Groundhopping
2007 tavaszán váltam el szeretett városomtól és csapatomtól, hogy egy új világban, egy merőben más életet kezdjek el élni. Több mint tíz éven át a DVSC jelentett mindent. Gyerekként kerültem bele a város szurkolói "elitjébe" és vele együtt, egy közösség részeként, ultraként váltam felnőtté. Viszont az élet úgy hozta, hogy még aránylag fiatalon, de kellő tettrekészséggel nekivágtam a világnak és feladtam mindent, ami addig az életemet jelentette. Minden maradt Magyarországon, így a család, a város, a csapat és ami minden nap hiányzik, a lelátó. Egyedül a feleségem (akkor még csak menyasszonyom) jelentett biztos pontot Angliában is, de két és fél hónapig még tőle is távol voltam, hogy beindítsam az akkor még nem létező angliai életünket. Megérkezve a szigetre tudtam, hogy nem leszek nagy meccsre járó, a testem ugyan Londonban kötött ki, de a szívem Debrecenben dobogott tovább. Nem érdekelt komolyabban az itteni foci és a lelátói élet, sem akkor, sem most. Kedvenc külhoni csapatról sem beszélhetek és kötődés nélkül én amúgy sem tudtam, tudok rendszeresen meccsre járni. Viszont a labdarúgás szeretete, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy a sport szeretete tettrekészségre sarkalt és a szabadnapokat is el kellett valahogy ütni, így az első hétvégémen neki is vágtam egy túrának, amely a White Hart Lane stadionjához vezetett. Előtte nem csináltam ilyet, nem fényképeztem csak úgy pályákat, néha meccseken, túrákon volt velem masina, de azzal inkább a kirándulás fontosabb, személyre szabottabb eseményeit örökítettem meg és csak néha a szimpla lelátókat. Ez 2007-ben megváltozott hiszen meccsre nem akartam járni, viszont a híres stadionok érdekeltek. Gondoltam miért ne sétálnám őket körbe, ha a szabadidőm engedi. Ezt a gondolatmenetet követte a Tottenham Hotspur stadionjának a meglátogatása, amely azért lett az első, mert az akkori szállásom épp a közelbe esett. Akkor még nem sejtettem, mit is fogok elindítani ezzel a sétával. Pedig voltak intő jelek, hiszen hazafelé egy másik úton (az igazi White Hart Lanen) mentem és belebotlottam a Haringey Borough FC otthonába, amely szabad bejárást engedélyezett és a Coles Park kis tribünje annyira megfogott, hogy csináltam róla pár képet. Azt már meg se merem említeni, hogy innen pár yardnyira a New River Stadion sziluettjének feltűnésekor már éreztem, ez bizony komolyabb lesz mint egy-egy nagy stadion felkutatása és lefényképezése. Azóta több száz kisebb-nagyobb pályát kerestem fel a világban és a kezdeti nagyvadak és főleg labdarúgó stadionok felkutatása után ma már teljesen mindenevő vagyok, sőt néha már túlzásokba is esem, de hát ilyen ez a szenvedély. Mert kétséget kizáróan a szenvedélyemmé vált a pályák felkutatása és távol a debreceni lelátói élettől, most ez tölti ki a szabadidőm nagy részét. Rendszeresen továbbra sem járok meccsre Angliában, néha elkapok egy-egy találkozót a Premier Ligában vagy alacsonyabb szinten, de még mindig nem érzem úgy, hogy nekem több kell az angliai labdarúgásból. A stadionok és a szimpla libalegelők, vagy az elbontott tribünök hűlt helyének fényképezése kielégíti a labdarúgás iránti éhségem. Ezért nem is számítok igazi groundhoppernek, mert engem csak a lelátók érdekelnek és nem a meccsek. Ehhez pedig nem kell bajnoki vagy kupaforduló, így igazodnom sem kell a csapatok programjához, ami kétségtelenül könnyebbé teszi a pályák archiválását.
Köszönet Palesznek, aki az első túráimon hűséges társnak számított és köszönet a feleségemnek, aki elnézi nekem, hogy a családi kirándulások és nyaralások célja mindig egy-egy újabb pálya megörökítése is egyben.
hancsi78
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése