BUÉK

 BUÉK

Kép: Sós Tibor

Atalanta - Sampdoria (2006.10.22)

2006 októberének egyik hétvégéjén  kisbuszba vágtuk magunkat pár megrögzött "seria" rajongóval és meg se állunk Olaszországig, ahol három meccs is szerepelt a programban. Debrecenből indultunk, de már Budapesten jelentősen eltértünk  a tervektől, lévén a pesti dugóban araszolva valami kőfaragott mozaikos cuccot  kellett felszednünk, amely beborította a csomagtartó alját és ki tudja miért ezt magunkkal is vittük Itáliába.

Az út a szokásos jó hangulatban telt, megfelelő bodzapálinka és egyéb italkülönlegességek elfogyasztása mellett csak a sofőrünk és segédsofőrünk nem került mámoros állapotba, de ők mindent bepótoltak Genovában. Ezzel el is árultam, hogy az első állomás, szállás és meccs ide szólított minket, de erről majd később, most ugrunk egy nagyot és a reggeli ébredés után már robogtunk is Bergamo felé és velünk robogtak a doria ultrái is, hiszen aznap egy órakor az Atalanta - Sampdoria meccsre került sor, ahol nekünk is jelenésünk volt. A város határában találtunk egy térképet és a kor GPS lehetőségeiből mi azt választottuk, hogy lefotóztuk eme útmutatót  és a digitális (ilyen már volt akkoriban)  fényképezőn kinagyítottuk a képet, majd próbáltuk a gépjármű mozgásával együtt haladva  tanácsokkal ellátni a pilótát, hogy merre is van a stadion. A többszöri újrakalkulálás ellenér is korán érkeztünk, így a jegyvásárlással sem volt nagy gond, meg ugye olaszul is tudtunk a Supertifokból. Jeggyel a zsebben még megnéztük a hazai kanyar készülődését a találkozóra, amely kiírás festésből állt a parkolóban, majd körbejártuk a stadiont és beültünk pár sörre egy kocsmába, ahol természetesen a maradék pálinkáinkat is elfogyasztottuk.

A vendégszektor melletti kanyarba szólt a jegyünk, hisz innen mind a hazai, mind a vendégtábort figyelemmel lehetett kísérni. Sokan nem voltak, olyan 15.000-en gyűltek össze, de az Atalanta kanyar azért majdnem fullos volt és teljes harci díszben állt és a hazai transzparensek mellett a meccs előtt festett kiírások is kikerültek. Nagy lengetősükkel és pár kétrudassal operáltak, majd tucatnyi színes füsttel rukkoltak elő, amely igen szép látványt nyújtott, de a lényeg a szurkoláson és vele a hangerőn volt. Tolták a bergamóiak, ahogy a csövön kifért! Igaz a vendégek kettő nullás vezetése nem segített a helyzetükön, de aki járt már olasz meccsen az tudja, hogy ez nagyon nem befolyásolta a hazai kanyar jó teljesítményét.

Közben a vendégek sem tétlenkedet és a megszokott Sampdoria színekben, azaz teljes pompájában virított az egész had. A csoportok és egyéb transzparensek mellett a kétrudasoké és rudasoké volt itt is a főszerep, amelyet használtak becsülettel az első félidőbe. A vezetésük ellenére nem volt nagy hangulat a soraikban, látványosnak látványosak voltak és a zászlók mögött nagyon szépen hullámzott az egész tábor, de hangerőben jóval elmaradtak a várttól.  A szünet nyugiban telt, nagyon nem érdeklődtek egymás iránt a két csapat fanatikusai, így nem volt külön műsor számunkra, így csak italozgattunk és észrevettük, hogy a Stadio Atleti  Azzurri d'Italia eredményjelzőjét a magyar Műszertechnika vállalat gyártotta, így volt miről diskurálni és fényképezni a félidők között is.

A második játékrészben a vendégek az első félidőben már látott mozgalmas, de nem túl életerős szurkolást mutatták be és az amúgy sem túl nagy lelkesedésüket tovább lombozta a hazai csapat ébredése és egyre jobb és harciasabb játéka. Mert igen, az Atalanta Bergamasca Calcio nagyon belekezdett és az első félidei szépítés után sikerült egyenlíteniük is. A Curva Nord meg persze még jobb lett, újabb füstök, újabb tüzek és a megszokott zászlók, plusz pörgés, de már nem csak a fő kanyarban, hanem szemben és a tribünökön is. Fantasztikus volt látni és átélni mindezt! A végére viszont kicsit leült a találkozó a pályán és a lelátón is. Mindenki elkönyvelte a döntetlent, így gondoltuk angolosan lelépünk, elkerülve  ezzel a meccs utáni dugót, hisz ránk még várt egy AC Milan - US Palermo találkozó az estére. Szépen slisszoltunk is kifelé, amikor is dörrent a stadion és a 89. percben megszerezte a győztes találatot a kék-fekete gárda. Persze rohanás vissza a lelátó mögül, hiszen az ünneplést látnunk kellett és szerencsére láttuk is, igaz a könnyebb utat választva a tribünön szaladtunk fel és onnan néztük meg a hátralévő pár perces hosszabbítást és az örömmámort a hazai oldalon. Majd mielőtt még mindenki elindult volna kifelé, futtában vágtuk be magunkat az előálló Tranzitunkba, hogy még időben odaérjünk a milanói San Siro-hoz......de ez egy újabb meccs, egy újabb sztori, egy újabb bejegyzés.

hancsi78

Boldog Karácsonyt!

 Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

hancsi78

Békéscsaba on tour Debrecen

Békéscsaba on tour Debrecen

A kezdetek kezdetén nem volt sűrű találkozás a két szomszédvári megyeszékhely csapatai között, mivel a debreceni oldal a keleti, a békéscsabai oldal pedig a déli alosztályban vitézkedett. A Nemzeti Bajnokság különböző szintjeinek felállítása viszont lehetővé tette, hogy kicsit sűrűbben találkozzanak egymással a békési és hajdúsági csapatok. A Debreceni Vasutas legnagyobb riválisa a déli vizekről a Békéscsabai Előre (korábbi névváltozataiban Törekvés, Építők stb.) lett, de azért a Csabai AK vagy az agyagipariak reprezentánsa a Békéscsabai TASK is szerepelt néha az ellenfelek sorában. Az Előre gárdájával nem ápolt rossz kapcsolatot a cívis bandérium, amolyan semleges viszony volt a felek között hosszú-hosszú évtizedeken át. A rivalizálás természetesen megvolt, mint a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években minden nagyobb vidéki fellegvár képviselője ellen, de kisebb zrikák, odapiszkálások mellett nem volt oly nagy a haragszomrád. A hatvanas évek végén a harmadosztályból kezdte el építeni magát mind a két gárda és előbb a Békéscsabai Előre SK, majd a Debreceni Vasutas SC kűzdötte magát fel a második vonalba. Innentől pár évig a középmezőnyben erősödtek a csapatok és a hetvenes években stabilizálódó vidéki B-közep már mind a két helyszínen felütötte a fejét.

1974-ben az Előre Spartacus az NBI kapuit döngette és egy második hely elcsípésével a feljutás össze is jött nekik. Ebben a szezonban jegyezhető az első, komolyabb lila-fehér áradat a debreceni vendégszektorban. Korábban is voltak természetesen, de nem számottevően és nem ilyen látványosan. A 74-es fellépésükre magukkal hoztak egy hatalmas rudat, amire különböző zászlókat és sálakat kötöttek és azt lengették a tábor közepén, ha nem meccsen lettek volna, olybá tűnt volna, hogy valami körmenetre készülnek. A hangulat jó volt a soraikban és összeszólalkoztak a hazaiakkal, melynek következtében volt némi konfrontáció is, mondhatni ez volt az első valamirevaló összetűzés a felek között. Vannak akik egészen eddig a pontig vezetik vissza a két tábor ellenséges viszonyát, de mint később látni fogjuk még sok víz lefolyik a Tiszán mire újra komolyabban egymásnak feszül a két had. Eleve a találkozás innentől ritkább lett mert az Előre az NBI-ben vitézkedett a Loki meg a Békéscsabai TASK csapatával a második vonalban. 1979-ben aztán feljutott végre a Nagy Lokomotív is az NBI-be, így újra lett keleti rangadó, de ezek többnyire békésen zajlottak mind a lelátón, mind az utcán, sőt, még a pályán is, hisz gyakran megegyezett a két csapat az oda-vissza döntetlenbe a kor bundázási szokásainak megfelelően. Ami érdekes volt, hogy innentől nagyjából együtt mozgott a két csapat a bajnokságban és gyakran még a tabellán is egymás után álltak. 1983-ban egyszerre estek ki, majd egy év múlva egyszerre jutottak vissza, amely alapot szolgáltatott volna a két tábor kapcsolatának komolyabb elmérgesedéséhez, de igazból ebből nem lett semmi, nagyobb ramazurik nélkül zajlottak le ezek a keleti derbik, persze, ha úgy találta egymás a két fél a lelátón, vagy az utcán akkor nem volt rest odaszólni, vagy odaütni, de ez akkoriban a többi ellenféllel is így ment, nem volt még konkrétan baráti meg ellenséges tábor. Fő riválisok persze voltak, de az Debrecenben a Nyíregyháza, míg Békéscsabán a Szeged csapata és szurkolótábora volt. A hagyomány, hogy együtt szerepelt a két gárda a honi pontvadászatban egészen a kilencvenes évek végéig tartott, ami főleg az NBI-et jelentette és mindössze csak 1-2 évben szerepeltek alacsonyabb osztályban vagy külön.

1991-ben például nagy csatában voltak a bennmaradásért, de ez végül egyik gárdának sem jött össze és kéz a kézben mentek az NBII-be. Ebben a szezonban a lila-fehérek koratavasszal érkeztek a Vágóhíd utcába és mivel akkor még nem voltak elválasztott vendégszektorok elég nehéz megsaccolni hogy mennyien lehettek, de a híradások egy 200 fős viharsarki magról szóltak. A vágóhíd utcai kanyarhoz közel alakították ki védállásaikat, ami csak egy karnyújtásnyira volt a hazai tábortól, de pár beszóláson kívül simán elvoltak egymás mellett a felek. A korlátra 2-3 lila-fehér zászló mellett egy brit lobogót is kihelyeztek és a soraikat is jó pár lila-fehér zászló színesítette a kor szellemének megfelelően. A szurkolásuk is hangos volt és folyamatos és ugye ez már azaz időszak, amikor  kezdte szárnyait bontogatni egy-egy magyar csoport a lelátókon.

Mivel 1991-ben mint a két gárda kiesett az NBII Keleti csoportjában is találkoztak, de ott jóval visszafogottabb volt a randevú létszáma. A Csabaiak egyből vissza is jutottak, de a Lokinak csak  1993-ban sikerült, amit azt jelentette, hogy 1994 márciusában kellett újra Debrecenbe utazniuk a lila-fehéreknek. Ez a 2-3 év volt az, amikor az ország minden pontján elszaporodtak a szurkolói csoportok és kezdet kialakulni a komolyabb rivalizálás a táborok között, így a két keleti fellegvárban is sorba születtek a hangzatos nevű transzparensek és jött a klikkelgetés, hogy ki kivel van baráti, ellenséges vagy semleges viszonyban. A Debrecen - Békéscsaba kapcsolatra hamar rákerült az ellenséges viszony, amiben nagy szerepe volt a Magyar Kézilabda Szövetségnek, de erről majd picit később..... A lelátói viszonyokat nézve a viharsarkiak az egy évvel korábbi feljutásnak köszönhetően lépéselőnyben voltak, ráadásul a csapatuk is nagyot ment 1993-94-ben, így a debreceni vendégszektort teljesen megtöltötték. Azóta eltelt majdnem harminc év, de most is ez a márciusi látogatás számít a lila-fehér drukkerek legjobb debreceni fellépésének.

Már a korai órákban érkeztek a buszaik és több italellátó egységet elfoglaltak a városban, majd volt amit nemes egyszerűséggel szét is vertek. Az arra tévedő kósza debreceni drukkereknek bizony nem ártott előlük szaporázni, ha nem akarták többel bekötni, de így is szinte minden elhaladó hazai megdobáltak, vagy megkergettek.  Uralták a vendégszektor környékét ez tény, nem volt komolyabb debreceni összefogás ellenük ezen a napon és megkockáztatom , hogy nem is lett volna esélye a hazaiaknak totálban, így a debreceni oldal is megelégedett pár kósza csabai levadászásával, amelynek eredményességét pár elvett, majd a meccs előtt elégetett lila-fehér kellék bizonyított. Szóval jöttek, mit jöttek, özönlöttek a déliek és bizony az újonnan kialakított és bővített vendégszektor elég kicsinek bizonyult. A kerítést teljesen körbe tapétázták és kikerült a kor minden fontosabb csabai lepedője, úgy mint a Viola Settore, Viola Zone, Viola Inferno, Viola Crazy Crew vagy épp a Hospital Street, plusz a többi Death Zone, B-közép, Forza Viola stb. A hazaikra is készültek és egy Hokika Lokika lepedő mellett az "I love Dijon" zászlót is kitették. Ez utóbbi a DVSC női kézilabda csapatát búcsúztató francia együttesnek szólt, ugyanis a nemzetközi kupában a Kézilabda Szövetség nem az elért eredmények, hanem a korábbi jó szereplést figyelembe véve nevezett csapatot az EHF Kupában, amely a Békéscsaba rovására a DVSC lett, elmérgesítve a viszonyt a két csapat és szurkolótábora között. Mivel a kezdetek óta ugyanaz a tábor van mind a két oldalon a labdarúgó és női kézilabda meccseken, így a "háború" innentől két frontot folyt.

A csapatok bevonulásakor konfetti és pénztárgépszalag esővel nyitottak, illetve többszöri sálazásuk volt még említésre méltó, amely közben több brit molinó is feltűnt a soraikban. A hangerővel nem volt gond, de igazán csak az egyszerű rigmusoknál dörrent a vendéghad és természetesen a hazaiak szidásánál, amely azért a meccs nagy részében téma volt. A szomszédos szektorokkal is ment az acsarkodás, de ennél többre nem került sor. A győzelmüket pár közúti jelzőfáklya begyújtásával ünnepelték, de ezekből szinte semmi  nem látszott, ugyanis a debreceni stadion világításának hiánya miatt a találkozóra nappal került sor. A meccs végén erős rendőri kísérettel hagyták el a várost, megúsztak egy hazai kőzáport majd úgy gondolták Mikepércsen kitombolják magukat. Kirakatokat és autókat zúztak össze (szám szerint hatot törtek totálra) és befenyítették az ott lakó falusiakat, az irdatlan állapotoknak a rendőrség vetett véget előállítva négy renitens szurkolót, míg további tucatnyi viola ellen indítottak eljárást a hatóságok.

Még ezen év novemberében a Magyar Kupában is összetalálkoztak a felek, de szurkolói szempontból teljesen eseménytelen volt mint az oda, mind a visszavágó. Tavasszal érkeztek bajnoki meccsre, de az egy évvel korábban tapasztalt invázió elmarad. Mintegy 400 lila-fehér tette tiszteletét, de most a rendőrök sokkal jobban odafigyeltek, így a meccs előtt csak kisebb, elszigetelt pofozkodások voltak. A vendégszektort ismét szépen kidekorálták kikerült a méretében impozáns Viharsarki Viola Terror, a tavalyról már ismerős Viola Settore, Viola Zone, illetve pár új mint a Violet Side, Viola Fanatics lepedő. Ezen kívül a hátsó kerítést egy  nagy Nyíregyháza lepedő díszítette a barátság jegyében. Megjelenésük csak azért volt meglepetés, mert a Szpari épp az MTK-val játszott odahaza NBII-es mérkőzést. A viola tábor szurkolása kiemelkedő volt, szép sálazásiakkal és a hazai folyamatos szidásával mulatták az időt és komoly kis dobálást folytattak a déli és keleti oldalon helyet foglaló cívisekkel. Az elvonulásuk sima volt, a zsaruk dobás és támadásmentesen lezártak mindent.

1995 szeptemberében újabb bajnokira érkeztek, de a létszámuk tovább csökkent és már csak 250-en voltak a vendégben, ami még így is egy tekintélyes utazási létszámnak számít. Drapikban még mindig nem volt hiány, így a VVT, Viola Settore mellett egy szimpla Fanatics és egy Football Crew molinó került ki és itt voltak a Nyíregyházi barátok is. A szurkolást ma kevésbé erőltették, csak egy kisebb mag próbálkozott, viszont a hazaiakat szidta az egész szektor, sőt, a dobálásban is egységesen vettek részt a szomszédos két szektorral. Az utcán sok rendőr és nyugalom honolt.

1997-ben a szezonzáróra érkeztek, de már csak egy busszal és pár kocsival, így a létszámuk nem érte el a 100 főt. A vendégszektort 10-12 perces késéssel foglalták el, de előtte még füstölögve vonulgattak, az a tény, hogy már ment a meccs nem nagyon zargatta őket. A vendégszektorban a Viola Settore, Viola Devils, Viola Zone, Violet Side lepedők mellett feltűnt a StormCorner lepedője is. A megérkezésük és a szektoruk feldíszítése után kék, lila és fehér füstöket gyújtottak, illetve voltak náluk lila-fehér kartonok is, de ebből végül nem mutattak be semmi látványosságot. A sima vereségük ellenére jól pörögtek és szurkoltak becsülettel, amolyan minden mindegy alapon. A hazai szomszédos "oldalakkal" ismét volt vita, zrika és dobálás, de most olyan heves volt mindez, hogy a rendőrök bementek a vendégbe és két csabait elvittek egy kis modorjavításra. A meccs után pályára rohant ugyan a debreceni mag (ez akkoriban minden szezon végeztével divat volt Debrecenben), de ekkora a lilák már kiszivárogtak. Az utcán csak egy szerencsétlenül járt autó utasaival akadt össze a hazai mag, a többieket simán kivitték a zsaruk a városból.

Alig pár hónap múlva már újra a hajdúsági fővárosban volt jelenésük, de sajnos a meccsre szerdán került sor, így a keleti rangadó veszített a varázsából és a létszámából. A csabaiakat mindössze a Viola Settore képviselte és a harminc fős csabai utazórétegnek egy hang nem hagyta el a torkát. Persze sok okuk se volt az örömre, hisz a DVSC történetének legnagyobb arányú NBI-es győzelmét aratva 8-0-val küldte haza, majd az NBII-be a viharsarki ellenfelet.

1998-2002  között randevú nélkül maradtak a felek az osztálykülönbség miatt, de 2002-ben újra feljutást ünnepelhettek a viharsarokban.

Ekkor már az alap és rájátszásos rendszer dukált az NBI-ben, így ennek az első felvonásában találkoztak a felek. Októberben érkeztek a Csabaiak, de az eredményre pillantva (6-1 a Debrecennek) sok örömük nem volt az utazásban. A két busznyi vendéget a rendőrök kísérték a szektorhoz, így borítékolható volt egy pár perces késés. A szektorban olyan nyolcvanan lehettek, amely gyengébb létszám főleg az Előre harmatgyenge szereplésének tudható be. A kerítésen az egységesített viola tábort jelképezvén csak a StormCorner csoport lepedője került ki, persze a kiegészítők sem maradtak el. Mire beértek a szektorba és kitették a transzparenseiket már kettővel mentek a hazaiak, így hendicappel indították a műsort. Nem is sokat szurkoltak a csapatuknak, inkább a hazaiakat pocskondiázták és egy 101% Anti Loki zászlót mutogattak bőszen. A második félidőben egy fehér füstöt gyújtottak, amellyel felkeltették a szunnyadó rohamosztag figyelmét, akik bemasíroztak a vendégbe és kicsit brutálisan fellépve elvitték a renitenst, kiosztva közben pár gyomrost a társait megvédeni próbálóknak. A lefújás után a hazaiak még intéztek egy rohamot a szektoruk ellen, de az erőre kapó rohamosztag olyan gyorsan megálljt parancsolt nekik, hogy a violák ebből szinte semmit nem is érzékeltek. A hazaút unalmát egy kis szeghalmi megállóval dobták fel, megvárták ugyanis a csapatbuszt egy kis elbeszélgetésre, de azok meg nem nagyon akartak dumálni, így továbbhajtottak. Ez viszont csak olaj volt a tűzre és a feldühödött lilák a játékosok után száguldottak, megállásra kényszerítették a járgányt, majd bezúzva pár üveget nyomatékosították, hogy itt az ideje szívből játszani. Persze itt is jött a rendőrség meg vele a feljelentés, így a csapat-szurkoló közötti jó kapcsolat alapjait nem sikerült letenni ezzel az akcióval sem.

A rájátszásban nem találkoztak a felek, így a következő szezon márciusáig kellett várni, hogy újra DVSC - BEFC meccset rendezzenek Debrecenben. Egy nagybusszal jöttek is a viharsarki violák, de megyehatártól kíséretet kaptak, így az akkoriban divatos rendőrségi taktika szerint épp hogy beestek kezdésre. A StromCorner mellett a Bad Boys legénysége és zászlót bontott és a látványos bevonulásuk után egy és kétrudasaikkal egy nagyon fasza 20 percet produkáltak. Pörögtek, szurkoltak és az ember azt hihette valami gyorsított vettek be (ami persze nem kizárt), majd mintha menykő csapott volna beléjük a zászlókat leengedték és többnyire csendben állták végig a meccs hátralévő részét. Az utcán semmi érdemleges nem történt. A rájátszásban ismét elkerülték egymást a felek, így több mint egy évet kellett várni az újabb találkára.

2005 májusi párosítás fájdalmas pont a violák életében, lévén a Csaba a másodosztályba tartott, míg a DVSC története első bajnoki címét biztosíthatta be épp ellenük. A hazai oldal fiesztája mellett náluk a letargia volt az úr és alig harmincan, transzparensek nélkül követték végig az eseményeket, csak, ha nagyon belelendültek a hazaiak a pocskondiázásukba, akkor szólaltak fel, egyébként csendbe kísérték az 5-1-es kiütésüket. A meccs után simán távoztak Debrecenből és meg sem álltak az NBIII-ig, ami előrevetítette, hogy a két keleti rivális egy jó darabig nem igen fog azonos osztályban szerepelni és találkozni.

Ezután a lila-fehérek majdnem az alapoktól kezdtek mindent, de rutinból megnyerték a harmadosztályt amivel feljutottak a kettőbe, hogy újra kiessenek és ismét bajnokok legyenek. 2008-tól aztán stabilizálták a csapatukat az NBII-ben, ahol egy új érzéssel kellett megküzdeniük, nevezetesen az ellenfelek sorában ott szerepelt a DVSC, de ez nem a nagycsapat volt, hanem a tartalék, a kettő, a B és ez az egyik lehető legrosszabb felállás ismerve a két tábort és az elmúlt évtizedek rivalizálását.

Az első ilyen irányú debreceni utazásukra igen érdekes napon és körülmények között került sor. Történt ugyanis, hogy a DVSC II - BEFC NBII-es meccs napján Békéscsabán a DVSC női kézisei vizitáltak és a két meccs pont olyan időpontban volt, hogy a terem után a debreceniek még haza értek, a lilák pedig el tudnak utazni Debrecenbe a focimeccsre. Már az út is izgalmasnak ígérkezett, hisz együtt kellett volna jönniük a feleknek, de végül ki tudja hogyan és milyen módon, de nem találkoztak, sőt, a cívisek nagy része úgy gondolta, itt már nem lesz csabai vizit és el is engedték a napot. Azért egy 25 fős mag kiment a DEAC pályára és nekik lett igazuk, mert igaz késtek vagy 20 percet a violák, de megérkeztek és igaz drapikat nem hoztak magukkal, sőt, szurkolni se voltak hajlandóak, de eljöttek, ami azt jelentette volt vér a pucában, tisztelet érte. A hazai részről a meccsen és a meccs végén volt egy megindulás feléjük, de itt még nem történt semmi komoly a rendezőknek és pár szolgálatot teljesítő rendőrnek köszönhetően. Derecskén viszont összekapaszkodtak a felek és egy komoly kis csatában állták becsülettel a sarat a violák. A korrekt küzdelem után nem is kiáltottak ki győztest, hanem megegyeztek a felek, hogy egy hét múlva találkoznak ismét egy kis erdőszéli felmérőre a DVSC - BENKSE női kézilabda mérkőzés apropóján. Becsületükre legyen mondva jöttek, láttak, igaz nem győztek, de a maximális tisztelet kijárt ezen odaállásokért.

2010-ben mostoha időjárási körülmények között egyik centerpálya sem volt alkalmas meccsek rendezésére, így az Oláh Gábor utcai műfüvesen került sor a bajnoki meccsre, amely helyszínválasztás egy tollvonással kizárta a csabai drukkereket a találkozóról.

2011 áprilisában már a korai órákban Debrecenbe érkeztek, sétálgattak és iszogattak rendőri felügyelet nélkül. A bevállalós mutatványnak meg lett az eredménye, hisz a hazai fiatal huligánok rájuk csaptak és pillanatok alatt leterítették őket, mondhatni esélyük sem volt a violáknak. Persze próbálkoztak ellenállni, elrepült pár üveg, szék oda és vissza, de végül minden csabai földre került. Aztán amilyen gyorsan jöttek a hazaiak olyan gyorsan fel is szívódtak, így a kiérkező rendőrök a sebeiket nyalogató lilákat gyűjtötték be és ellenük csoportos garázdaság címszóval eljárást kezdeményeztek. Az eset után nem voltak vendégszurkolók a délutáni mérkőzésen és sajnos a rendőrségi vegzálást sem úszták meg.

2012-ben ismét tavasszal bonyolították le a DVSC II - Békéscsaba 1912 Előre SE mérkőzést és a tavalyi események miatt a találkozót kiemelt kockázatunka minősítették, azaz a DEAC stadion nem felelt meg a meccs helyszínéül. Mivel az Oláh Gábor utcai stadion is foglalt volt, így a meccset egyszerűen zártkapussá nyilvánították, azaz nem kellett a nézőkkel és ezáltal a vendégszurkolókkal sem foglalkozni.  

2013 májusában egy bajnokesélyes Békéscsaba érkezett Debrecenbe, de mindössze 5 fő kísérte el a lila-fehér drukkereket a találkozóra. Csak üldögéltek, majd a végén megünnepelték az egyenlítő találatukat, de a feljutás nem jött össze. Ezután viszont összevonták az NBII-t és a második számú gárdákat száműzték az NBIII-ba, így ismét találka nélkül maradtak a felek egészen 2015-ig, akkor ugyanis egy megszerzett 2. hellyel feljutottak a violák az első osztályba. Előtte a Liga kupában még összefutottak egy csoportmeccs erejéig, de ugye ez nem az a sorozat volt, amely sok embert megmozgatott a szurkolótáborok körében, így a debreceni összecsapásra sem érkezett senki.

A feljutásnak hála 10 év után újra DVSC - BEFC találkozóra került sor az NBI-ben és a 7-0-ás hazai siker a régi idők eredményeit idézte. A régóta várt találkozóra 2015 októberében került sor és mintegy 100 Csabai erős rendőri felvezetéssel érkezett az új Nagyerdei Stadionba az NBI háromfordulós rendszerének második kanyarjában. A StormCorner  és Bad Boys lepedők mellett egy Fans Békéscsaba lepedőt is kitettek valamint több kiegészítő zászlót. A szurkolással egy 50-60 fős mag foglalkozott és a hazaiak provokációira is előszeretettel válaszoltak, így jól elvolt egymással a két tábor. A meccs katasztrofálisan alakult számukra, így a debreceni fiesztát már meg sem vártak, gyorsan leléptek a városból. Aztán Berettyóújfaluból jött a hívás, hogy ott várják szeretettel a cíviseket, akik nem voltak restek és kimentek utánuk, de az erős rendőri jelenlét miatt nem volt értelme erőltetni az összecsapást.

Mivel ez egy igen gyenge szezonja volt a Békéscsabának simán kiestek és újra másodosztályúak lettek, azaz innentől évekig nem volt találka a felek között. Majd eljött a 2020-as esztendő és a Debreceni Vasutas gondolta úgy, hogy alámerül az NBII sötét bugyraiba, amely előre vetítette a csabaiak újabb debreceni vizitjét, sőt, mindjárt kettőt, hiszen a DEAC feljutott az NBIII-ból.

Elsőnek a DEAC - Békéscsaba meccsre került sor, ahol mintegy 50-en viharsarki tette  tiszteletét és fekete-fehér tábor híján övék volt a Nagyerdő. Szépen dekorált transzparenseik mellett pár kisebb lengetőst és kétrudast is bevetettek és szurkoltak becsülettel. Nem volt ez rossz fellépés az egyetemi csapat ellen.

Aztán novemberben került volna sor a nagyok találkozójára, de sajnos a covid és a csabai csapat közbeszólt. Történt ugyanis, hogy az Előre el sem utazott Debrecenbe, így a meccset 3-0-val a hazai csapat kapta. Kár érte, hisz arról szólt a fáma, hogy nagyon készülnek a viharsarokba és az invázióra velük tart majd a nyíregyházi és újpesti különítmény is, sajnos a világjárvány és a vírusban megtizedelt csabai csapat ehhez nem asszisztált, így elmaradt az őszi szezon egyik legjobban várt rangadója az NBII-ben.

Innen egyszerű a történet a DVSC bajnok lett, a DEAC kiesett, a Csaba marad az NBII-ben, így idén nem rendeznek Debrecen - Békéscsaba rangadót, kivéve a női kézilabdában, de az egy olyan mozgalmas része a két tábor életének, hogy arról majd egyszer egy külön bejegyzésben "beszélek"

hancsi78

Képek: StormCorner Békéscsaba / Ultras Debrecen / DVSC / Hajdú Online / Sándor Jutka / Sándor Mihály / Dihen Tibor

Paksi FC - DVSC (2021.08.14)

 Paksi FC - DVSC    3-3

Paks, Fehérvári úti Stadion

2021.08.14

A tavalyi évben nem sok Loki meccsre jutottam el, de ebből az egyik egy kellemes paksi kirándulás volt egyedül, egy komolyabb pályalátogatási nappal egybekötve. Az út örömeivel, szépségeivel most nem foglalkozom külön, mert arról hamarosan következik egy bővebb összefoglaló, így hipp-hopp már Pakson is teremtem. Az Atomváros megtekintése után érkeztem a Fehérvári útra, ahol elsőnek a stadion közelében próbáltam meg leparkolni, de lévén alig 30 perc volt a kezdésig ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, így mentem én is a kukoricás szélében kialakított vendégparkolóba. Innen egy laza séta és már a vendégpénztár kapuit döngettem. Ekkor már nem voltam egyedül tucatnyi debreceni is ebben az időpontban érkezett, de azért nem voltunk annyian, hogy a bejutás akadályokba ütközött volna. A jegyvásárlás simán ment, a beléptetésnél rápillantottak a szükséges papírokra, egy kis tipi-tapi, de szerencsére a rendészek nem nagyon merültek bele a simogatásba, így egész komfortosan léphetett be a vendégszurkoló a csinosba vágott Paksi FC stadionjába. Mivel nem volt sok idő kezdésig a többség sattyogott egyből a lelátóra vendégszektort díszíteni, amiből én sem maradtam ki.

 A hazaiak nem voltak túl sokan, így az apró stadion még félig sem telt meg, talán egy jó negyedház volt a realitás. A hazai tábor sem szokott túl acélos létszámban jelen lenni otthon (most sem tették), de a tény, hogy 15 éve aktív részesei a paksi foci mindennapjainak már önmagában megsüvegelendő, még akkor is, ha kishazánkban a többség nem tudja, vagy nem akarja kellő megértéssel kezelni az Atomic Strike jelenlétét és teljesítményét. A kapu mögötti részt szépen feldíszítették a megszokott lepedőikkel, viszont nekem a Paks Russian Brigade lepedője azért hiányzott, de volt helyette egy másik, amely fordítva került ki, amit a túloldalról cirill betűsnek látszott.  Az elmaradhatatlan dobok és a szebbik nemet képviselő kezelőszemélyzetük a csapatok pályára vonulásakor kezdte meg áldásos tevékenységét, amely azért nem volt olyan éles és idegesítő, mint egy-egy idegenbeli találkozón, mert itt kicsivel több volt a hangjuk, vagy kevesebb a dobjuk. A soraikban pár nagyobb rudas is feltűnt, amelyeket néha meglengettek, de túlzásba nem vitték. Említést és tiszteletet érdemel viszont az a drukker, aki a meccs majdnem egészében kézben tartotta, a nekem elsőnek csak osztrák zászlónak tűnő Madocsa feliratú molinóját, úgy, mint olasz honban a csoportok szokták, ha nincs elegendő felület a transzparenseik kitételére.

Közben a debreceni oldal is kivirult és kikerültek a kisebb lepedők, köztük a most debütáló DVSC 40+ zászlóm is, amellyel nem alkotok csoportot, ez egy egyszerű, egy személyhez és a bloghoz köthető molinó csak. A vendégben nem volt nagy hangulat, lehettünk vagy 60-70-en, de ennek a fele ha szurkolgatott. A csapatok szerencsére kitettek magukért és egy változatos, egész jó iramú és  gólgazdag meccset produkáltak, ami segítette a jobb hangulat kialakulását, ami így is siralmas volt. A második félidőben a betegségben elhunyt egykori kiváló kézilabdázónknak került ki egy búcsú üzenet és a nevét skandálta az egész debreceni szektor. Isten veled Jeddi Manyi! Ebben a játékrészben sem lett pokolibb a hangulat és a hazai oldal se tolta túl a dolgot, de azt meg kell jegyezni, hogy folyamatosabban szurkoltak mint a vendégoldal, de nagyon halkan. A lefújás után mindenki megtapsolta az övéit, majd irány az utca, de nem a 3. Félidő miatt, hanem mert ott parkoltak a kocsik.

A kukoricás szélén könnyes búcsút vettem a piros-fehér aramada ott parkoló tagjaitól, majd a csepeli vizitem előtt még visszaugrottam a stadionhoz némi ereklyéért és egy kis fotózás kedvéért. Az utóbbi félig-meddig sikeres volt, lévén vissza tudtam menni az üres lelátóra és bónuszként még Böde Danival is összefutottam. Ezután az Atomic Strike 10-12 tagjától kérdeztem, hogy van e valami shop a stádióban, ők segítőkészek voltak ugyan, de furán méregettek, csak később esett le, hogy utolsó debreceni vizitjükön pár hazai vagabund megcibálta drapijukat a pályára özönlés után. Szerencsére nem láttak bennem ellenséget, megúsztam, de itt el is pártolt tőlem a szerencse, hisz a stadion butikja ugyan nyitva volt, de a kötött sál elfogyott, selyem meg nem is volt, mást meg nem akartam venni, így kicsit mérgesen ültem vissza a kocsiba. Azért az hihetetlen, hogy egy magyar NBI-es klubnál ilyen megtörténhet.  

hancsi78

Debreceni TE

 Debreceni TE
(Debreceni Torna Egylet)

1867 végén egy 16 fős tornász társulat alapított a Debreczeni Tornaegyletet (DTE), amely egyesület úttörőnek számított Debrecenben. Ez volt az első év hogy a Kiegyezésben született egyik megállapodás értelmében az emberek "egyleteket" hozhattak létre, miközben Magyarországot tartományi (önkormányzati) jogokkal ruházták fel. Ezen új lehetőségek lehetővé tették a versenysport kialakulását az országban és a fővárosi Nemzeti Torna Egylet után megalakult a DTE is Debrecenben. A csapat a város színeit, a kék-sárga kombinációt választotta magának. A DTE keretein belül ekkor vívás, atletizálás és a torna jelentette  az aktív sportot és minden év júniusában nagyszabású viadalokat tartottak ezekben a sportágakban. A DTE szoros kapcsolatban volt a Református Kollégiummal és sok sportoló az iskola keretei közül került a tornaegylet kötelékébe. A csapat alapítói a református és a zsidó hitközösséghez tartoztak és soraikban a városi elithez tartozás volt a jellemző. Ezen elit státuszt mi sem mutatja jobban mint hogy az egyesület 32 alapítója volt tagja a város vezető bizottságának. 1873-ban felépült a Református Kollégium Tornacsarnoka, mely hazánkban az elsők között volt. Ezen létesítmény nem csak az iskola diákjainak, hanem a DTE sportolóinak is kiváló felkészülési lehetőséget nyújtott, majd 1896 szeptember 1-én az első újkori olimpiával egy időben került átadásra a DTE önálló Tornacsarnoka (Bem-tér) amely még nagyobb teret biztosított a sportolóknak, a sportolni vágyóknak és kiváló lehetőséget nyújtott a sport fejlődéséhez. 1899-ben  a Jogakadémián alakult meg az első labdarúgócsapat Debrecenben, amely Ady Endrét is a soraiban tudta, ez biztosította az alapot a DTE gárdájának megszervezéséhez is. Három évvel később (1901) a város vezetése egy területet adományozott a csapatnak a Nagyerdőben, ahol felépítették a DTE labdarúgó pályáját, melyet a „Sporttér” elnevezéssel illettek. Az első hivatalos, nyilvános debreceni futball mérkőzésre is itt került sor a DTE és az Egyetértés FC csapatai között, de erre csak a következő évben azaz 1902-ben került sor. Közben a DTE tornászai egyesültek a DKE kerékpárosaival és létrejött a Debreceni Torna és Kerékpáros Egylet  (DTKE), igaz ez a házasság nem tartott sokáig és 1905-re már ismét külön utakon jártak.  A kezdeti években jószerivel a DTE első és második csapata játszott egymás ellen labdarúgó bemutató meccseket, akikhez néha csatlakozott az Egyetértés FC egy-egy hétvégén. A helyi meccsek mellett fővárosi alakulatok is érkeztek hírvivő meccsekre, így a BTC (1903) és as FTC (1906) is ellátogatott Debrecenbe. 1908-ban 10-0-ra győzték le a Nyíregyházi TVE csapatát, ami az első meccs volt a két város klubcsapatai között.  1910-ben első debreceni csapatként neveztek a vidékre szervezett hivatalos tornára és a negyedik helyet szerezték meg az északi körzeti bajnokságban, majd egy év múlva már elhódították a bajnoki címet. 1911-ben lejátszotta a csapat az első nemzetközi meccsét, ahol a bécsi Wiener AC volt az ellenfél. A tízes években aztán egyre jobban vesztett kezdeti vezető szerepéből a DTE és 1914-ben feloszlatták a labdarúgó szakosztályt. 

A háború befejeztével, 1919-ben lett újra labdarúgócsapata a Debreceni Tornaegyletnek és a keleti kerületben ezüst és bronzérem került a vitrinbe, de a csúcsra már egyszer sem tudtak felkapaszkodni. Ezek voltak az utolsó kiemelkedő sikereik, ezután már csak a bajnokság hátsó traktusban végeztek, jobb esetben a középmezőnyben. 1925-ben kivágtak egy huszáros hajrát a Corinthian Díjért kiírt kupasorozatban, de a későbbi győztes Szegedi AK megálljt parancsolt nekik. 1934-ben az utolsó helyen végeztek, de a kiesést okozta alacsonyabb osztályt már nem várták meg és ismét feloszlottak. A tényekhez hozzátartozik, hogy 1934-ben csak a futball szakosztály szűnt meg a tornázók, birkózók, atletizálók továbbra is a DTE színeiben sportoltak. Mindez azért volt érdekes, mert a város vezetése végig patronálta a csapatot és többször külön segélyezte is őket, mégsem tudtak talpon maradni és az eredmények sem jöttek. A megszűnésért a szurkolók elpártolását és természetesen a gazdasági világválságot okolják, de az is tény, hogy a korábban sokáig őrzött és féltett  liberális arculata is megváltozott az egyletnek. 

Pár évig nem is nagyon került szóba, hogy ismét felállítsák a szakosztályt, majd 1938-ban átfogalmazták a klub alapszabályát és mint Debrecen Torna Egylet (innentől külön írva) folytatták, de a labdarúgó csapatot csak 1941 májusában állították fel ismét. Közben eleget tettek az állami vezetés diszkriminatív szabályzóinak, így a DTE egylete tovább folytathatta működését. 1941-1942-ben a negyedik vonalban, pontosabban a Felső-tiszai Kerületben szerepeltek és ott meglepetésre a bronzérmet szerezték meg. Ehhez nagy segítséget nyújtott a debreceni villanygyár, ahol a helyi labdarúgók mellett a Postás SE tagjai is sportoltak (DVPSE), de bajnokságban nem szerepeltek. Ezt hasznára vált a DTE-nek, ahová beintegrálódtak ezek a játékosok és így sikerült elcsípni a bronzérmet. Ezzel a fényes diadallal ért véget Debrecen egyik legismertebb sportegyesületének labdarúgó története, mert a következő esztendőben az ő nyomdokvízén haladva a Debreceni Villanygyári SC szerepelt a negyedik vonalban, amelyet meg is nyertek és feljutottak az NBIII-ba. A háború után a DTE újraindította a legtöbb szakosztályát, viszont a labdarúgókét nem, így végleg eltűntek a magyar futball tréképről. 1994-1995-ben feltűnt ugyan egy Debreceni TE Imperial nevű klub a debreceni körzeti ligában, de ennek a formációnak semmi köze nem volt a nagynevű elődhöz, ráadásul mindössze egy évig funkcionáltak csak.

hancsi78

Források:

Sándor Mihály: A debreceni futball képes kalauza

Szegedi Péter: Riválisok

Szegedi Péter: Pozíciók és oppozíciók: A futballmező kialakulása, struktúrája és dinamikája

magyarfutball.hu

Képek:

Sándor Mihály: A debreceni futball képes kalauza

Sándor Mihály

RKP Koprivnica - DVSC (2006.04.15)

RK Podravka Koprivnica - Debreceni VSC

EHF Kupa - Elődöntő

2006.04.15

A DVSC Női Kézilabda csapata nagy hagyományokkal és kiemelkedő eredményekkel büszkélkedhet a nemzetközi porondon, elég csak a féltucatnyi döntőbe kerülést vagy a két EHF Kupa győzelmet említeni. A kilencvenes évek aranykorszaka után a 2005-2006-os szezonban vágtázott egy hatalmasat a Lokomotív, amikor is túljutva az orosz Asztrahanyocska Asztrahan, a norvég Tertnes Bergen, a lengyel SPR Lublin, a francia HB Metz csapatán egy régi nagy vetélytárs, a horvát RK Podravka Koprovnica csapata várt rá az elődöntőbe. Komoly párharcra volt kilátás és a tét sem volt kicsi, hisz győzelem esetén tíz év után újra EHF kupadöntőbe kerülhetett a Loki. A nem túl nagy táv és a mérkőzés súlya miatt igen nagy volt az érdeklődés a DVSC szurkolók körében, de azt előre lehetett tudni, hogy túl sok piros-fehér drukker nem lehet ott Horvátországban, mert a Fran Gallovic Sportcsarnok egyoldalas lelátója nem kedvez a nagyszámú vendégdrukkereknek. Akkor még nem volt online előre foglalás, meg feliratkozás a "sorsolásra", így mindenki, aki akart, az fogta magát és robogott a horvát határszél felé. Nagyon nem is került szóba az esetleges jegy és helyhiány, hisz horvát vélemény szerint a tucatnyi vendégszurkoló nem okozhat gondot. Valahogy az kimaradt a szerveknek, hogy ez egy nemzetközi kupaelődöntő, ráadásul olyan két csapat között, ahol évtizedekre visszamenőleg komoly biztatás érkezik a lelátóról a meccseken és bizony az utazást sem veti meg egyik fél sem, jelen esetben a debreceni horda megjelenésére lehetett számítani, nem is kis létszámban. Az ultrákkal teli nagybusz vígan szelte a kilométereket és a korai indulás, az aránylag fegyelmezett (nem fél óránként, hanem 40 percenként állt meg vizelni és sört venni a díszes utazó közönség) társaság időben megérkezett Kaproncára, ahol a többség elfoglalt egy kerthelyiséggel rendelkező kocsmát, de volt aki gyors városnézéssel, ebéddel kötötte össze a napi programot. Közben jöttek a kocsik, gyűltek a népek és volt aki kellemesen elfáradt már a kezdés előtt egy órával. A kocsmából a csarnokhoz együtt szállingózott a nép, de az utcán nem volt semmi érdemleges, horvát szurkolókat alig lehetett látni, így utólag rejtély, hogy hol voltak és hogy közelítették meg a csarnokot, mert odabent már teljes teltház fogadta a beérkező cíviseket. A csarnok vendégszektor felé eső részén gyülekezett a piros-fehér armada mosolygósan, énekelgetve és ki-ki a vérmérséklete  szerint hangolódott a hamarosan kezdődő hatvan percre. A belépés nem volt gyors és a rendezők sem voltak túl barátságosak, ráadásul a hátsó kapun, egy létra szerű emelvényen kellett felmenni a "vészkijárathoz".  A belépés olyan volt, mintha egy hodály felső részébe érkezett volna az emberfia. Persze ez annyira nem érdekelte a népet és ment mindenki  befelé becsülettel. A hazaiak nem szégyelltek eladni dupla annyi jegyet mint lehetett volna, így nagyon szűkösnek bizonyult a vendég a 200 magyarnak. 

A hazai oldal is szépen megtelt a lelátó alsó részén a nyugisabb drukkerek ültek végig, míg a felső "kanyar" egyik végében volt a vendég, a másik sarkában meg  az aktívabb Podravka drukkerek. A hazai tábor dobokkal és pár rudassal nyitott még a meccs előtt, illetve körbetapétázták az egész csarnokot transzparenseikkel. Előttük és mögöttük is voltak lepedők, sőt, még a szemben lévő bordásfalra is jutott bőven. Pár csoport jellegű is volt közöttük mint a Red Roosters, Centar Podravka, Girls Power, Tarascice, de a többségük vidéki szekciók és csapatnévvel ellátott zászlók voltak mint az RKKC, Here we go, ACAB, Aubovec stb. Már a meccs előtt behangolták magukat és olykor bizony pokolian szóltak, főleg amikor csatlakozott hozzájuk az egész oldal. A csapatok bevonulásakor egy koreográfiával rukkoltak elő, ahol egy nagyzászlón mutatták be a városuk árnyalt képét, amely mellett klubcímeres kék és fehér kiszászlókat lengettek. Nem volt egy egetverő látvány, de volt és ezt is értékelni kell.

 A debreceni oldal is megtette a magáét kezdésre és kitapétázta a maroknyi helyet a vendégszektorban ahová a SZUD, Force Field, Red Front, Balmaz Front lepedői mellett egy Nagyatád feliratos magyar trikolor is kikerült. Látványkén kisebb-nagyobb lengetősöket vitt magával a debreceni tábor, amelyek már a kezdés előtt színes kavalkádot alkottak. A hangulatot két dob segítette amely már ekkor remek volt, habár a duplán eladott jegyek miatt nem volt éppen kényelmes a vendégszektorban állni, nem hogy zászlót lengetni. A zsúfoltságot enyhítendő sok debreceni szurkoló a korlátnál  és a korlát és széksor közötti folyosón állt, amely nem tetszett a horvát rendezőknek és bemasírozva a szektorba próbálták felterelni a népet a székek közé, de ez nem járt sikerrel. Hely se nagyon volt, plusz a piros-fehér szurkolók sem voltak éppen nyugodtak az indokolatlan kiszorítósdi miatt, így épp hogy elénekelték a Himnuszt és pár rigmus, már is kezdetét vette egy kis dulakodás, de nem ért célt a rendezői akció, így kisvártatva bemasíroztak a kommandósok is a szektorba. Ugyanaz velük is eljátszódott, de azért ők jóval határozottabbak voltak, így pár perces lökdösődés és eszmecsere után nagyjából rendeződött a helyzet. A szurkolók maradhattak a korlátnál, de köztük és a táborral szemben állva ott maradtak a rendőrök is a biztonsági személyzet egy része is, viszont  a csoport transzparensek lekerültek elölről. Ezekben a percekben kicsit visszafogottabb volt a vendégszektor szurkolás ügyileg, hisz teljesen mással voltak elfoglalva, de aztán helyreállt a rend és a rudasok lengetése közepette szurkolt becsülettel a debreceni mag. Azért az érdekes volt, hogy a rendőrök végig farkasszemet néztek a szurkolókkal, de ez sem szegte kedvüket és remek hangulatot teremtettek a vendégszektorban is. 

A hazaiak sem pihentek, náluk is lengtek tovább a zászlók és némi konfettit is bevetettek, plusz a koreográfia alatt használt  klubcímeres kiszászlók sem pihentek, azt lengette a csarnok hazai része és a csapatuk remek játékát látva és bizony néha az egész csarnok talpon volt. Ekkor komoly hangulat uralkodott odabent, de ez csak kisebb periódusokban volt jelen, a hazai tábor önmagában nem adott nagy hangerőt, viszont ők voltak azok akik folyamatosan szurkoltak az egész meccs alatt. A magyar szurkolókkal nem foglalkoztak egész meccsen, nem kerestek semmiféle kontaktot, így amazok hiába mutogattak olykor át, nem volt foganatja a provokációnak, így béke volt a két fél között a meccs alatt is. Ebből kiindulva a találkozó után sem keresték a közelebbi kapcsolatteremtés lehetőségét a horvátok, megünnepelték a magabiztos győzelmet arató csapatukat, majd mire a vendégszurkolókat kiengedték, ők már rég úton voltak haza. A debreceni tábor is megtapsolta az övéit, de ők érezték, hogy a ma látott játék nagyon kevés lesz a továbbjutáshoz még a a Hódos poklában is.

Képek: Derencsényi István / Ultras Debrecen

hancsi78

Groundhopping 2021 - Nottinghamshire

 Groundhopping 2021 - Nottinghamshire

Az idei esztendőben  sokáig váratott magára az első komolyabb túrám, amely nem a pályalátogatásról, hanem a költözködésről szólt elsősorban. Persze, ha már felajánlottam segítségemet egy baráti párnak költözni, gondoltam miért is ne iktatnék be pár Nottingham környéki pályát a repertoárba. Az utazással együtt számított 4 napos kalandom oda és visszaútján nem csak nottinghamshire-i pályák látogattam meg, hanem pár hiányzó, még nem látott, de a listámon szereplő létesítményt is.

Mindjárt az első a Silverston Recreational Association sporttelepe a Church Roadon, ahol még sose jártam, lévén a településről mindenkinek az autóversenypálya ugrik be és csak a magamfajta "rajongók" néznek rá, hogy a száguldó cirkusz egyik meghatározó futamhelyszínének árnyékában hol tart a labdarúgás. A helyi családias sporttelepen a "village hall" mellett egy  kriketpálya és két labdarúgópálya volt, de különösebb felszereltséggel egyik sem bírt. A centerpályán például csak a kihelyezett kispadok jelentették az egyetlen támpontot. Ellenben a hirdető felületek címerrel szépen voltak dekorálva, amit én külön díjazok egy-egy ilyen kisebb grund esetébe. Innen a nem messze fekvő Towcesterbe, a Greens Norton Road-ra vitt az utam, ahol a rögbisek a "királyok" hisz a centerpálya mellett (ami nem sokkal tért el a többitől) három másik elkülönített játéktéris a rögbicsapatok (Old Towcester RFC, Towcester RFC, Towcester Roses LRFC) igényeit volt hivatott kielégíteni. A mellette lévő krikett oválisnak egy apró kis pavilonja volt, míg a műfüves nagypálya a helyi gyephoki mellett labdarúgómeccsre is használható. A következő állomás Blisworth volt, ahol a Courteenhall Road bekerített pályája igazi csemege volt számomra. A stadion jelzőt még erős lett volna ráhúzni, de legalább a klubház oldalában kialakított természetes földsánc betudható kezdetleges lelátónak, a téglából épített kispadok pedig csak fokozták a komfort érzetet. A klubház másik oldala a helyi krikettpályára nézett, de ez jóval elhanyagoltabb volt, hiába volt itt két labdarúgópálya is, nem emelt a színvonalon. Az oda út menetvonalán ezzel be is fejeztem a kalandokat és Bestwood Village-be érkezve kis pihenés után felkészültünk a másnapi költözésre.

Ezután kétnapos ingázás következett Bestwood Village és Elston között, amely hozott néhány tervezett és pár meglepetést okozó pályát számomra. Mindjárt az első meglepetés a falu határában lévő Goosdale Sports Ground volt, melynek útjelző tábláját már az első kanyar alkalmával fel is fedeztem, majd az utolsó fordulóban meg is látogattam. A meglepetés ekkor teljesedett ki igazán, hisz a sporttelep igen komoly paraméterekkel bírt. A krikettpálya mellett egy komoly pavilon állt és egyből kitűnt, hogy itt  ők vannak igazából otthon. A labdarúgó centerpálya nem bírt komoly értékekkel a felszereltségét, kialakítását illetően, de a gyep minőségére nem lehetett panasz. Emellett további három foci és két krikettpálya volt kialakítva és egy műborítású gyephokipálya, amely a Nottingham HC és Redhill HC otthona is volt egyben. A menetvonalról lefordulva egy kisebb kitérő volt Hucknall városa, ahol már jártam korábban, így nem volt nehéz megtalálni a Watnall Road-ot, amely a Hucknell Town FC otthona, de az idei esztendőben a Hucknall Warriors FC is ide írt alá bérleti szerződést. Sajnos akár csak pár évvel korábban most is csak a kapuig jutottam, így szinte semmit nem láthattam az apró kis stadionból. Kissé csalódottan, de kénytelen voltam a mellette lévő Nabbs Lane Park-kal vigasztalódni, amely a park jellege miatt szabad betekintést engedélyez a Hucknall Town Harriers Football Club otthonára. Innen Arnold sporttelepére vezetett az utam, de itt sem jártam jobban, mert itt is zárva voltak a kapuk, így se a stadiont, se a mellette kialakított négy másik nagypályát nem tudtam komolyabban körbejárni az Eagle Valley-ban. Ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam, hisz utazásom előtte nem is hallottam az Arnold Town FC-ről és a kissé kieső aprócska stadionjáról, most meg már képem és emlékem is van róla. Lowdham-ban is a szerencsefaktor játszott szerepet, amikor egy körforgalom előtti torlódásnak köszönhetően a sövényen túl megláttam, hogy pár fehérruhás csóka ütögeti a parafagolyót. Délután már azzal a tudattal haladtam el itt, hogy bekanyarodom és megnézem magamnak a krikettpályát. Túl messzire nem kellett hajtanom, hisz az út mellett volt a az ovális és annak végében a labdarúgók pályája, ami még nagyobb mosolyt csalt az arcomra. Igaz ez tényleg nem volt több mint két kapu egy mezőn, de nekem sokszor ezek az apró örömök jelentik a legtöbbet. A költözés utolsó fázisa ezzel a kocsikázással ért véget, de nekem még volt hátra egy tervezett kalandom Nottingham városába és pár kisebb településre, de erre csak másnap reggel szakítottam időt.

Másnap hajnalban ugyan kellően ki voltam fáradva a cipekedéstől, de ez nem jelentette azt, hogy a betervezett stadion látogatási programomról lemondtam volna. Az elsődleges cél Nottingham városa és az egymás szomszédságában lévő három nagy stadion volt. A City Ground szerepelt a lista elején, abból az okból kifolyólag, hogy a hídról remek rálátás Trent a folyó partján lévő teraszra és ezt a kilátó pontot már korábban kinéztem magamnak. Innen az egy percre lévő Meadow Lanre hajtottam és kihasználva a kora reggeli nyugodt környezetet alaposan körbejártam a létesítményt többtucatnyi felvétellel gazdagítva a kelléktáramat. Ezután visszamentem a Nottingham Forest otthonához, amely sokkal zártabb volt a szomszédnál és a korai érkezésem miatt  a főbejárat csukva volt, így nem maradt más számomra mint a kerítésen kívüli fényképezés. A harmadik monstrumig, a Trent Brigde krikett arénáig egyszerűen elsétáltam, mert annyira közel esik a piros-fehérek otthonához, hogy nem érte meg beindítani a kocsit. Mind a három nottingham-i stadiont láttam már korábban, így ez egy amolyan revizit volt részemről. A városból Netherfield felé hajtottam ki, de egy kicsit hamarább kanyarodtam le a kelleténél, így Carlton-nál kötöttem ki, ahol megpillantva a Burton Road Jubilee Park sporttelepét megálltam egy gyorsvizit erejéig lencsevégre kapva a krikett és labdarúgópályákat, ha a szerencsés véletlen így az utamba sodorta őket. Innen a Victoria Park elkerített grundjára érkeztem, ahol a helyi Senior FC terelgeti a bőrgolyót, de ide sem volt tervezve a látogatásom, csak az útról pillantottam meg a kapufákat Gedlingbe menet. Ott, azaz Gedlingben a Bill Stokeld Stadion szerepelt a listámon, így a két kisebb kitérő után végre el is jutottam a Carlton Town FC otthonához, amely sajnos kevés betekintést engedett a falai közé, mondhatni nem kaptam meg, amiért mentem. Kicsit csalódottan tekertem a kormányt Bingham felé, ahol több szerencsével jártam és igaz kicsit kacskaringós és néhol akadályokkal teli földúton, de elértem a Butt Fieldet, ahol a Bingham Town FC mellett a helyi Cricket Club is székel. A szegényes pavilon mellett a centerpálya sem volt túldekorálva és a kapuk mellett csak pár kihelyezett lóca nyújtott érdekességet a grundon, illetve a klubház aránylag egyben volt.  A nap utolsó állomása Elston faluja volt, ahol nem a legszuperebb focipálya fogadott, de legalább már volt, ami azt jelentette, hogy az Elston United FC végre hazaköltözhetett.

Másnap hazafelé két komolyabb célpontom is volt Hinckley és Barwell. Ez korábban csak egy lett volna, de vezetek egy listát ahol a meglátogatni kívánt csapatok és létesítményeik szerepelnek és bizony mióta elkezdtem azóta a Hinckley United FC megszűnt és jogutóda a Hinckley AFC már nem a régi stadionban, hanem a szomszédos Barwell-ben lett társbérlő a Kirkby Roadon. Az első utam így  ide vezetett és a sporttelep szerencsére tárt karokkal várt, csak egy csapatnyi helyi nézett rám fura szemekkel a sportbárból. Mivel nem tudtak hova tenni nem állhatták meg szó nélkül és megkérdezték, hogy mit is keresek ott egyébként? Elmondtam jövetelem célját, amivel szerencsére feloldódott a hangulat, sőt, helyi vendégszeretettükről tanúbizonyságot téve a kriketterek egy pólóval, a focisták egy sállal ajándékoztak meg. A történethez még mindenképpen hozzátartozik, hogy az egész sporttelep nagyon szuperül festett, nem volt nagy, de a bowling green pázsitjától, a krikett pavilonon át, a stadion kisebb lelátójáig minden a helyén volt és szépen karban volt tartva. Innen az eredeti célom felé az egykori  De Montorf Park stadion irányába vezetett az utam, ahol már nem volt ennyire szívéjes a fogadtatás. Elsőnek is a stadion már Leicester Road néven fut, ahol a szintén ezen a néven (Leicester Road FC) szereplő alakulat kergeti a labdát. A stadion parkolójában másodkezes, első ránézésre is kétes autókereskedés üzemel, így nem csoda, hogy amikor meglátott a helyi biztonsági személyzet kamerával a kézben, egyből letámadtak és kérdőre vontak. Fényképeznem nem lehetett mindaddig, amíg nem beszéltem a stadion üzemeltetőjével telefonon és meg nem győztem arról, hogy egyedül a stadion érdekel és nem a kimustrált egykori német autócsodák. Egy 5 perces teljesen értelmetlen fecsegés végén megegyeztünk, hogy kívülről nyugodtan fényképezhetek, de sajnos a lelátókra nem engedhetnek be, ezt mellesleg nem is kértem. Miután végeztem, megköszöntem a pakisztáni kommandós alakoknak a lehetőséget, majd átkanyarodtam a szomszédos sporttelepre a fasor túloldalára, ahol minő véletlen a Leicester Road Sports Ground található. Itt egy szépen festő krikett mező és egy apró kis rugby stadion volt, de a hatalmas területen volt még pár rögbi és teniszpálya is kialakítva. Itt már nem volt az a morcos fogadtatás és nyugodtan betekinthettem  ide-oda, kivéve a stadiont, oda sajnos nem mehettem itt se be, de nem volt gond, mert a kutyasétáltatók ösvényén kicsit haladva a bokrok közül kibújva, egy kis földsáncot megmászva már készíthettem is a képeket az apró kis tribünről, igen jó rálátással. Ezzel a dzsungelharccal felérő stadion vizittel zárult a nottinghami kirándulásom, amely tucatnyi érdekes pályát sodort az utamba tervezetten és véletlenül. Soha rosszabb költözködést!

hancsi78

Vasutas a csapatunk - Lokomotív SE Hatvan

Vasutas a csapatunk - Hatvani Lokomotív SE

1920 október 20-án alapították a Hatvani Vasutas Sport Clubot, de a labdarúgó szakosztályt csak 1923-ban szervezték meg és ebben a szezonban (1923/24) neveztek elsőnek az ÉLASZ Mátravidéki Alosztályába, ahol az előkelő negyedik helyre futottak be. A következő szezont viszont kihagyták, majd 1925-ben fúzióra léptek a Hatvani AC és Hatvani TE csapataival, és mint MÁV Hatvani AC lettek 2., 5. és 6. helyezettek a már ismert alosztályban. 1928-ban felbomlott a fúzió és a vasutas egylet mint Hatvani VSE szerepelt tovább.  Ebben a szezonban egységesítették az első osztályt és két másodosztályt készítettek, melynek Mátravidéki csoportjába kapott besorolást a HVSE csapata. A második vonalban gyakran harcban voltak az első helyért, de a bajnoki címre egészen 1935-ig kellett várniuk. Az első osztály egy kicsit nehéznek bizonyult a csapat számára és igaz mindig bent tudtak maradni, de néha csak kevés hiányzott a kieséshez. 1940-ben átszervezték a honi bajnokságot és az NB2 után beindították az NB3-at is, ahová a Hatvani VSE is besorolást kapott. Ott mindjárt egy remek eredményt elérve a 2. helyet szerezték meg az Északi csoport Mátra alcsoportjában. Ezután két gyengébb szezon következett majd 1944-ben megszerezték az NB3 bajnoki címét, de sajnos nem sokáig örülhettek a sikernek, hiszen a háború mindent elsöpört, így az egyesület is megszűnt egy kis időre.

1945-ben a második világháború befejeztével Hatvan városában is újjáéledt a sportmozgalom és elsőnek a Hatvani Vasutas Sport Egyesületet kelltették életre, mely jogutódjának számított a Hatvani VSC 25 éves múlttal rendelkező csapatának. A béke kezdeti éveiben a körzeti bajnokság északi csoportjában szerepeltek, majd átkerültek a közép kerületbe. Ezekben az években működött a HVSE aranycsapata, akik 1947-ben elhódították az országosan kiírt Vasutas kupát és az átszervezéseknek köszönhetően a  Nemzeti Bajnokság második vonalában szerepeltek 1947-tól 1954-ig.  Az egyesület sikerkorszakának ez a háború utáni időszak számít, hiszen azóta sem sikerült ilyen magasságokig emelkednie az egyesületnek, ráadásul ők lettek a város első NB2-es csapata. Az első évben egy harmadik helyet szereztek az északi csoportban, majd egy nyolcadik hely után átkerültek a keleti csoportba ahol 13. és 11. helyen zártak. Közben a HVSE-nek  1951 –ben mint vasutas klubnak kötelezően fel kellett vennie a Hatvani Lokomotív SK elnevezést mellyel egy kilencedik hely után egy 18. helyezés jött 1953-ban, ami egyben a búcsút is jelentett az NB2-től. A megyei bajnokságban az élen zártak ugyan, de az osztályozót bukták, így maradtak a megyében, ahol kétszer is a második helyen végeztek, de már mint Hatvani Törekvés SE, amely újabb erőszakos névváltozata volt a vasutas kluboknak az országban. 1956-ban az élen álltak a megye I-ben, amikor  a forradalmi események miatt félbeszakadt a bajnokság. 

Az újabb névváltozásra 1957-ben került sor, amikor is visszakapta a csapat a Hatvani VSE nevét és így sorolták be őket ismét az NB2-be, ahol csak a 17. helyet szerezték meg, ami kiesést jelentett az NB3-ba, ahol szintén csak rövid ideig szerepeltek és 1960-ban ismét kiestek a megye I-be. Az elkövetkezendő években  többnyire a megye jobb csapatai között szerepeltek (1963-tól MÁV Hatvani AC néven), de feljutniuk csak 1965-ben sikerült újra az NB3-ba. Itt ismét csak két évet töltöttek majd egy év megye után ismét két év NB3 jött, azaz eléggé ingázósra vették a figurát ebben az  időszakban. 1969-ben helyi derbikre került sor az NB3 északi csoportjában, ahol három hatvani csapat is harcolt a bajnoki pontokért, sajnos ebből a MÁV szerepelt a legrosszabbul a megszerzett 14. helyével. 1971-ben ismét búcsú következett a harmadik vonaltól és az elkövetkezendő évtizedben a megyei első osztály jelentette a legmagasabb platformot a klub életében, ahol 1974-ben még sikerült bajnoki címet szerezni, de feljutni már nem. Ezután viszont csak a közép és hátsó traktusban maradt hely a „vasutasnak”.  Ekkor került mélypontra az egyesület, több szakosztály megszűnt és csak a „kinizsi” árnyékában tevékenykedhettek.  A következő nagy változásra 1980 nyarán került sor, amikor is fúzióra léptek a Hatvani Kinizsi SE, ÁFÁSZ Vörös Meteor SE, Hatvani Spartacus SK csapataival és  mint a Kinizsi jogutódja játszottak tovább Hatvani KVSC néven. Ez azt jelentette, hogy a vasutas csapat 1981 és 1990 között önállóan nem működött.

Az egyesületet 1991-ben alapították újjá mint Lokomotív SE Hatvan és az első évüket a Gyöngyös - Hatvan  járási bajnokságban töltötték. Az újjáélesztés Gál Györgynek volt köszönhető, aki elsőnek a nyolcvanas évek óta elhanyagolt vasutas pályán akart utánpótlás nevelést folytatni, majd az egykori MÁV HAC-os játékosok hatására ismét létrehozta a klubot. Elsőnek a csapatot is MÁV HAC-ként akarta elnevezni, de a város vezetése egy akkori szabályra hivatkozva (miszerint egyszerre nem lehet két vasutas nevű egyesület a településen) azt nem engedte, így lett felvéve az ötvenes években használt Lokomotív név, míg a csapat színválasztása  a fekete-fehérre esett.  1992-93-ban az újjászervezett megyei 2. osztályba kaptak besorolást, ahol kiegyensúlyozott szereplés után megnyerték a bajnokságot 1994-ben és ezzel feljutottak a megye legjobbjai közé. Sajnos nem sokáig tartott a fellángolás és pár szezon után ismét a második vonalban találták magukat, ahol azóta is jó középcsapatként szerepelnek.  A város ebben az időszakban már nem nagyon támogatta a fekete-fehéreket és mint mostohagyerekre, úgy tekintettek a tradicionálisnak számító klubra.  Az egyesület ettől függetlenül létezett és nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlás nevelésre, de szűkős anyagi lehetőségeik behatárolták a működést és gyakran anyagi gondokkal küzdöttek. 2006-07-ben nyilt újra esélye a megye I-be kerülésre, de az alapszakasz harmadik helye után a rájátszásban is csak a bronz jutott a gárdának. Innentől egészen 2011-12-ig folyamatosan volt esélyük a szintlépésre, de egy ezüst mellett csak harmadik és negyedik helyek jutottak a Lokomotívnak. 2012-től visszaestek és a középmezőny eleji helyezéseiket átcserélték a majdnem kieső pozíciókra. 2017-ben volt egy kiugrónak számító 4. helyük, de ezen kívül többnyire a 13-15. hely valamelyikén zártak a 16 csapatos megye II-ben. Az egyesület jelenlegi helyzete  nem a legfényesebb, de a vegetáló fiúk nagycsapat mellett a hölgyek úgy néz ki egész sokra vihetik, ha megmarad a kezdeti lendület. Ehhez a nem túl fényes jelenhez és közelmúlthoz ad egy pozitív töltetett a Lokis Side 2008-ban alapított tagsága, akik a kopott és bokrokkal benőtt lelátóról támogatják a nagy múltú egyesület szürke jelenét egy szebb és fényesebb Vasutas jövőről álmodva. Mindentől függetlenül büszkék lehetnek, hisz egy olyan egyesületet támogatnak, amely tavaly töltötte be a 100. esztendejét, de sajnos a világjárvány okozta korlátozások miatt nem ünnepelhették mindezt úgy, ahogy előre eltervezték. Kitartást és sok sikert a Hatvani Lokomotívnak! Hajrá Loki!

hancsi78

Forrás: Lovász Tamás István - Heves megyei labdarúgó krónika / Varga László - Hatvan Város Sporttörténete / Németh Gábor - Hatvan Város Története / magyarfutball.hu / Loki Side / Lokomotív SE Hatvan  / mlsz.hu / Földnélküli János

Képek: Földnélküli János (Loki Side)