Amatőr sportszeretet
Még gyerek voltam, amikor elkezdtem érdeklődni a televízióban közvetített sportesemények iránt, ami azért volt érdekes, mert a szülői házban és a közvetlen környezetemben senki nem lelkesedett igazán a sportokért. Természetesen a labdarúgás volt az alap, de megnéztem a tenisz, a kézilabda és Forma 1 közvetítéseket is. Ez akkoriban (nyolcvanas évekről beszélünk) nem volt gyakori jelenség, lévén műholdas csatornák és internet híján bizony karikázni kellett a műsorújságban a közelgő eseményeket. A legjobban várt műsor számomra a TeleSport volt, illetve a nyomtatott sajtóból és a rádióból is tájékozódtam, ahol a kedvencemnek természetesen a körkapcsolás számított. Közben ellenállhatatlan vonzalmat éreztem, hogy az élesben követett események mellett saját kis házi bajnokságokat indítsak be, amelyek egy szobában is művelhetők, így a gombfocira támaszkodva kifejlesztettem például a száguldó cirkusz konyhaasztalon játszható változatát, ahol dominókra ragasztott Ferrari, McLaren vagy épp Minardi istállók versenyeztek egymással. "Elvan a gyerek, ha játszik" gondolták a szülők és én tényleg elvoltam, kicsit "árván", de jól éreztem magam. Az akkori legjobb barátomat csak annyira érdekelte mindez, hogy néha kimentünk unaloműzés gyanánt rugdosni egy összetákolt célkeretre, de az már egyáltalán nem érdekelte, hogy most épp Peter Shilton vagy Walter Zenga vagyok a kapuban. Nyaranta a Balaton helyett a nagyszülőkhöz, nagynénikhez jártam üdülni Fülöpre, ami azért volt várva várt esemény, mert végre találkozhattam unokatestvéremmel, akivel folyton a házuk melletti mezőn rúgtuk a Maradona, Canigga, Tigana, Détári stb. nevekkel feldíszített bőrgolyót. A világsztárok mellett a két nagybácsi is örök téma volt, hisz ők a járási bajnokságban kergették a labdát a helyi sportegyesületben és nekünk ők igazi példaképek voltak.
Közben cseperedtem és szerettem volna versenyszerűen sportolni vagy focizni, de édesapám eltiltott, mondván veszélyes. Maradtam érdeklődő, néző, majd szurkoló. Elsőnek a Ferencváros került a képbe. 1987-et írtunk és ha emlékeim nem csalnak egy FTC - Eger meccset adtak a tévében és én valamiért a hazaiaknak szurkoltam, amit édesapám is helyeselt, lévén ő is fradistának vallotta magát, de ennek ellenére se a meccseket nem nézte meg, se a csapat eredményeit nem követte. Én azzal a tudattal cseperedtem, hogy zöld-fehér szurkoló vagyok (leszek?) és édesanyámmal még egy zöld-fehér csíkos sálat is horgoltattam, de közbe szólt az élet és a kézilabda. Akkoriban a DVSC női csapata nagy nemzetközi hírnévnek örvendett és a meccseit gyakran adta a tévé, én pedig a csajok játékát látva és a fanatikus szurkolótábor hangját hallva egyszerűen olyat éreztem ott belül, amit csak az érezhet, aki igazán szerelembe esik. Egyből azért nem dobtam a fradizmus gondolatát, hisz akkoriban a legtöbb cívis drukker szintén szorított valamelyik nagy fővárosi gárdának, ebben semmi meglepő nem volt, csak később, a szervezett szurkolói csoportok megjelenésével lett mérges a Debrecen - Budapest ellentét.
A szakközépiskola adta meg a következő löketet, hisz kikerülve a szülők óvó karja alól és figyelő szeme elől, volt esélyem kimenni egy-egy meccsre a városban, ami kiteljesítette a szerelmemet a labdarúgás és a női kézilabda iránt, de próbálkoztam jégkorong, kosárlabda és röplabda meccsekkel is. Innentől viszont nem volt megállás, a DVSC lányai szárnyaltak a nemzetközi kupákban, a fiúk pedig stabilan megvetették lábukat a honi élvonalban, én pedig a sport általános szeretetét megtartottam ugyan, de érdeklődésem középpontjába egy csapat és a két szakosztálya került, és vele együtt a lelátó, amely ekkor bontogatta a szárnyait Magyarországon és rövid időn belül csúcsra is ért. Sokáig csak ez kötött le, és ennek rendeltem alá, amit csak tudtam.
Aztán jött egy újabb nagy fordulat az életemben és egy külföldi munkavállalásnak köszönhetően ismét az általános sportszereteté lett a főszerep, hisz a lelátó aktív embert kíván és én ezt több ezer kilométer távolságból nem művelhetem. Itt tartok most 2021 júniusában (eredetileg májusában), de hogy mit tartogat számomra a jövő nem tudom, egyelőre ezt az új blogot, a többi meg elkísér egy életen át.
hancsi78
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése