutas - 120 év zakatolás

 

Debreceni Vasutas Sport Club

120 év zakatolás

 

Ez a nap a piros-fehér szurkolóknak fontosabb, mint bármi más, hiszen 120 éve megszületett egy sport klub, amely cívisek ezreinek adott szerelmet, hitet és életet! Nekem is megannyi örömöt és feledhetetlen élményt szerzett a Debreceni Vasutas Sport Club ezért nagy tisztelettel és némi érzelemmel szólok az elmúlt 12 évtizedről!

A Debreceni Vasutas:

Éppen ma 120 éve annak, hogy Debrecenben a Vagongyár 11, a sportot igazán szerető tagja megalapította az Egyetértés Futball Clubot, igen az EFC-t, hiszen a csapat csak tíz évvel később vette fel a Debreceni Vasutas Sport Club nevet. A gárda kezdetben csak barátságos meccseket játszott, majd az I. világháború után a Keleti Körzeti bajnokság meghatározó egyesülete lett, amit mi sem jelez jobban, mint a megszerzett 7 bajnoki cím. Aztán kissé visszább szorult a DVSC népszerűsége a városban, hiszen a legendássá lett Bocskai FC árnyékában csak amatőr szinten fociztak a Vasutasnál. A profi bajnokság széthullása után a DVSC újból a város első számú egyesülete lett, ami újabb körzeti bajnoki címet jelentett és ez előbb az NBII-be, majd az NBI-be való feljutást eredményezte. Az egyesület 5 évig szerepelt a legjobbak között és az 1946-ban megszerzett hetedik hely volt sokáig a csapat legjobb szereplése. Ezen évek alatt rengeteg változás volt a csapat háza táján, a legfőbb, hogy az alapító piros-fehér színek gyakran cserélődtek, így volt zöld-fehér, fekete-fehér és lila-fehér is az egyesület. A csapat neve sem szerepelt a kor elfogadott névlistáján, így előbb DVSE, majd Lokomotív és végül Törekvés néven játszott a társaság. A kor egyetlen pozitívuma, hogy a ma is használatos Loki becenév ekkor terjedt el a szurkolók körében. Az 1956-os események után visszakapta a csapat az eredeti színeit és nevét, de a bajnoki sikerre és az újabb első osztályú tagságra többet kellett várni, mint azt az akkori drukkerek gondolták. A gárda ekkor többnyire az NBII középmezőnyében lavírozott, majd 1967-ben mélypontra került és kiesett a harmadik vonalba. Szerencsére két évnyi hátország után sikerült fentebb lépni és ezen kis intermezzónak köszönhetően elmondhatja magáról egy Lokista, hogy a csapata egyszer a harmadosztályú bajnokságot is megnyerte (megtévesztésül ekkor épp NBII-nek hívták a harmadik vonalat), de az újabb első osztályú szereplésre egészen 1979-ig kellett várni. Viszont ez az időszak igen csak meghatározó epizód a DVSC életében, hiszen a másodosztály ellenére több tízezren jártak a Loki meccseire, biztosítva a rendszert és a város vezetését arról, hogy a klub elpusztíthatatlan. Mivel eltiporni nem lehetett, így a kor nagy vívmányával, a fúzióval élt a helyi kommunista vezetés, azaz tett róla, hogy ne „önállóan” kezdje meg a Debreceni Vasutas az újabb első osztályú epizódot. A mez sárga-kék lett, a név DMVSC, a címerben pedig két alapítási dátum (1902 illetve 1910) is szerepelt, de a szurkolók továbbra is piros-fehérek maradtak, mind a szívükben, mind a zászlóikkal. A kényszerházasság bajnoki szempontból egész jól sikerült és a nyolcvanas években két év kivételével végig a legjobbak között szerepelt a Debreceni Munkás Vasutas Sport Club.  A rendszerváltás után ismét visszaállt minden az eredeti kerékvágásba szín és névügyileg, illetve eredményességben is, mert kétévnyi gyenge NBI-es szereplés után ismét az NBII Keleti csoportjában találta magát a Loki. A második vonalban aztán a „mester és tanítványai” összeértek és 1993-ban ismét a legjobbak közé kerülve 1995-ben elérte az addigi legnagyobb sikerét a Garamvölgyi Lajos edzett és vezetett gárda a megszerzett harmadik hellyel. Ikonikus tehetségek léptek ekkor gyepre, akik sokáig meghatározó alakjai voltak a csapatnak, mint Dombi Tibi, Sándor Tamás, Madar Csabi, Szatmári Csaba, Pető Zoli. A meglepő siker után többnyire a középmezőnyben vegetált a gárda, majd 1999-ben beállították a debreceni csúcsot és a megszerzett kupagyőzelemmel már nem a Bocskai FC volt a legsikeresebb cívis alakulat. Aztán a 100 éves jubileumot majdnem a második vonalban ünnepelte a csapat és a szurkolótábor, de szerencsére akadt egy jó BKV a sorban, így a háttér helyett az előtérbe vonult a Loki és 2005-ben történelmet írva megszerezte első magyar bajnoki címét. Persze előtte volt még pár kupasiker (győzelem vagy döntő formájában) majd újabb bajnoki és kupa elsőségek (MK, Liga, Szuper) illetve számtalan nemzetközi fellépés. A csapat sikeresen bejutott előbb a BL majd az EL csoportkörökbe, sőt 2010-ben hazánkban elsőnek a Debreceni Vasutas Sport Club hódította el az összes, egy szezonra kiírt magyar versenysorozat (NBI, MK, Ligakupa, Szuperkupa) első helyét, azaz a „Big Four-t”, melyet egyetlen honi klub sem tudott eddig megismételni. Kétségtelen ez volt a legsikeresebb időszak a klub életében, amely nagyszerű időszakra joggal lehet büszke minden egyes Loki szurkoló. Aztán hiába az új stadion, az új trend, az új brand a Loki napjainkban nem azt nyújtja, amihez a fiatalabb Vasutas drukkerek hozzászoktak, így az idősebbek számára az  NBII-es nosztalgikus vonatozás mellett a harc az NBI-ben való megkapaszkodásért nem a legvonzóbb a sikerhez szokott új generáció körében. Mindezeket egybevéve köszönettel tartozunk a DVSC-nek, hogy számtalan támadás, megszüntetési kísérlet, fúzió, kiesés és minden nehézség ellenére nagyszerű sikereket és élményeket adott nekünk az elmúlt 120 évben! Köszönet és Boldog születésnapot DVSC!

A labdarúgók mellett van még egy szakosztály, ami talán még közelebb áll a szurkolók szívéhez, így hatalmas felelőtlenség lenne nem megemlíteni őket egy ilyen jeles napon. Igen ők a DVSC női kézilabdázói, akik ha nem is 120 éve, de több mint hét évtizede folyamatos részét képezik a nagy Vasutas családnak és ez a 120 év ugyanúgy az övék is, mint a labdarúgóké.

A csajok az ötvenes éveken kezdtek el összerázódni, majd a focistáknál is tapasztalható fúziónak köszönhetően az első bajnoki címet Törekvés név alatt szerezték. Innentől kezdve viszont csak visszafelé haladtak a ranglétrán és pár év első osztály után a második, majd a harmadik vonalba kerültek. Sok vizet ekkoriban nem zavartak a lányok a honi pontvadászatokban, sőt, ebben az időszakban sokáig nem is a DVSC volt a legsikeresebb női kézilabda egyesület a városban. A felemelkedés a nyolcvanas években jött el, amely siker oroszlánrésze Komáromi Ákosnak köszönhető. A mesteredző összerakott egy jó csapatot, amely magyar bajnoki címe és magyar kupagyőzelmeket szerzett. Nemzetközi színtéren is hamar letette névjegyét a DVSC Symphonia, de hiába kerültek be többször is a döntőbe ott rendre alul maradtak, sokszor csak a fránya idegenben lőtt kevesebb gól miatt. Az első nemzetközi kupagyőzelemre 1995-ig kellett várni, majd gyorsan jött a következő, amivel le is zárult a klub eddigi legsikeresebb időszaka. Ezután évekig a bajnokság első harmadában szerepeltek a csajok, majd a gyenge anyagi helyzet miatt ennél is hátrább sodródtak. Sokáig a középmezőny jelentette a maximumot és csak néha sikerült az egyhangúságot megszakítani egy-egy kiemelkedő nemzetközi meneteléssel vagy honi eredménnyel. Az újkori felemelkedés egy fanatikus kézilabda kedvelőnek volt köszönhető, így a mindig kitartó szurkolótábor újra megérezhette a siker ízét bajnoki ezüstök és BL szereplés keretében. Sajnos a megfelelő támogatottság hiánya miatt újra anyagi nehézségekkel küzdött az egyesület és ekkor csak egy csapatnyi tini jelentette a DVSC női kézilabda csapatát. Ők viszont sikeresen vették fel a harcot a "nagyokkal" és egy szenzáció számba menő szezon után egy kiesős év következett, de szerencsére a lányok is jól időzítettek és a szezon végén mégis csak bennmaradtak, mert ugye „kiesni tudni kell”. Ennek a figyelmeztető jelnek is köszönhetően elkezdődött egy tudatos építkezés a csapatnál, amely fejlesztés és fejlődés, azóta is tart és egyre kiegyensúlyozottabban szerepel a gárda a honi élvonalban, amely előkelőbb bajnoki helyezéseket, magyar négyes kupadöntőbe jutásokat és nemzetközi szereplést jelent napjainkban. Csak így tovább csajok!

A labdarúgók és a női kézilabdázók mellett meg kell említeni a Vasutasban egykor szereplő birkózók, bokszolók, kosarasok, úszok, vívók és tucatnyi más szakosztály versenyzőjét, akik a múltban a Vasutas keretein belül sportoltak. Sajnos napjainkban a DVSC-nek már nincsenek meg a „tömegsport” szakosztályai, de ez a 120 év azoké is, akik egykoron itt sportoltak, de legfőképpen a miénk szurkolóké! Igen, a miénk szurkolóké legyünk akár fiatalok, akár idősek, ez a mi klubunk és a miénk csak igazán! Isten éltessen DVSC!

hancsi78

 

 

HC Zalau - DVSC (2007.01.07)

HC Zalau - DVSC   21-31

Románia - Zalau (Zilah), Sala Sporturilor

2007.01.07

2007 első debreceni vonatkozású tétmeccse Zilahra szólította a piros-fehér tábort. A két város közelsége miatt már a sorsolás után sejteni lehetett, hogy sokan fognak útra kelni a Hajdúságból. Ráadásul már volt közös történelme a két csapatnak, lévén 1995 januárjában már összesorsolta őket Fortuna és akkor nagyszerű hangulatú meccseken debreceni továbbjutás született és nem mellékesen akkor megnyerte a sorozatot a Loki. Hamar meg is indult a szervezkedés és a találkozó hétvégéjén a többség már a meccs előtt 1-2 nappal útra kelt és különböző szállásokon helyet foglalva töltötte el a hátralévő időt Erdélyben. Akik maradtak azok sem unatkoztak, hisz Debrecenben rendezték meg a Magyarország - Németország  férfi kézilabda válogatott meccset a Főnixben, amelyet 7.500 néző látott élőben, köztük azok is, akik ezen meccs és más elfoglaltságok miatt csak másnap indultak Románia irányába. Mindeközben a debreceni társaság krémje (olyan 80-100 fő) Szilágysomlyón alakította ki bázisát és a város feltérképezése mellett italozás és esti mulatozás szerepelt a programban. Mindezen tervek remekül sikerültek és a legtöbben igen jól érezték magukat, habár a románokkal volt egy kis összezörrenés a helyi "diszkóban", de pár ütésváltás után hamar rendeződtek az erőviszonyok és Lopescuék jobbnak látták, ha átállnak. A mulatás részleteire nem térnék ki, legyen elég annyi, hogy másnap eléggé kimustráltan szedelőzködött a társaság, hogy bevárva az aznap induló újabb buszokat  együtt meneteljenek tovább a zilahi sportcsarnokhoz. A rendőrség persze hamar észlelte a közeledő hordát, így tucatnyi rendőrautó és 60-70 rendőr kapta közre az érkezőket, de nem baszakodtak senkivel, sőt, a meccskezdés előtt órákkal megérkező debreceni szurkolóknak engedték, hogy nyugodtan italozzanak a sportcsarnoknak titulált istálló büféjében és a környéken. Itt volt egy kis random riadalom, amikor totális véletlen következtében betört a büfé egyik kirakata, de mivel tényleg nem volt benne szándékosság és a társaság a kárt is hajlandó volt megtéríteni a rendőrök sem ugrottak, csak annyira amennyire kellett. 

A hazai nézők közben szép lassan megtöltötték a fedett egyetlen oldal lelátóját és a helyi "keménymag" is csordogált szépen dobjaikat, zászlóikat cipelve bántódásmentesen bemehettek és elfoglalhatták a helyüket. Mondhatnám, hogy ott lett volna az esély egy kicsit megpüfölni őket, de olyan kevesen voltak, olyan szánalmasan gyengének tűntek és nem mellesleg olyan sok rendőr volt a környéken, hogy értelmetlen lett volna kockáztatni  a nap fénypontját néhány fülesért. A csarnokba érve hamar kiderült, hogy a hazaiak magja nem volt túl nagy, de olyan 40-50-en elszurkolgattak a meccsen és ami még meglepőbb volt a  kapu mögötti hálóra egy Boys Ultra fakult lepedőt is kitettek. A meccsen a dobjaik mellett néha konfettiztek egy sort és elég aktívnak bizonyultak mindaddig, amíg ténylegesen veszni nem látszott a meccs. A magyar szurkolókkal nem nagyon foglalkoztak, csak néha mutogattak át a mérkőzés hevében, majd az utolsó 10-15 percben már csak csendesen figyeltek ki a fejükből.  

A debreceni oldal zsúfolásig megtelt ez szerény számítások szerint is olyan 250-300 piros-fehér drukkert jelentett, kb. olyan tömeg volt itt, mint anno egy-egy nemzetközi meccsen a Hódosban, amikor négyen is álltak az egy embernek szánt helyen a lelátón. A szektorokban nem voltak korlátok, így a zászlók a kapu mögötti hálóra kerültek ki, úgy mint a SZUD, SZUD Nagyvárad, Vadmacskák,Force Field, Balmaz Front vászna, a Red Front lepedője viszont nem, ugyanis a csoport télen bejelentette, hogy nem folytatják tovább és a megmaradt tagjaik vagy a Szívtiprók kötelékében, vagy magánzóként járnak tovább meccsre, így az 1991-ben alapított csoport 15 év után letette a lantot. Kikerült viszont egy Nagy-Magyarország zászló a hálóra, amely nem tetszett a helyi románoknak és rendőri segítséggel leszedték! Ez okozott egy kis galibát, de mint mondottam korábban, a rendőrök meglehetősen korrektek voltak, így ez a vita is hamar és aránylag békésen rendeződött. A meccs kezdetére a magyar és a székely himnusz csendült fel a vendégszektorban, amely közben egy magyar és egy Debrecen címeres nagyzászló kúszott a fejek fölé, amolyan koreográfia gyanánt.  

A hangulat fantasztikus volt végig! Nem volt egy percnyi szünet sem, amit csendben töltött volna a debreceni tábor és előadásra került  a teljes repertoárt, amelyet a lányaik egy sima tíz gólos győzelemmel háláltak meg. A hazai drukkerekkel nem volt komoly kontakt meccs közben sem, persze mentek az ilyenkor megszokott piszkálódások, de ez csak verbális volt. Annál nagyobb gond akadt viszont a helyi rendezőkkel, akik hamar kiszúrták, hogy szinte minden szék összetört a vendégben és a további "rendbontás" megfékezése érdekében  kérték a rendőrök segítségét. Ekkor kialakult egy  kis lökdösődés, de a sorok telítettek voltak, egyszerűen megvalósíthatatlan volt, hogy az vendégszurkolók ne álljanak a székekre is, amelyek így összetörtek. A  tényleg európai módon viselkedő helyi "jandarmeria" ezt hamar belátta, így a helyszínen nem volt további gond a töredező székekből. Később viszont lett, ugyanis a román klub feljelentette a DVSC-t a sportcsarnokban történtek miatt és az okozott kárt a Vasutas vezetőségnek kellett megfizetni. A meccs vége már igazi fieszta volt, örömünnep, majd örömóda, Himnusz a csapattal, majd erős rendőri felügyelet mellett  irány Debrecen. Az utcán még volt egy kis hazai érdeklődés, de őket inkább a kíváncsiság hajtotta, mint a támadási vágy, így továbbra sem alakult ki semmi említésre méltó a felek között. Összegezve a hétvégét, ez volt a  piros-fehér tábor egyik legjobb nemzetközi fellépése, aki ott volt örömmel gondol vissza minden percére. Soha rosszabb nemzetközi párosítást és idegenbeli utat.

hancsi78