A lelátó
1993-ban kerültem a pallagi szakközépiskolába és ekkor jutott vissza a DVSC labdarúgó csapata is az NBI-be. Osztálytársaim között volt egy fanatikus Loki szurkoló, aki a Vasutas ifiben focizott, így az első infókat tőle, azaz Csótány barátomtól kaptam a honi és külföldi lelátói viszonyokat illetően. Az első percben megfogott amit láttam az általa behozott Focivilág hasábjain és élénk érdeklődést tanúsítottam az akkortájt kibontakozó magyar szervezett szurkolói mozgalom iránt. Sokáig csak kívülről figyeltem az eseményeket, meccsre se nagyon jártam, mondhatni gyűjtöttem az infót, majd a szórványos érdeklődés, tapogatózás után elhatároztam, hogy én bizony ultra leszek. Ez akkor Debrecenben nem volt egy elfogadott dolog, a régi vágású elődök a kispesti és újpesti szurkolók majmolását látták benne, így sokáig nem volt Ultras feliratú lepedő sem Debrecenben. Ezen "fenyítésnek" köszönhető, hogy az Ultras DSI csoportja is csak a férfi kosármeccseken tevékenykedett ilyen név alatt, hisz ez nem érdekelte a debreceni B-közepet, így a fiatalság ott nyugodtan kiélhette újfajta "hóbortját". Ott teljesedhettünk ki igazán, mint ultra kezdemények, igaz akkor még elég keveset tudtunk az egész mozgalomról. Mindössze a Focivilágban közölt cikkek jelentettek támpontot, majd beindult pár szurkolói újság, a műholdas tévén is elkaptunk néhány külföldi meccset és egy-egy beszerzett Supertifo maga volt nekünk a biblia, de a lényeg, ezek együttes hatására kezdetét vehette az ultra nagyüzem a Hajdúságban is. Ebben vettem én is részt a magam szerény módján egy életre szóló barátságot kötve azokkal a srácokkal akik akkor vagy később csatlakoztak hozzánk. Ott, a Hódos kakasüllőjén, majd az Oláh Gabi csarnokának korlátai mögött született meg az Ultras Debrecen 1994-ben, hogy pár év elteltével, amikor enyhült a nyomás egy csapatnyi fiatallal karöltve elkezdjünk valami újat a DVSC meccseken is, amelynek minden percét élveztem és élvezem a mai napig. Ez az időszak lett igazán meghatározó az életemben, ez hagyott oly mély nyomokat bennem, hogy soha, komolyabban eszembe ne jusson elszakadni tőle! Pedig kezdetben voltak sírós napok, amikor foglalkoztatott a szakítás gondolata egy-egy balul elsült akció vagy csoporton belüli egyet nem értés következtében. Évek elteltével ez már fel sem merül bennem, maradtam a magam módján "oszlopos" tag és összefutva és hallgatva pár régi elszakadt lelátói bajtárs panaszos nosztalgiázását a régi szép időkről, mindig megerősödöm abban, hogy teljesen elhagyni a debreceni lelátót fájdalmasabb lenne, mint kitartani a végsőkig. Mert ultrának lenni, ultrának érezni magad nem egyszerű dolog. Van, aki már attól azzá "válik", hogy csinál egy ilyen feliratú lepedőt, van akinek az is kevés, ha minden meccsen ott van és végig énekel egy lengetőssel a kezében. Én szerettem volna és szeretnék most is ultra lenni, de ez soha nem jött össze igazán, talán ezért nem is éreztem soha úgy, hogy nekem ebből elég, túl sok, nem bírom vagy már nem éri meg meccsre járni, szurkolni. Nem égtem ki, nem mondom hogy szar minden, még akkor se, ha már látom, tudom, hogy olyan nem lehet újra mint a kezdetek kezdetén. Kétségtelen a kilencvenes években minden más volt, az egy vissza nem térő aranykor, aki belecsöppent szerencsésnek érezheti magát, hisz alapjaitól építhette fel a magyar szervezett lelátói mozgalmat Tuzsértól kezdve Budakeszin át Szentgotthárdig. Én a mai napig büszkén, de egyben gyermeki izgatottsággal tudok beszélni azokról a daliás időkről, de ugyanilyen elhivatottsággal élem a mindennapjaim és tekintek a jövőnk felé is a lelátón. Mert igaz szerelem volt ez a kezdetektől, ami elkísér egy életen át.
hancsi78
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése