RKP Koprivnica - DVSC (2006.04.15)

RK Podravka Koprivnica - Debreceni VSC

EHF Kupa - Elődöntő

2006.04.15

A DVSC Női Kézilabda csapata nagy hagyományokkal és kiemelkedő eredményekkel büszkélkedhet a nemzetközi porondon, elég csak a féltucatnyi döntőbe kerülést vagy a két EHF Kupa győzelmet említeni. A kilencvenes évek aranykorszaka után a 2005-2006-os szezonban vágtázott egy hatalmasat a Lokomotív, amikor is túljutva az orosz Asztrahanyocska Asztrahan, a norvég Tertnes Bergen, a lengyel SPR Lublin, a francia HB Metz csapatán egy régi nagy vetélytárs, a horvát RK Podravka Koprovnica csapata várt rá az elődöntőbe. Komoly párharcra volt kilátás és a tét sem volt kicsi, hisz győzelem esetén tíz év után újra EHF kupadöntőbe kerülhetett a Loki. A nem túl nagy táv és a mérkőzés súlya miatt igen nagy volt az érdeklődés a DVSC szurkolók körében, de azt előre lehetett tudni, hogy túl sok piros-fehér drukker nem lehet ott Horvátországban, mert a Fran Gallovic Sportcsarnok egyoldalas lelátója nem kedvez a nagyszámú vendégdrukkereknek. Akkor még nem volt online előre foglalás, meg feliratkozás a "sorsolásra", így mindenki, aki akart, az fogta magát és robogott a horvát határszél felé. Nagyon nem is került szóba az esetleges jegy és helyhiány, hisz horvát vélemény szerint a tucatnyi vendégszurkoló nem okozhat gondot. Valahogy az kimaradt a szerveknek, hogy ez egy nemzetközi kupaelődöntő, ráadásul olyan két csapat között, ahol évtizedekre visszamenőleg komoly biztatás érkezik a lelátóról a meccseken és bizony az utazást sem veti meg egyik fél sem, jelen esetben a debreceni horda megjelenésére lehetett számítani, nem is kis létszámban. Az ultrákkal teli nagybusz vígan szelte a kilométereket és a korai indulás, az aránylag fegyelmezett (nem fél óránként, hanem 40 percenként állt meg vizelni és sört venni a díszes utazó közönség) társaság időben megérkezett Kaproncára, ahol a többség elfoglalt egy kerthelyiséggel rendelkező kocsmát, de volt aki gyors városnézéssel, ebéddel kötötte össze a napi programot. Közben jöttek a kocsik, gyűltek a népek és volt aki kellemesen elfáradt már a kezdés előtt egy órával. A kocsmából a csarnokhoz együtt szállingózott a nép, de az utcán nem volt semmi érdemleges, horvát szurkolókat alig lehetett látni, így utólag rejtély, hogy hol voltak és hogy közelítették meg a csarnokot, mert odabent már teljes teltház fogadta a beérkező cíviseket. A csarnok vendégszektor felé eső részén gyülekezett a piros-fehér armada mosolygósan, énekelgetve és ki-ki a vérmérséklete  szerint hangolódott a hamarosan kezdődő hatvan percre. A belépés nem volt gyors és a rendezők sem voltak túl barátságosak, ráadásul a hátsó kapun, egy létra szerű emelvényen kellett felmenni a "vészkijárathoz".  A belépés olyan volt, mintha egy hodály felső részébe érkezett volna az emberfia. Persze ez annyira nem érdekelte a népet és ment mindenki  befelé becsülettel. A hazaiak nem szégyelltek eladni dupla annyi jegyet mint lehetett volna, így nagyon szűkösnek bizonyult a vendég a 200 magyarnak. 

A hazai oldal is szépen megtelt a lelátó alsó részén a nyugisabb drukkerek ültek végig, míg a felső "kanyar" egyik végében volt a vendég, a másik sarkában meg  az aktívabb Podravka drukkerek. A hazai tábor dobokkal és pár rudassal nyitott még a meccs előtt, illetve körbetapétázták az egész csarnokot transzparenseikkel. Előttük és mögöttük is voltak lepedők, sőt, még a szemben lévő bordásfalra is jutott bőven. Pár csoport jellegű is volt közöttük mint a Red Roosters, Centar Podravka, Girls Power, Tarascice, de a többségük vidéki szekciók és csapatnévvel ellátott zászlók voltak mint az RKKC, Here we go, ACAB, Aubovec stb. Már a meccs előtt behangolták magukat és olykor bizony pokolian szóltak, főleg amikor csatlakozott hozzájuk az egész oldal. A csapatok bevonulásakor egy koreográfiával rukkoltak elő, ahol egy nagyzászlón mutatták be a városuk árnyalt képét, amely mellett klubcímeres kék és fehér kiszászlókat lengettek. Nem volt egy egetverő látvány, de volt és ezt is értékelni kell.

 A debreceni oldal is megtette a magáét kezdésre és kitapétázta a maroknyi helyet a vendégszektorban ahová a SZUD, Force Field, Red Front, Balmaz Front lepedői mellett egy Nagyatád feliratos magyar trikolor is kikerült. Látványkén kisebb-nagyobb lengetősöket vitt magával a debreceni tábor, amelyek már a kezdés előtt színes kavalkádot alkottak. A hangulatot két dob segítette amely már ekkor remek volt, habár a duplán eladott jegyek miatt nem volt éppen kényelmes a vendégszektorban állni, nem hogy zászlót lengetni. A zsúfoltságot enyhítendő sok debreceni szurkoló a korlátnál  és a korlát és széksor közötti folyosón állt, amely nem tetszett a horvát rendezőknek és bemasírozva a szektorba próbálták felterelni a népet a székek közé, de ez nem járt sikerrel. Hely se nagyon volt, plusz a piros-fehér szurkolók sem voltak éppen nyugodtak az indokolatlan kiszorítósdi miatt, így épp hogy elénekelték a Himnuszt és pár rigmus, már is kezdetét vette egy kis dulakodás, de nem ért célt a rendezői akció, így kisvártatva bemasíroztak a kommandósok is a szektorba. Ugyanaz velük is eljátszódott, de azért ők jóval határozottabbak voltak, így pár perces lökdösődés és eszmecsere után nagyjából rendeződött a helyzet. A szurkolók maradhattak a korlátnál, de köztük és a táborral szemben állva ott maradtak a rendőrök is a biztonsági személyzet egy része is, viszont  a csoport transzparensek lekerültek elölről. Ezekben a percekben kicsit visszafogottabb volt a vendégszektor szurkolás ügyileg, hisz teljesen mással voltak elfoglalva, de aztán helyreállt a rend és a rudasok lengetése közepette szurkolt becsülettel a debreceni mag. Azért az érdekes volt, hogy a rendőrök végig farkasszemet néztek a szurkolókkal, de ez sem szegte kedvüket és remek hangulatot teremtettek a vendégszektorban is. 

A hazaiak sem pihentek, náluk is lengtek tovább a zászlók és némi konfettit is bevetettek, plusz a koreográfia alatt használt  klubcímeres kiszászlók sem pihentek, azt lengette a csarnok hazai része és a csapatuk remek játékát látva és bizony néha az egész csarnok talpon volt. Ekkor komoly hangulat uralkodott odabent, de ez csak kisebb periódusokban volt jelen, a hazai tábor önmagában nem adott nagy hangerőt, viszont ők voltak azok akik folyamatosan szurkoltak az egész meccs alatt. A magyar szurkolókkal nem foglalkoztak egész meccsen, nem kerestek semmiféle kontaktot, így amazok hiába mutogattak olykor át, nem volt foganatja a provokációnak, így béke volt a két fél között a meccs alatt is. Ebből kiindulva a találkozó után sem keresték a közelebbi kapcsolatteremtés lehetőségét a horvátok, megünnepelték a magabiztos győzelmet arató csapatukat, majd mire a vendégszurkolókat kiengedték, ők már rég úton voltak haza. A debreceni tábor is megtapsolta az övéit, de ők érezték, hogy a ma látott játék nagyon kevés lesz a továbbjutáshoz még a a Hódos poklában is.

Képek: Derencsényi István / Ultras Debrecen

hancsi78

Groundhopping 2021 - Nottinghamshire

 Groundhopping 2021 - Nottinghamshire

Az idei esztendőben  sokáig váratott magára az első komolyabb túrám, amely nem a pályalátogatásról, hanem a költözködésről szólt elsősorban. Persze, ha már felajánlottam segítségemet egy baráti párnak költözni, gondoltam miért is ne iktatnék be pár Nottingham környéki pályát a repertoárba. Az utazással együtt számított 4 napos kalandom oda és visszaútján nem csak nottinghamshire-i pályák látogattam meg, hanem pár hiányzó, még nem látott, de a listámon szereplő létesítményt is.

Mindjárt az első a Silverston Recreational Association sporttelepe a Church Roadon, ahol még sose jártam, lévén a településről mindenkinek az autóversenypálya ugrik be és csak a magamfajta "rajongók" néznek rá, hogy a száguldó cirkusz egyik meghatározó futamhelyszínének árnyékában hol tart a labdarúgás. A helyi családias sporttelepen a "village hall" mellett egy  kriketpálya és két labdarúgópálya volt, de különösebb felszereltséggel egyik sem bírt. A centerpályán például csak a kihelyezett kispadok jelentették az egyetlen támpontot. Ellenben a hirdető felületek címerrel szépen voltak dekorálva, amit én külön díjazok egy-egy ilyen kisebb grund esetébe. Innen a nem messze fekvő Towcesterbe, a Greens Norton Road-ra vitt az utam, ahol a rögbisek a "királyok" hisz a centerpálya mellett (ami nem sokkal tért el a többitől) három másik elkülönített játéktéris a rögbicsapatok (Old Towcester RFC, Towcester RFC, Towcester Roses LRFC) igényeit volt hivatott kielégíteni. A mellette lévő krikett oválisnak egy apró kis pavilonja volt, míg a műfüves nagypálya a helyi gyephoki mellett labdarúgómeccsre is használható. A következő állomás Blisworth volt, ahol a Courteenhall Road bekerített pályája igazi csemege volt számomra. A stadion jelzőt még erős lett volna ráhúzni, de legalább a klubház oldalában kialakított természetes földsánc betudható kezdetleges lelátónak, a téglából épített kispadok pedig csak fokozták a komfort érzetet. A klubház másik oldala a helyi krikettpályára nézett, de ez jóval elhanyagoltabb volt, hiába volt itt két labdarúgópálya is, nem emelt a színvonalon. Az oda út menetvonalán ezzel be is fejeztem a kalandokat és Bestwood Village-be érkezve kis pihenés után felkészültünk a másnapi költözésre.

Ezután kétnapos ingázás következett Bestwood Village és Elston között, amely hozott néhány tervezett és pár meglepetést okozó pályát számomra. Mindjárt az első meglepetés a falu határában lévő Goosdale Sports Ground volt, melynek útjelző tábláját már az első kanyar alkalmával fel is fedeztem, majd az utolsó fordulóban meg is látogattam. A meglepetés ekkor teljesedett ki igazán, hisz a sporttelep igen komoly paraméterekkel bírt. A krikettpálya mellett egy komoly pavilon állt és egyből kitűnt, hogy itt  ők vannak igazából otthon. A labdarúgó centerpálya nem bírt komoly értékekkel a felszereltségét, kialakítását illetően, de a gyep minőségére nem lehetett panasz. Emellett további három foci és két krikettpálya volt kialakítva és egy műborítású gyephokipálya, amely a Nottingham HC és Redhill HC otthona is volt egyben. A menetvonalról lefordulva egy kisebb kitérő volt Hucknall városa, ahol már jártam korábban, így nem volt nehéz megtalálni a Watnall Road-ot, amely a Hucknell Town FC otthona, de az idei esztendőben a Hucknall Warriors FC is ide írt alá bérleti szerződést. Sajnos akár csak pár évvel korábban most is csak a kapuig jutottam, így szinte semmit nem láthattam az apró kis stadionból. Kissé csalódottan, de kénytelen voltam a mellette lévő Nabbs Lane Park-kal vigasztalódni, amely a park jellege miatt szabad betekintést engedélyez a Hucknall Town Harriers Football Club otthonára. Innen Arnold sporttelepére vezetett az utam, de itt sem jártam jobban, mert itt is zárva voltak a kapuk, így se a stadiont, se a mellette kialakított négy másik nagypályát nem tudtam komolyabban körbejárni az Eagle Valley-ban. Ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam, hisz utazásom előtte nem is hallottam az Arnold Town FC-ről és a kissé kieső aprócska stadionjáról, most meg már képem és emlékem is van róla. Lowdham-ban is a szerencsefaktor játszott szerepet, amikor egy körforgalom előtti torlódásnak köszönhetően a sövényen túl megláttam, hogy pár fehérruhás csóka ütögeti a parafagolyót. Délután már azzal a tudattal haladtam el itt, hogy bekanyarodom és megnézem magamnak a krikettpályát. Túl messzire nem kellett hajtanom, hisz az út mellett volt a az ovális és annak végében a labdarúgók pályája, ami még nagyobb mosolyt csalt az arcomra. Igaz ez tényleg nem volt több mint két kapu egy mezőn, de nekem sokszor ezek az apró örömök jelentik a legtöbbet. A költözés utolsó fázisa ezzel a kocsikázással ért véget, de nekem még volt hátra egy tervezett kalandom Nottingham városába és pár kisebb településre, de erre csak másnap reggel szakítottam időt.

Másnap hajnalban ugyan kellően ki voltam fáradva a cipekedéstől, de ez nem jelentette azt, hogy a betervezett stadion látogatási programomról lemondtam volna. Az elsődleges cél Nottingham városa és az egymás szomszédságában lévő három nagy stadion volt. A City Ground szerepelt a lista elején, abból az okból kifolyólag, hogy a hídról remek rálátás Trent a folyó partján lévő teraszra és ezt a kilátó pontot már korábban kinéztem magamnak. Innen az egy percre lévő Meadow Lanre hajtottam és kihasználva a kora reggeli nyugodt környezetet alaposan körbejártam a létesítményt többtucatnyi felvétellel gazdagítva a kelléktáramat. Ezután visszamentem a Nottingham Forest otthonához, amely sokkal zártabb volt a szomszédnál és a korai érkezésem miatt  a főbejárat csukva volt, így nem maradt más számomra mint a kerítésen kívüli fényképezés. A harmadik monstrumig, a Trent Brigde krikett arénáig egyszerűen elsétáltam, mert annyira közel esik a piros-fehérek otthonához, hogy nem érte meg beindítani a kocsit. Mind a három nottingham-i stadiont láttam már korábban, így ez egy amolyan revizit volt részemről. A városból Netherfield felé hajtottam ki, de egy kicsit hamarább kanyarodtam le a kelleténél, így Carlton-nál kötöttem ki, ahol megpillantva a Burton Road Jubilee Park sporttelepét megálltam egy gyorsvizit erejéig lencsevégre kapva a krikett és labdarúgópályákat, ha a szerencsés véletlen így az utamba sodorta őket. Innen a Victoria Park elkerített grundjára érkeztem, ahol a helyi Senior FC terelgeti a bőrgolyót, de ide sem volt tervezve a látogatásom, csak az útról pillantottam meg a kapufákat Gedlingbe menet. Ott, azaz Gedlingben a Bill Stokeld Stadion szerepelt a listámon, így a két kisebb kitérő után végre el is jutottam a Carlton Town FC otthonához, amely sajnos kevés betekintést engedett a falai közé, mondhatni nem kaptam meg, amiért mentem. Kicsit csalódottan tekertem a kormányt Bingham felé, ahol több szerencsével jártam és igaz kicsit kacskaringós és néhol akadályokkal teli földúton, de elértem a Butt Fieldet, ahol a Bingham Town FC mellett a helyi Cricket Club is székel. A szegényes pavilon mellett a centerpálya sem volt túldekorálva és a kapuk mellett csak pár kihelyezett lóca nyújtott érdekességet a grundon, illetve a klubház aránylag egyben volt.  A nap utolsó állomása Elston faluja volt, ahol nem a legszuperebb focipálya fogadott, de legalább már volt, ami azt jelentette, hogy az Elston United FC végre hazaköltözhetett.

Másnap hazafelé két komolyabb célpontom is volt Hinckley és Barwell. Ez korábban csak egy lett volna, de vezetek egy listát ahol a meglátogatni kívánt csapatok és létesítményeik szerepelnek és bizony mióta elkezdtem azóta a Hinckley United FC megszűnt és jogutóda a Hinckley AFC már nem a régi stadionban, hanem a szomszédos Barwell-ben lett társbérlő a Kirkby Roadon. Az első utam így  ide vezetett és a sporttelep szerencsére tárt karokkal várt, csak egy csapatnyi helyi nézett rám fura szemekkel a sportbárból. Mivel nem tudtak hova tenni nem állhatták meg szó nélkül és megkérdezték, hogy mit is keresek ott egyébként? Elmondtam jövetelem célját, amivel szerencsére feloldódott a hangulat, sőt, helyi vendégszeretettükről tanúbizonyságot téve a kriketterek egy pólóval, a focisták egy sállal ajándékoztak meg. A történethez még mindenképpen hozzátartozik, hogy az egész sporttelep nagyon szuperül festett, nem volt nagy, de a bowling green pázsitjától, a krikett pavilonon át, a stadion kisebb lelátójáig minden a helyén volt és szépen karban volt tartva. Innen az eredeti célom felé az egykori  De Montorf Park stadion irányába vezetett az utam, ahol már nem volt ennyire szívéjes a fogadtatás. Elsőnek is a stadion már Leicester Road néven fut, ahol a szintén ezen a néven (Leicester Road FC) szereplő alakulat kergeti a labdát. A stadion parkolójában másodkezes, első ránézésre is kétes autókereskedés üzemel, így nem csoda, hogy amikor meglátott a helyi biztonsági személyzet kamerával a kézben, egyből letámadtak és kérdőre vontak. Fényképeznem nem lehetett mindaddig, amíg nem beszéltem a stadion üzemeltetőjével telefonon és meg nem győztem arról, hogy egyedül a stadion érdekel és nem a kimustrált egykori német autócsodák. Egy 5 perces teljesen értelmetlen fecsegés végén megegyeztünk, hogy kívülről nyugodtan fényképezhetek, de sajnos a lelátókra nem engedhetnek be, ezt mellesleg nem is kértem. Miután végeztem, megköszöntem a pakisztáni kommandós alakoknak a lehetőséget, majd átkanyarodtam a szomszédos sporttelepre a fasor túloldalára, ahol minő véletlen a Leicester Road Sports Ground található. Itt egy szépen festő krikett mező és egy apró kis rugby stadion volt, de a hatalmas területen volt még pár rögbi és teniszpálya is kialakítva. Itt már nem volt az a morcos fogadtatás és nyugodtan betekinthettem  ide-oda, kivéve a stadiont, oda sajnos nem mehettem itt se be, de nem volt gond, mert a kutyasétáltatók ösvényén kicsit haladva a bokrok közül kibújva, egy kis földsáncot megmászva már készíthettem is a képeket az apró kis tribünről, igen jó rálátással. Ezzel a dzsungelharccal felérő stadion vizittel zárult a nottinghami kirándulásom, amely tucatnyi érdekes pályát sodort az utamba tervezetten és véletlenül. Soha rosszabb költözködést!

hancsi78

Vasutas a csapatunk - Lokomotív SE Hatvan

Vasutas a csapatunk - Hatvani Lokomotív SE

1920 október 20-án alapították a Hatvani Vasutas Sport Clubot, de a labdarúgó szakosztályt csak 1923-ban szervezték meg és ebben a szezonban (1923/24) neveztek elsőnek az ÉLASZ Mátravidéki Alosztályába, ahol az előkelő negyedik helyre futottak be. A következő szezont viszont kihagyták, majd 1925-ben fúzióra léptek a Hatvani AC és Hatvani TE csapataival, és mint MÁV Hatvani AC lettek 2., 5. és 6. helyezettek a már ismert alosztályban. 1928-ban felbomlott a fúzió és a vasutas egylet mint Hatvani VSE szerepelt tovább.  Ebben a szezonban egységesítették az első osztályt és két másodosztályt készítettek, melynek Mátravidéki csoportjába kapott besorolást a HVSE csapata. A második vonalban gyakran harcban voltak az első helyért, de a bajnoki címre egészen 1935-ig kellett várniuk. Az első osztály egy kicsit nehéznek bizonyult a csapat számára és igaz mindig bent tudtak maradni, de néha csak kevés hiányzott a kieséshez. 1940-ben átszervezték a honi bajnokságot és az NB2 után beindították az NB3-at is, ahová a Hatvani VSE is besorolást kapott. Ott mindjárt egy remek eredményt elérve a 2. helyet szerezték meg az Északi csoport Mátra alcsoportjában. Ezután két gyengébb szezon következett majd 1944-ben megszerezték az NB3 bajnoki címét, de sajnos nem sokáig örülhettek a sikernek, hiszen a háború mindent elsöpört, így az egyesület is megszűnt egy kis időre.

1945-ben a második világháború befejeztével Hatvan városában is újjáéledt a sportmozgalom és elsőnek a Hatvani Vasutas Sport Egyesületet kelltették életre, mely jogutódjának számított a Hatvani VSC 25 éves múlttal rendelkező csapatának. A béke kezdeti éveiben a körzeti bajnokság északi csoportjában szerepeltek, majd átkerültek a közép kerületbe. Ezekben az években működött a HVSE aranycsapata, akik 1947-ben elhódították az országosan kiírt Vasutas kupát és az átszervezéseknek köszönhetően a  Nemzeti Bajnokság második vonalában szerepeltek 1947-tól 1954-ig.  Az egyesület sikerkorszakának ez a háború utáni időszak számít, hiszen azóta sem sikerült ilyen magasságokig emelkednie az egyesületnek, ráadásul ők lettek a város első NB2-es csapata. Az első évben egy harmadik helyet szereztek az északi csoportban, majd egy nyolcadik hely után átkerültek a keleti csoportba ahol 13. és 11. helyen zártak. Közben a HVSE-nek  1951 –ben mint vasutas klubnak kötelezően fel kellett vennie a Hatvani Lokomotív SK elnevezést mellyel egy kilencedik hely után egy 18. helyezés jött 1953-ban, ami egyben a búcsút is jelentett az NB2-től. A megyei bajnokságban az élen zártak ugyan, de az osztályozót bukták, így maradtak a megyében, ahol kétszer is a második helyen végeztek, de már mint Hatvani Törekvés SE, amely újabb erőszakos névváltozata volt a vasutas kluboknak az országban. 1956-ban az élen álltak a megye I-ben, amikor  a forradalmi események miatt félbeszakadt a bajnokság. 

Az újabb névváltozásra 1957-ben került sor, amikor is visszakapta a csapat a Hatvani VSE nevét és így sorolták be őket ismét az NB2-be, ahol csak a 17. helyet szerezték meg, ami kiesést jelentett az NB3-ba, ahol szintén csak rövid ideig szerepeltek és 1960-ban ismét kiestek a megye I-be. Az elkövetkezendő években  többnyire a megye jobb csapatai között szerepeltek (1963-tól MÁV Hatvani AC néven), de feljutniuk csak 1965-ben sikerült újra az NB3-ba. Itt ismét csak két évet töltöttek majd egy év megye után ismét két év NB3 jött, azaz eléggé ingázósra vették a figurát ebben az  időszakban. 1969-ben helyi derbikre került sor az NB3 északi csoportjában, ahol három hatvani csapat is harcolt a bajnoki pontokért, sajnos ebből a MÁV szerepelt a legrosszabbul a megszerzett 14. helyével. 1971-ben ismét búcsú következett a harmadik vonaltól és az elkövetkezendő évtizedben a megyei első osztály jelentette a legmagasabb platformot a klub életében, ahol 1974-ben még sikerült bajnoki címet szerezni, de feljutni már nem. Ezután viszont csak a közép és hátsó traktusban maradt hely a „vasutasnak”.  Ekkor került mélypontra az egyesület, több szakosztály megszűnt és csak a „kinizsi” árnyékában tevékenykedhettek.  A következő nagy változásra 1980 nyarán került sor, amikor is fúzióra léptek a Hatvani Kinizsi SE, ÁFÁSZ Vörös Meteor SE, Hatvani Spartacus SK csapataival és  mint a Kinizsi jogutódja játszottak tovább Hatvani KVSC néven. Ez azt jelentette, hogy a vasutas csapat 1981 és 1990 között önállóan nem működött.

Az egyesületet 1991-ben alapították újjá mint Lokomotív SE Hatvan és az első évüket a Gyöngyös - Hatvan  járási bajnokságban töltötték. Az újjáélesztés Gál Györgynek volt köszönhető, aki elsőnek a nyolcvanas évek óta elhanyagolt vasutas pályán akart utánpótlás nevelést folytatni, majd az egykori MÁV HAC-os játékosok hatására ismét létrehozta a klubot. Elsőnek a csapatot is MÁV HAC-ként akarta elnevezni, de a város vezetése egy akkori szabályra hivatkozva (miszerint egyszerre nem lehet két vasutas nevű egyesület a településen) azt nem engedte, így lett felvéve az ötvenes években használt Lokomotív név, míg a csapat színválasztása  a fekete-fehérre esett.  1992-93-ban az újjászervezett megyei 2. osztályba kaptak besorolást, ahol kiegyensúlyozott szereplés után megnyerték a bajnokságot 1994-ben és ezzel feljutottak a megye legjobbjai közé. Sajnos nem sokáig tartott a fellángolás és pár szezon után ismét a második vonalban találták magukat, ahol azóta is jó középcsapatként szerepelnek.  A város ebben az időszakban már nem nagyon támogatta a fekete-fehéreket és mint mostohagyerekre, úgy tekintettek a tradicionálisnak számító klubra.  Az egyesület ettől függetlenül létezett és nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlás nevelésre, de szűkős anyagi lehetőségeik behatárolták a működést és gyakran anyagi gondokkal küzdöttek. 2006-07-ben nyilt újra esélye a megye I-be kerülésre, de az alapszakasz harmadik helye után a rájátszásban is csak a bronz jutott a gárdának. Innentől egészen 2011-12-ig folyamatosan volt esélyük a szintlépésre, de egy ezüst mellett csak harmadik és negyedik helyek jutottak a Lokomotívnak. 2012-től visszaestek és a középmezőny eleji helyezéseiket átcserélték a majdnem kieső pozíciókra. 2017-ben volt egy kiugrónak számító 4. helyük, de ezen kívül többnyire a 13-15. hely valamelyikén zártak a 16 csapatos megye II-ben. Az egyesület jelenlegi helyzete  nem a legfényesebb, de a vegetáló fiúk nagycsapat mellett a hölgyek úgy néz ki egész sokra vihetik, ha megmarad a kezdeti lendület. Ehhez a nem túl fényes jelenhez és közelmúlthoz ad egy pozitív töltetett a Lokis Side 2008-ban alapított tagsága, akik a kopott és bokrokkal benőtt lelátóról támogatják a nagy múltú egyesület szürke jelenét egy szebb és fényesebb Vasutas jövőről álmodva. Mindentől függetlenül büszkék lehetnek, hisz egy olyan egyesületet támogatnak, amely tavaly töltötte be a 100. esztendejét, de sajnos a világjárvány okozta korlátozások miatt nem ünnepelhették mindezt úgy, ahogy előre eltervezték. Kitartást és sok sikert a Hatvani Lokomotívnak! Hajrá Loki!

hancsi78

Forrás: Lovász Tamás István - Heves megyei labdarúgó krónika / Varga László - Hatvan Város Sporttörténete / Németh Gábor - Hatvan Város Története / magyarfutball.hu / Loki Side / Lokomotív SE Hatvan  / mlsz.hu / Földnélküli János

Képek: Földnélküli János (Loki Side)

Gyűjteményem - Sálak

SÁLAK

Az első kapott, sporthoz köthető sálam (amely sokáig nem is szerepelt a gyűjteményemben) egy zöld-fehér, édesanyám által horgolt nyakbavaló volt, hiszen édesapám után ez a két szín jelentette nekem is a magyar labdarúgást a nyolcvanas években. Meccsre ebben az időben még  nem jártam, a tévében is alig volt közvetítés, de a focit szerettem és ha abban az időben szeretted a focit, akkor volt fővárosi kedvenc alakulatod is. Ez a kilencvenes évek elejéig teljesen egyértelmű dolog volt Debrecenben, sőt, tartós NBI-es tagsággal nem rendelkező településeken ez ma is teljesen kézenfekvő.  1993-ban kezdődtek számomra  a középiskolai évek mely közben már beindult az "ultraszhuligensz" Magyarországon és a Debreceni Vasutas is felemelkedett az NBII-ből. Ezen "csillagászati" együttállás vagy a szerencsés véletlennek köszönhetően én is kikötöttem az Oláh Gábor utca lelátóján és a Hódos "teraszán". Innentől számomra a piros-fehér lett az "Isten" és a "Nagycirkusz" is egyben.

Eleinte nem gondoltam arra, hogy nekem sálakat kellene gyűjtenem, mindössze egyetlen sállal rendelkeztem, amelyet a csoport akasztott a nyakamba 1995-ben, így azt hordtam éjjel-nappal, télen és nyáron. Aztán kaptam és vettem innen-onnan pár nyakbavalót, de még ekkor se gondoltam, hogy sálakat kellene gyűjtenem. 1999-ben, a sorkatonai szolgálatom előtt ötlött fel bennem (Komcsi hathatós támogatásának köszönhetően), hogy össze kellene szedni az addig kiadott debreceni sálakat egy csokorba, így elkezdődött egy máig tartó és valószínűleg soha be nem fejezhető gyűjtögetés.

Tehát 1999-tól számolom a kezdetet, ekkor indult a tudatos gyűjtés, de mindez csak a DVSC sálakra igaz, a többi csapat nyakbavalója csak jött és maradt, így a maga passzív-agresszív módján hizlalta a kollekciómat. Ez azért lehetséges, mert a sálaimtól nem válok meg, nem cserélem és nem adom el őket. Sokan kérdezték már, hogy miért? A válasz egyszerű: anno elcseréltem kicsit ittas állapotomban a legelső Szívtiprók selyemsálamat, így másnap nem csak az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt fájt a fejem, hanem a limitált darabszámú fekete-fehér csoport relikvia miatt is. Azóta nem teszek ilyet, amit kapok és amit veszek az marad a "zsákjaimban". Aztán alapból nem érzem fair-nek olyan sálakat eladni vagy elcserélni, amelyeket sok esetben másoktól kapok ajándékba. Nagyjából ennyi az ok, indok, magyarázat. Én ezért nem is tartom magam "igazi" gyűjtőnek, én inkább archiválok és raktározok, amely szorgos hangya életmód, nem csak a sálaimra igaz, hanem minden hozzám kerülő, nekem szánt és megvásárolt ereklyére. Ha esetleg valamiből több van, azt általában ajándékba adom másoknak, vagy ritkább esetben elcserélem őket.

Jelenleg 2021 különböző sál van a gyűjteményemben, amely azért érdekes, mert épp 2021-et írunk. Visszatekintve az elmúlt 22 esztendőre a 100-as darabszámot elég hamar elértem, de innentől csak tapogatóztam a témában, amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy az 500. sálamra egészen 2010-ig kellett várni! Ezután kicsit begyorsítottam és 2014-ben, azaz 15 év elteltével értem el az 1.000 darabos álomhatár, majd újabb 7 év kellett hogy ezt megduplázzam az idei évben.

 A DVSC vonalat 214 sál (ebből 8 darabot a női kézilabda szakosztály adott ki) képviseli, ezek azok, amelyek igazán számítanak, de ebben nincsenek benne a meccsre kiadott ereklyék vagy barátság sálak, kivéve, ha teljesen egyértelmű a debreceni kiadás és a sál nagy része is a piros-fehéreket képviseli. Elmondhatom, hogy a legtöbb debreceni sál megtalálható a gyűjteményemben, de természetesen vannak olyan változatok, vagy egy darabos próbanyomatok, amelyek valószínűleg soha nem kerülnek hozzám. Ezzel nekem semmi gondom nincs, mert számomra pont elég az, ha tudom hol vannak felbecsülhetetlen ereklyeként őrizve, aztán akinél változik ez a besorolás, az többnyire megkeres és onnantól én őrzöm tovább a "lángot".

Persze ez sem mindig igaz, mert sok gyűjtőtársammal ellentétben én nem adok vagyonokat sálakért, így a drága csoportcuccok, gyűjtőknek vesztegetett több ezer forintos egyedi darabok hozzám ritkán kerülnek, ha kerülnek, azok többsége ajándék és nem bankszámlaapasztó kiadás. Sajnos volt már úgy, hogy emiatt nem került "haza" DVSC sál, de emiatt kár aggódni, minden nem lehet csak az enyém. A debreceni sálak mellett ezért is szeretem a sima klubsálakat, mert az még fizethető kategória. Külön kedvenceim a kiscsapatok ereklyéi, ezen belül is az angol vonal, lévén ott a 9-10. osztályban is különb sálak vásárolhatok, mint nálunk az NBI-ben. Ezen kívül a válogatott sálakat kedvelem és természetesen itt is a kisebb országok nyakbavalóit részesítem előnyben, így számomra egy San Marino, Nyugat Szamoa vagy Zöld Foki Szigetek sál sokkal nagyobb értéket képvisel, mint egy-egy nagy csapat "filléres" vagy gyakran ingyen osztogatott reklámanyaga.

22 év távlatából visszatekintve rengeteg pozitív és szerencsére sokkal kevesebb negatív élményem van ami a gyűjtést illeti. Sokat köszönhetek a közvetlen baráti társaságomnak, akik első perctől kezdve partnereim voltak és segítették a "munkámat". Köszönet Komcsi barátomnak, hisz nélküle lehet el se indulok ezen az úton. Külön köszönet feleségemnek, aki több mint 20 éve velem együtt gyűjti az ereklyéket, nem mondanám, hogy nagy élvezettel, de megértéssel és tisztelettel.

Köszönet nektek srácok és lányok, hogy itt tarthatok 2021-ben!

Köszönöm: Anya, Apa, Atka, Bai Ádám, Bai Zoli, Bakó Tibi (Dunaújváros), Balczó Peti, Balog Zotya (Szeged), Balu, Bartha Pityu, Bács Zoli, Bárány Tomi, Bejja, Belkovics Krisztián (Ferencváros), Benito (Fiorentina), Bémer Erika, Bémer Zsolti, Big, Bob (Csepel), Borsi Dávid, Buci, Casual, Cimpi, Csabai Sanyi, Csapó Sanyi, Csáki Gergő, Császár István (Diósgyőr), Csicsák Ati, Csipesz, Csirke (Hódmezővásárhely), Csizi (Ikarus), Csontos Jani (Kispest), Csontos Pisti, Csótány, Czabán Dániel, Deri, Dihen Tibi, Dobrán Csabi, Domokos Norbert (Nyíregyháza), Fáber Éve, Fári László (Ferencváros), Fehér Sanyi, Feifer Danika, Félegyházi István, Forgács Noémi, Forgó Tamás, Fórián Eszti, Frida György, Gabó, Gellén András, Gergely Józsi, Gordi, Gréz Benjamin (Nyírmártonfalva), Guti Dani (Székesfehérvár), Gyarmati Péter (Diósgyőr), Györke (Mezőkövesd), Hancsicsák Gyöngyi, Hankó Roland, Harangi Imi, Heky (Nyíregyháza), Horváth Attila (Székesfehérvár), Huga Peti, Ihász Lali, Ilyés Tomi, Izsay Donát (Székesfehérvár), Jenei Tündi, Józsa Jani, Judo, Juhász Ibolya, Juhász Istvánné, Kacsa, Karsai Misi, Karsai Zoli, Kassai Anett, Kasza Peti, Kecsege (Zalaegerszeg), Kecskés József, Kerekes Levente, KisB, Kiss Bálint, Kiss Imre Ádám, Kiss Imi (Nyírábrány), Kiss Miska, Komcsi, Kovács Ferike, Kovács Nándi, Kovács Viktor, Lázár Gyuri (Nyíradony), Lilimama, Lovasi Ferenc, Lugosi Laci, Lukács Tamás (Hajdúszoboszló), Maciej Pachut (Tichy), Magyar Balázs (Dunaújváros), Magyar Kati, Mateidesz Kati, Meiter Miklós (Pécs), Mezősi Laci, Mike Parker (London), Milos (Slask Wroclaw), Mocsa, Molek Jani, Módi Orsi, Nagy Csé, Nagy Imre, Nagy Imréné Botos Katalin, Nagy Róbert (Székesfehérvár), Pap Ági, Pap Norbi, Papi, Palercsik Sanyi, Pataki Laci, Pauwlik Tibor (Nyíregyháza), Pásztor Hunor (Szolnok), Pásztor Roland (Szolnok), Pecás, Pethe Tomi, Peterszky (Ferencváros), Petrovics Enikő, Piczil Jani (Nyíradony), Piczil Vivi, Pinczés József, Polyák György, Polyák Györgyné, Puzsár Nándi, Radványi Robi, Rácz Tóni, Rácz Benedek, Reggio, Robesz, Ronaldo, Ruff Antal (Pécs), Saca, Sándor Mihály, Sándor Jutka, Sári Viktor, Scala (Diósgyőr), Sebő Donát, Sinka Szabolcs (Újpest), Sléder Tamás, Soós Sanya (Dunaújváros), Spencer, Surányi Dávid (Ferencváros), Szabó Laci (Nyírábrány), Szabó Szilvi, Szabó Viktória, Szanyi Sanyi, Széll Tamás, Szilágyi Gergő, Szilvi (Székesfehérvár), Szitkó Reni, Szöszi, Sztupák Péter (Diósgyőr), Szőllősi Réka, Tárkányi Zsolt, Thomas (Bielefeld), Tomek Zoli (Nyíregyháza), Tom Parker (London), Új Krisztián, Velorex (Csepel), Veres Krisztina (Nyírábrány), Vito (Vác), Zabos Zsolt, Zega (Mezőkövesd), Zé Norbi

Köszönet a csoportoknak a különleges darabokért: Balmaz Front Balmazújváros, Boys Bielfeld, Fighter Diósgyőr, Force Field Debrecen, Harcosok Diósgyőr, KVSC 1907 Kolozsvár, Lázadó Ifjúság Debrecen, North Side Hooligans Debrecen,  Red Blue Devils Székesfehérvár, Red Front DVSC, Sziprokák Debrecen, Szívtiprók Ultras Debrecen, Ultra Red Alert Dunaújváros, Ultra Sharks Debrecen, Ultras Leverkusen

Ui.: Próbálom észben és papíron tartani, hogy kik azok, akik segítettek nekem sálfronton az elmúlt több mint két évtizedben, de sajnos előfordulhat, hogy valaki mégis hiányzik a sorból! Természetesen nektek is köszönöm (sajnos egyelőre név nélkül), de ha segítettek korrigálni ezt az akaratom ellenére keletkezett hibát (hibákat), azt is megköszönöm!

hancsi78

Hajduk Split - DVSC (2005.08.03)

HNK Hajduk Split - Debreceni VSC   0-5

BL Selejtező - 2005.08.03

2005-ig kell visszamenni az időben, hogy a DVSC első bajnoki címe után ne az Intertoto vagy UEFA Kupa sorsolást várják a Lokisták, hanem a Bajnokok Ligája selejtezőjének kiválasztását. Nagyobb is volt az izgalom a megszokottnál, mindenki a képernyőt leste és várta, hogy kit hoz a Vasutas útjába Fortuna. A kalapból végül a Hajduk Split neve került a magyar gárda mellé, akiknek volt bőven magyar tapasztalata abban az időben, hisz a Dunaferr után a Fradival is csatáztak a kétezres évek elején.

A kalapozás után megindult az utak szervezése, amelyből természetesen a szurkolói csoportok is kivették a részüket és tervezgették a maguk kis kirándulását. Az hamar kiderült, hogy van érdeklődés a tábor részéről nem csak a meccs, de egy kis horvát nyaralással egybekötött kempingezés iránt is. Ennek a "hosszú hétvégének" vágott neki egy nagybusz és pár kicsi, míg egy másik tömött "Ikarus" csak egy meccsnapi fürdőzésre és az esti megmérettetésre érkezett. Ezen szervezések mellett is sokan keltek útra, volt aki stoppal és vonattal tudta le a távot, de sokan a kényelmes kocsikázást, kisbuszozást választották. A nagy kalandok a buszokhoz voltak köthetők, így a "nyaraló" brigád mindjárt aknamezőre futott, majd megérkezve a helyi ízek kóstolgatása, pancsikolás, zadari kirándulás és esti mulatozás szerepelt a tervezett programban. Fakultatív jelleggel részt lehetett venni a "tengerparti Torcidások" megfuttatásában, akiknek volt pofájuk bezúzni a nagybusz első szélvédőjét. Kétségbe esésre csak ok volt, idő nem, így a másnap induló járat 50 fője mellett egy nagytábla üveg is a fedélzetre került. Ezzel a felállással szelte a kilométereket a járat Ljubljana felé, mert a két szakképzett sofőr valamiért azt hitte az Olimpia lesz az ellenfél. Ez a busz ugyan nem futott aknára, de az állapotáról mindent elárult, hogy indulás előtt hajnalban tette le a sikeres műszaki vizsgát, így az a tény, hogy minden fékezésnél az egész kaszni előre mozgott vagy 10-15 centit senkit nem hozott frászba. Másnap reggeli megérkezés után pacsi a buszok között, gyors szélvédőcsere (ez ment rutinból, köszönet érte a fővárosi zöldeknek és liláknak), kis fürdőzés, fényképezés, kajálás majd megérkeztek a zsaruk is mert kezdett nagy lenni a hangzavar. Innentől felügyelettel mulatott a nép, majd felvezetéssel közelítette meg a Poljud stadiont. Az út sima volt, a beléptetés kicsit döcögős, de alapjaiban nem volt gond. A városban mezben és sálakban kószálók kaptak pár keresetlen szót és némi fenyítést a horvátoktól, de összességében nem volt nagy a haragszomrád az utcán.

HNK Hajduk Split:

A vendégszektor dekorációs munkálatai hamar megkezdődtek, de ugyanígy kikerül a több tucatnyi Torcida lobogó is a stadion szinte minden pontjára. A magyar bázis létszáma olyan 1.200 főre volt taksálható, ebből az aktív, félmeztelenre vetkőzött társaság olyan 150-200 főt tett ki, akik dacolva az esővel jól érezték magukat a szektor alsó részében. A jó hangulat már a meccs előtt is érződött a vendég táborban, akik az ekkor még csendes hazaiakat szórakoztatták pár "magyar" nótával. A csapatok kivonulásakor egy nagy nemzeti zászló kúszott a fejek fölé, majd a korai vendég vezetés fokozta a jó hangulatot. A gólt jó magyar szokás szerint kerítésmászás követte, amely nem volt divat a horvátoknál, így gyorsan be is vonult egy hadseregnyi sisakos a szektoron belülre, de azon kívül, hogy sorfalat álltak a vendégszurkolók előtt, mást nem akartak és szerencsére nem is tettek. A hazai oldal közben nagyon jól szólt lengetősökkel és kétrudasokkal operáltak és számolatlanul gyújtották a görögtüzeket, amelyet többnyire be is dobáltak a pálya irányába. A dalok éneklésébe nem csak a tábor vett részt, gyakran csatlakozott az egész stadion, amely azért egész félelmetes hangulatot eredményezett még akkor is, ha nem volt teltház. Ez szerencsére a debreceni focistákat nem zavarta és újabb góllal hallgatatták el a horvátokat és meg sem álltak 5-ig, így az otthoni 3-0 után ez már komoly megalázás volt a Hajduk Split nemzetközileg is elismert gárdájára nézve. Írni se kell, a vendégszektor teljesen megbolydult, senki nem akarta elhinni, hogy mi történik a pályán, a gólok után mindenki tombolt és zúgott a "Hej-Hej Dinamo" rigmus a hazaiak cukkolására. Nem volt olyan ember a vendégben, aki ne örömittasan énekelte volna a dalokat, ez alól a város polgármestere sem volt kivétel, aki a VIP szektor helyett a debreceni táborral tombolt ezen az estén. A hazai szurkolóknál természetesen mindennek az ellenkezője zajlott le és szakad a cérna, már a harmadik gól után elkezdték felgyújtani a stadion, majd amit csak tudtak a pályára dobáltak és a szünettől kezdve folyamatosan ostrom alatt tartották a saját vezetőségük szektorait, amelyet erős rendőri egység vett körbe. Az érdekes és figyelemreméltó volt, hogy a zsaruk nem verték szét a feldühödött Hajduk drukkereket, csak arra figyeltek, hogy ne kerüljenek túl közel a csapat vezetőhez. A vendégszektornál is próbálkoztak páran és egy tüzet át is dobtak (ami vissza is repült), de a rendőrök itt is megelégedtek annyival, hogy dobótávon kívül szorították az itt próbálkozókat. A második félidő ebben a körítésben zajlott, a vendégszektor önfeledten énekelt és a tombolt, a hazaiak meg szétszedték a stadiont dühükben. A lefújás után sokáig ünnepelt a magyar kontingens a csapattal, de nagyon nem kellett sietni, mert a rendőrök nem engedtek ki senkit az utcára. Amikor végre ez is megtörtént akkor se lehetett elkolbászolni, rend és fegyelem volt, csak díszkísérettel mehettek ki a piros-fehér járgányok Splitből, így ezen a vonalon nem történt semmi izgalmas. Közben a stadion környékén és a városban tovább állt a bál, nehezen emésztették a horvát drukkerek ezt a szégyenteljes kudarcot. A magyar buszokat országhatárig kísérték a yardok, így esély sem volt lelépni vagy mulatni egy kicsit valahol Horvátországban. Ennek megfelelően a hazaút gyorsan és nyugiban telt, csak az egyik busz kötött ki valamiért Gödöllő központjában városnézés gyanánt, de innentől a helyes úton ment ez a járgány is Debrecenig. Feledhetetlen, örökké emlékezetes pár nap volt ez a debreceni szurkolók életében és ez még az az időszak volt, amikor senki nem azzal zárta a túrát, hogy "csak az a kurva meccs ne lett volna!"

 Debreceni VSC:

hancsi78

Képek: Derencsényi István / Sándor Jutka / Szőke Balázs / Ultras Debrecen