Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egy olyan
korban születtem és nőttem fel, amikor meccsre járni, szurkolni még nem volt
bűn, sőt egy olyan felhőtlen szórakozást jelentett a kilátogató több ezer
szurkolónak, amihez fogható érzés azóta sem kerített hatalmába.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert az éppen szárnyait bontogató
szervezett magyar szurkolói élet aktív részese lehettem, így olyan élményekkel
lettem gazdagabb, amit egy mai fiatal már sajnos megálmodni sem képes.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a magyar labdarúgó posványban egy
olyan csapatnak szurkolhatok, amely csak pár évenként ért fel a csúcsra (ami
akkor a magyar NBI-et és a bennmaradást jelentette), de az én időmben lett nagy
csapat, többszörös magyar bajnok, kupagyőztes és nemzetközileg
"jegyzett" gárda.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a labdarúgás mellett a klubom egy
olyan szakosztállyal is rendelkezik, amely magyar és nemzetközi sikereket
hozott a városnak, a klubnak és nekünk szurkolóknak, és miattuk, a női
kézilabdázóink miatt lettem igazán fanatikus szurkoló.
Ezt a nosztalgikus vonalat megragadva emlékezek vissza egy 1996-os
találkozóra, amikor még izgalmas, szívdobogtató, várva várt esemény volt
meccsre menni, utazni, szurkolni. Félre ne értse senki, nem a pályán látott sziporkázó
és színvonalas játék miatt éltük át ezeket az élményeket és vártuk a
következőt, hanem a lelátó "varázsa" miatt. A kilencvenes években az
Angyalföldi legényekkel elég mérges volt a viszony, akik valamiért a debreceni
szurkolókat kiáltották ki fő ellenségnek és gyorsan szerveztek is egy
"Anti" csoportot ellenünk a békéscsabai és nyíregyházi barátaikkal
egyetemben. Aki nem tudná, nem a labdarúgó pályán, hanem a szomszédos
csarnokban kezdődött a rossz viszony, ahol vérremenő küzdelmek voltak a női kézilabda
rangadókon a pályán és a lelátón egyaránt. Ez tevődött át a stadionba az
1993-as debreceni feljutást követően. A Fáy utcai találkozók elég érdekesen
alakultak ebben az időben, hiszen kialakított és elszeparált vendégszektor
híján pár tányérsapkás rendőr biztosította csak a rendet, ami nem mindig járt
sikerrel. Ráadásul a hazaiak mellett az újpestiek is gyakran gondolták úgy,
hogy kijönnek egy kis pofozkodásra, így gyakran járt rosszul a debreceni
különítmény, főleg azok, akik szervezetlenül közelítették meg a helyszínt.
Visszavágni sajnos nem volt reális esélye a debreceni magnak, mert a Vasas
szurkolók inkább érkeztek a Kórház utcába a csabai lilákkal, vagy az
Újpestiekkel a debreceni vendégszektorba, mint a saját meccsükre a
Hajdúságba. Ha véletlen elmerészkedtek egy tucatnyian Debrecenbe, akkor
az egyik legbiztonságosabb vendégszektorban tehették mindezt, így nem volt okuk
a "félelemre". Az izgalmasabb találkozók így Budapesten voltak,
amelyből most az 1996-os párosítást elevenítem fel.
Vasas SC - DVSC 1-0
Budapest, Fáy utcai
Stadion
1996.11.02 NBI őszi forduló
1996 novemberében fogadta a hazai piros-kék galeri a cíviseket és
kiegészülve egy masszív újpesti brigáddal türelmesen várták a vendégszektor
mellett. A türelmük a meccs kezdetére fogyott el, amikor még se hírük, se
hamvuk nem volt a piros-fehéreknek, így inkább bementek a lelátóra, de csak pár
keresetlen szóval illették a már bent lévő tucatnyi debreceni drukkert. A
meccsen 4.000 néző volt kint, ebből a hazai tábort olyan 200 fő alkotta, akik
előtt az akkor megszokott angyalföldi lepedők voltak kitéve: Ultra Vasas, Vasas
Pirates, Angelo Territorio, Blood Reds, Vasas Trio, Vasas Mezőtúr és az
elmaradhatatlan Anti Red Front DVSC lepedőjük. A csapatok bevonulásakor egy
látvánnyal próbáltak kedveskedni a fiaiknak, melyben elszórtan emeltek fel
piros és kék kartonokat, valamint egy üzenetet: "Ti a szívetekkel, mi a
hangunkkal! Győzni fogunk!". A szurkolásukat még pár kisebb lengetőssel
színesítették, majd előszeretettel foglalkoztak a még sehol nem lévő
Debreceniekkel. A cívis mag közben két tömött nagy busszal szelte a
kilométereket, de Füzesabonyban volt egy kis "galiba", így már onnan
jelentős késéssel indultak tovább. A Fáy utcába jó 20 perces késéssel érkeztek
meg, de szerencsére akkor még elég volt csak jegyet venni, így a 100 ember pár
perc alatt a lelátón találta magát. A bevonulás hangos volt, de nem egységes. A
meccsből hátralévő időt a két tábor egymás pocskondiázásával töltötte. A
szünetben a kor szellemének megfelelően közelebb húzódott egymáshoz a két fél
és a karzaton, illetve hátul a placcon volt egy kis ütésváltás a felek között,
de a második félidőre lecsitultak a kedélyek. Az angyalföldiek a szurkoláson
kívül már nem rukkoltak elő semmivel a második félidőben, csak a vendégeknek
címzett rigmusaik skáláját színesítették. Hasonlóan jártak el a debreceniek is,
akik szinte alig szurkoltak a kedvenceiknek, csak a hazaiak és a kerítés
mellett álldogáló lilák szidalmazása volt terítéken. Közben az Unscarred pár
jelzőfáklyát vetett be, amiből lószar se látszott, illetve az egykori Wrong
Side tagjai, egy szerintük humorosnak vélt üzenetet feszítettek ki "A falu
bikái!" felirattal. A meccs egy gólos hazai győzelmet hozott, de talán ez
maradt meg legkevésbé az aznapi találkozóból. Ugyanis a lefújás után még nem
ért véget a párharc. A rendőrök a vendégszektor mellé hozott buszokra terelték
volna a cíviseket, de azok nem akartak felszállni, aki felszállt az gyorsan
leszállt, mert a rendőrök elkezdték csépelni a népet, amibe beszállt az időközben
kiérkező budapesti vegyessaláta is, így hatalmas káosz alakult ki az utcán.
Igazából mindenkit vert mindenki, volt akit a rendőr, volt akit az ellenfél.
Kisebb szaladások, üldözések, a klasszikus 5-en verünk egyet, szóval minden ami
belefér, természetesen mindezt átható könnygázfelhőben. Nehezen állt helyre a
rend, amelyben kisebb sérülések születtek, illetve két cívist állítottak elő a
rendőrök. A kedélyek lecsitulásával a fakabátok azért még befújtak egy kis gázt
a buszokba, így ismét csak az utcára kerültek a piros-fehérek. Egy órás
kényszerpihenő után a buszok odafordultak a rendőrőrsre, hogy felszedjék a két
előállítottat, majd a kékek kíséretével elhagyták a fővárost. A zsaruk
leválásával viszont újra kezdetét vette a hepaj és a főváros határában egy
kocsma lett teljesen szétverve, illetve Hatvan magasságában egy kis szóváltásra
került sor az örömlányokra vigyázó társasággal, akik előbb szamuráj karddal és
ütővel támadtak a debreceniekre, majd kocsikkal hajtottak a tömegbe, amire
üvegzápor volt a válasz. Természetesen ezzel nem lett vége az ügynek a két
busznyi renitens a kapitányságon végezte és az egész napos balhék és az
innen-onnan eltulajdonított szajrék miatt. A nap eseményei miatt egy tucatnyi
cívis ellen indult eljárás különböző "vádpontokban", amelyekben
később született ítélet.
Ilyen volt egy fontosabb találkozó a kilencvenes években, ahol a mind a
két fél jó létszámban képviselte színeit és a szócsata mellett nem félt
felvenni a harcot az utcán sem.
hancsi78
Képek:
Gyenes Róbert (Vasas Pirates) / Dihen Tibor /
Sándor Mihály / Ultra Vasas / Ultras Debrecen 1994
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése